Sárhelyi Erika:
Éji monológ

Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal... még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.

De túl sok, amit most érzek. Úgysem
értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem… de valami furcsa szemérem
most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári
zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen – de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog
az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.