Olajos körút (majdnem) befejezése 2007.08.20.

Reggel Nagyrákosról indultunk Lenti-Tornyiszentmiklós felé, hogy megtegyük az Olajos Körút még hiányzó kb. 20 km-ét. Próbáltunk olyan utakat keresni, amin még nem jártunk, így sikerült Szatta után egy gidres-gödrös útszakaszt találni, szerencsére csak néhány km-t kellett rajta haladni és az út menti hatalmas fák látványa kárpótolt a döcögésért. Áthaladtunk Csesztregen is, de csak messziről néztük meg a szabadidőközpontot és a tavat, majd Lenti szélét érintve két kamion mögött kanyarogtunk Tornyiszentmiklósig. Ott szálltunk ki az autóból, ahol tavaly ősszel megszakítottuk a túrát. Szüleim úgy döntöttek, hogy mivel Bázakerettye a célállomásunk, ők az ottani fürdőben ejtőzve várnak be minket.

 

Az első szakaszon kukoricaföldek között egy dűlőuton haladtunk, majd átkeltünk a Kerkán és egy útelágazáshoz értünk. Jelzés nem volt sehol, de Felazso tudta, hogy a középső utat kell választani. Ez a legkevésbé járt, jobbról-balról árok és bokrok kísértek, az útszakaszon 0db jelzés volt. Áthaladtunk egy hangosan zümmögő távvezeték alatt, majd Tormafölde déli csücskéhez jutottunk. Itt kicsit benéztük az utcát, a jelzés úgy mutatta, hogy jobbra kell fordulni, de pár lépés után véget ért a falu, így rájöttünk, hogy a haranglábat megkerülve kell továbbmenni. Az aszfaltutat elérve egy érdekes táblával szembesültünk: két botos, hátizsákos figurát ábrázol, felirata: Kincskeresés a Kerka mentén. A neten utánanézve azt találtam, hogy ez egy turisztikai településtársulás által ajánlott túraútvonal.

 

Néhány km-en keresztül az aszfalton haladtunk, jobbra távvezeték erdő, balra meredek domboldalak szőlőkkel és présházakkal. Egy elágazásban balra fordultunk, itt egy főbb útra értünk, csak úgy száguldottak mellettünk az autók (szerencsére nem volt sok), majd hamarosan ismét balra fordulva magunk mögött hagytuk az aszfaltot. Egy sóderos úton másztuk meg a Jánoshegy nevű szőlőhegyet. A hegytetőt elérve jobbról egy elhanyagolt régi prés áll, itt változás van az útvonalban: régen jobbra lefelé kellett haladni, most balra, a Rózsadomb táblát követve. Végigbandukoltunk a szőlőhegy tetején, majd egy szép kilátást kínáló füves placcon letelepedtünk pihenni és enni.

 

Jól jött a pihenő, mert egy nagyon kellemetlen szakasz következett. Nyakig csalánban kell mászni, a jelzés ritkás, nem mindenhol egyértelmű, sok a vadcsapás, még úgy is sokat bizonytalankodtunk, hogy Felazso már járt egyszer itt. Ezt a szakaszt a „szinte járhatatlan” jelzővel tudnám illetni, ha valaki tervezi, célszerű télen megtennie; a csalános vadcsapásos erdő után ugyanis egy tarvágás után nőtt fiatal akácos következik. Ha nem csinálnak vele hamarosan valamit, akkor új útvonalat kell keresni. Felazso emlékei alapján úgy érzésre bolyongtunk, próbáltuk letaposni a kisebb akácokat, vagy legalább a bottal félrehajtani, nem mindig sikerült. Azért is trükkös, mert az akácbozóton nem egyenesen kell átvágni, hanem jobbra átlósan a dombról leereszkedve kell megtalálni egy dózerutat, ahol legközelebb jelet találni. Ha valaki még sosem járt itt, akkor elég reménytelen, mert a papírtérkép eleve nagyon pontatlan és nem erre jelöli az utat, célszerű a tuhu-ból kinyomtatni az általunk most bejárt új útvonalat is, talán így könnyebb lesz tájékozódni.

 

A bozótharc után kb. 1,5 km a Vörcsöki erdészház egy kényelmes dózerúton. A ház a rét felső végén van, így fel kell menni, a kód a ház előtt álló kerti „pavilon” oszlopán van. A régi nyalókás doboz is megvan még, de nyalóka helyett valami darázsfészek van benne, jobb nem piszkálni!!! Találtunk itt egy papírt „Vörcsöki erdészház Ellenőrzőpont” felirattal is, meg néhány sárga műanyag szalagot. Valószínűleg a 3 hónappal korábbi Olajos Körút teljesítménytúráról felejtődtek itt… Eredetileg ide is egy kis pihenőt terveztünk, de mivel morgott az ég, a kód feljegyzése azonnal továbbindultunk. A rét túloldalán visszamentünk a dózerúthoz, majd a szemben levő dombra másztunk fel. Ez elég hosszú kaptató, közben meg kellett állni frissíteni.

 

A domb tetején néhány farakás van, itt balra fordultunk egy aszfaltos útra, melyről néhány 100 m után jobbra letértünk és egy ösvényen ereszkedni kezdtük. Elég hosszú és néhol meredek az út, így fokozottan ügyeltem a térdeimre. A völgy alján egy murvás útra értünk, amin a folyamatos dörgés, lehűlő levegő és feltámadó szél hatására nagy tempóra kapcsoltunk, amit csak 1-1 fotó erejéig szakítottunk meg. Hamarosan elértünk egy erdészházat, ahol 5 autó parkolt, de embert sehol nem láttunk. Nem sokáig filóztunk, meneteltünk tovább, magunk mögött hagytuk a Kiscsehi elágazást, majd egy rövid aszfaltos szakasz következett. Mindenfelől fekete volt az ég, folyamatosan dörgött ezért, csak egy pár korty víz és egy csoki erejéig engedélyeztünk pihenőt magunknak.

 

Az aszfaltról jobbra tértünk az erdőbe egy murvás útra. Ekkor koppantak az első esőcseppek. Azonnal megálltunk, előkaptuk az esőkabátokat, a nyakamban lógó fényképezőt bemenekítettük a hátizsákba; éppen ráhúztam az esővédőt, mikor leszakadt az ég. Hatalmas cseppek csapkodtak bennünket, mivel éppen egy rövid nyílt szakasz következett volna, inkább az erdő viszonylagos oltalmában összekucorodva vártuk meg, míg kicsit csillapodik. Szerencsére nekünk csak az eső zúdult a nyakunkba, utóbb hallottuk, hogy ez a vihar néhány km-re tőlünk jégveréssel, széllel, majd az egész országon végigvonulva komoly károkat okozott.

 

Mikor a cseppek kisebbre váltottak, továbbindultunk. Az elázott, agyagos talajon rettenetesen nehézzé vált a haladás, kisebb emelkedők-lejtők váltogatták egymást, ráadásul pont itt a jelzést is keresgélni kellett fölöslegesen csúszkálva össze-vissza. Ekkor sikerült édesanyámnak elérnie bennünket (bár horvát hálózaton); ők kijöttek a strandról és az autóban ülve várták, hogy elálljon az eső. Mondtam neki, hogy már a Budafapusztai Arborétum közelében vagyunk, 4 óra körülre átérünk Bázakerettyére, addig várjanak. A jelzések azonban továbbra is ritkásan voltak, így sokat bolyongva értünk el az arborétumhoz. Bár hétfő volt, de a nemzeti ünnepre való tekintettel nyitva találtuk. Itt a parkoló bejáratánál levő oszlopon van a kód. Beszélgettünk pár szót a jegyárussal, azt mondta, délelőtt elég sok látogató volt, de mivel az eső még mindig szemerkélt, nem láttuk értelmét bemenni. A 9/99 füzetbe sem pecsételtünk, majd legközelebb, ha ténylegesen meg is tudjuk nézni.

 

Továbbindultunk Bázakerettye felé, az arborétum kerítése mentén füves úton jól tudtunk haladni, de utána az erdőben újra agyagban csúszkálás következett. Balról egy tó húzódott mellettünk, az eső újra erősödött, még viccelődtünk is, hogy felültöltős a tó. A jókedvünk azonban nem tartott sokáig, mert ismét elveszítettük a jelet, nekem kezdett elegem lenni a keresgélésből, inkább érzésre egy dózerúton indultunk el. Hamarosan a P- ösvénye keresztezte azt, így azon tudtunk (volna) továbbmenni. Nemrégiben erdőritkítás lehetett és az összes kidöntött fa azonmód hevert szanaszét, az út nem látszott alattuk. Egy darabig próbáltunk jelzéstől jelzésig bukdácsolni az ágakon, közben néhány virágzó cikláment is megcsodálhattunk, amikor újra leszakadt az ég. Balra egy magaslest pillantottunk meg, az alá menekültünk be. Ekkor már majdnem 4 óra volt, de még 1 km-re sem jutottunk az arborétumtól, a térképet nézegetve meghoztam a döntést, hogy visszafordulunk. Teljesen átáztunk (a cipőmbe a lábszáramról folyt be a víz), vacogtam, féltettem a fájós térdemet, hogy megsérül a csúszkálásban-bukdácsolásban, szüleimet sem akartam sokáig várakoztatni; még a több órás hazautazás is előttünk állt, másnap pedig már munka.

 

A lestől dózerúton sokkal hamarabb visszaértünk az arborétumhoz és elindultunk az aszfaltúton Bázakerettye felé. Amint lett téretőm, üzentem szüleimnek, hogy induljanak felénk. Útközben találkoztunk, gyors száraz ruhába öltözés után beültünk az autóba és elindultunk hazafelé. Ők mondták, hogy a rádióban hallottak a vihar okozta károkról és szerencsénk, hogy megúsztuk egy kis szétázással. Az autóval egész úton a vihar nyomán haladtunk, néhol erősen szakadó esőben, ami az autópályán különösen „izgalmas” volt. Az érdi lehajtó közelében történt baleset miatt most is sikerült araszolnunk egy órát, közben a villámok cikázását figyeltük a távolban. Végül este 10 körül érkeztünk haza.

 

Úgy gondolom, jól döntöttünk, hogy visszafordultunk, direkt nem pecsételtünk a 9/99 füzetbe sem, nekem vannak rokonaim a közelben, így biztosan lesz lehetőségünk pótolni azt a hiányzó 2-3 km-es szakaszt.