Tallózás dysmenorrhoeás emlékeimből:

 

Tizenkét és háromnegyed éves voltam, amikor először megjött. Akkoriban kutya bajom volt, ábszolúte nem éreztem semmit . Kb. két évig. Elsőéves gimnazista, azaz tizenöt éves voltam, amikor elkezdett fájni a hasam a vendégek megjövetelekor. Azóta minden hónapban kisebb-nagyobb intenzitású szenvedéseken megyek keresztül. Eleinte szégyelltem még az édesanyámnak is mondani, hogy mi a bajom. Aztán belefáradtam az „alakoskodásba”. Anyum mindig azt hitte, hogy valamivel elrontottam a gyomrom. Mindig „rájött”, hogy melyik kaja volt a ludas. Én meg ráhagytam. Ő könnyen szült engem is meg a testvéreimet is, soha nem volt semmi problémája, valahányszor a vörös katonák meglátogatták, hát meg sem fordult a fejében, hogy a leányával ilyesmi is előfordulhat. Amikor megjött először a mensesem, nem újságoltam el ezt az „örömhírt” nemhogy a barátnőimnek, de neki sem jó ideig, a véres bugyikat mindig úgy mostam ki nagy hamarsággal, hogy ne vegye észre. Ez a hazudozós-elhallgatós időszak valami egy vagy másfél évig tarthatott, nagyjából addig, amíg rám nem törtek az árulkodó furcsa fájások . Azóta sok víz lefolyt Dunán, most pedig fű, fa, virág tudja körülöttem, hogy mikor gyengélkedem és mivel jár ez nálam. És nem abból, hogy vörös kaméliát tűzök a mellemre.

Mivel régi leány vagyok, és az élményekből kijutott nekem is bőven, most szedek egy csokorra valót és lerakom az asztalra:

 

Nagyszüleimnél nyaraltam falun, amikor egy reggel a nagybátyám, aki akkoriban a negyvenes éveiben járt, elhívott dohányt kapálni. Induláskor éreztem, hogy kissé csikar a hasam, de nem mondtam neki egy fél szóval sem, hogy otthon maradnék inkább. Amikor kiértünk a mezőre és elkezdtünk kapálni, a hasfájás egyre intenzívebb lett. Városi lány lévén soha nem tűntem ki a minőségi kapálásban, de amit aznap lerendeztem, arról jobb nem beszélni. Észrevette a nagybátyám, hogy demonstrálása ellenére nemcsak a gazt, de a dohányt is vágom, annak is az egészségesét, odavágok bele mindegyre, ahova nem kellene, hát ismét megmutatta, hogyan kell őket kapálni. Amikor látta, hogy nem fog rajtam a tanítás, összevissza írtok gazt és dohányt, azt hitte, csúfolódom a munkával és nagyon dühös lett. Személyes kudarcnak foghatta fel azt, hogy nem tudott velem zöld ágra vergődni. Egy fél szóval nem árultam volna el neki, hogy mi játszódik le bennem: nem annyira a lelkemben, sokkal inkább a testemben. Akkoriban még nem estem össze, nem hánytam, de iszonyúakat görcsölt a hasam, és egy-egy ilyen görcs közben elhomályosult még a látásom is, és már nem érdekelt hova ütök a kapával. Szólottam volna, megmentettem volna a lelkem, de legalábbis a dohányt, viszont azt hiszitek, hogyha anyám előtt titkolom rosszullétem okát, akkor pont elmondom egy nagybácsinak! ? Egyszerűen elképzelhetetlennek tartottam, vagy talán inkább, nem tudtam volna szavakban összefoglalni, ami velem történt egy férfinak, aki nemcsak hogy anyám bátyja, de ráadásul még agglegény is volt. Szóval akkor, tizenhat esztendősen így gondolkoztam. Mivel pedig ezenkívül jószántamból ajánlottam fel a segítségemet, nem fért az már a fejembe, hogy vissza is lehetett volna ilyen esetben lépni, mintsem kárt okozni. Így nagybátyám egész napja a velem való bosszankodással telt el. Amikor este hazamentünk, el is panaszolta édesanyámnak, hogy nem gondolta volna, ennyire nehezen fogom fel a dolgokat, hogy épp ennyire figyelmetlen és ügyetlen vagyok, és híján mindenféle gyakorlati érzéknek. Csak felnőtt koromban meséltem el anyumnak, egyik nagynénémnek ezt a sztorit úgy, ahogy megtörtént, de a nagybátyám még most sem tud erről. Legalábbis tőlem nem.  Ez az élmény az enyhébb lefolyású esetek egyike volt. Mert két-három évig a suliból sem hiányoztam emiatt. 

A következő nyáron apai nagymamámnál vakációztam. A ház mellett az udvaron volt egy kenyérsütő kemence, és egy nap nagyanyám nekilátott, hogy lemeszelje fehérre. Mivel unokák közül csak én voltam ott, hát engem hívott segíteni. A létra tetején állt és nekem hol ezt hol azt kellett a kezébe adnom vagy átvennem tőle azokat a kelléket, amikre már nem volt szüksége . Készséggel segítettem neki, kiszaladtam, beszaladtam a házba, mígnem aztán  egyszer csak bennragadtam. Hadd ne mondjam meg, miért!  Amikor  már nem tudtam a fájástól a létra alatt állni,  közöltem apám anyjával, akit mamának szólítottam, hogy bemegyek és ledőlök, mert nem vagyok jól . De ő mintha meg sem hallotta volna vagy talán inkább nem hitte el, hogy valóban komoly gondok voltak nálam. Így amikor már az ágyon feküdtem bekoncsorodva és ő ismét hívni kezdett pár perccel később a létra tetején egyensúlyozva még mindig, kiabálására visszakiabálás volt a válaszom: „Nem mehetek, mama! Annyira rosszul vagyok, mozdulni sem tudok, nemhogy felállni!” Mivel leszállni a létráról nem lett volna egyszerű neki, az immár idősödő asszonynak, hát nem jött is be, hanem elkezdett kint az udvaron hangosan alkudozni velem, hogy csak még ezt meg ezt meg ezt az egy dolgot vigyem oda neki s aztán visszafeküdhetek. Nálam azonban győzött a fájdalom, és  ugyan már nem emlékszem, hogy meddig maradt az én nagyim a  létra legeslegtetején, de mindenesetre  elég sokáig pufogott hangosan és ingerülten  amiatt, hogy csak úgy otthagytam őt a munka kellős közepén. A tatarozást nem tudni hogyan, de aztán valahogy befejezte, sokkal később, mint ahogy eltervezte, majd amikor bejött, fejét csóválva megjegyezte : „Mi is voltunk leányok, (volt még két nővére), de azért ilyesmit nem csináltunk ilyenkor, mi jobban bírtuk, amikor fájt.”

Tizenhét, tizennyolc éves koromra már egészen kiforrott fájdalmaim lettek. Már nem emlékszem, hogy karácsony vagy húsvét volt, inkább karácsony lehetett, amikor az első napjának reggelén a templomba készültünk. Kóristaként fekete szoknyába, fehér ingbe öltöztem, indulás előtt a bugyimba bedugtam egy maroknyi vattát, (nálunk akkor inkább az volt), ugyanis éppen akkor jött meg, de mivel csak enyhe bizsergést éreztem a hasamban, gondoltam, hogy egy-két órát szépen kibírok még.  Ünnepléskor azonban elég hosszas a prédikáció, főleg ha a kórus minden szertartásmozzanat után énekel egyet. Már a vége felé járhattunk mindennek, a gyülekezet apraja-nagyja állva és hangosan imádkozott, én pedig kivételes módon összegörnyedve hajtottam le a fejemet a padra. Hallottam is nemsokára, amint a karvezetőnő odaszólt valami atyafiaknak, hogy „Gyorsan fogják, vigyék ki a levegőre, rosszul van !” Meg is ragadott két férfi, ha nem három, és segítségükkel  kitámolyogtam a karvezető kocsijáig a sok nép között. Alig láttam, iszonyúan szédültem, félig voltam csak tudatomnál vagy inkább negyedig, ha nem tartottak volna, le is estem volna, mint egy zsák . A karvezető begyömöszölt az autójába, hazavitt magához, megmelegítette a kályha egyik fémkarikáját, rongyba bugyolálta és a hasamra helyezte. Mivel szülése előtt ő is ugyanígy szenvedett, amikor engem így látott a templomban, egyből tudta hány óra. Akkor tanultam meg tőle, hogy meleget kell tenni a hasra. Amikor felvitt magához, az első dolog azonban az volt, hogy bevezetett a fürdőszobába, a bal csuklómat a csap alá rakta és forró vizet engedett rá, ami arra jó egyébként, hogy elindítja a vérzést, bár esetemben, már el volt ez indulva. Azt is tőle tudtam meg először, hogy ilyenkor kerülni kell a dalolást.

Hasonlóan jártam a gimnázium utolsó évében egy matek órán. A tanárnő, amikor látta, hogy elnyúlok a padon semmivel sem törődve, odaszólt a fiúknak, akik hárman voltak mindössze, hogy „Vigyék le, mert egészen ki van zöldülve!” Szerencsétlen fiúk, mint egy dögöt, úgy cipeltek le a második emelet lépcsőiről a suli rendelőjébe, ahol egy ágyra fektettek fel és kihívták a mentőt. Az asszisztensnő tanácstalan volt, még ilyenben nem lehetett része, nem tudta, mit adjon vagy mit tegyen, így amikor kértem, hogy melegítsen kályhakarikát, ami nem volt, egy porcelán tányérral próbálkozott, ami össze is törött. Közben megjöttek a mentősök és az egyik tanárnőm is bejött, aki az osztályfőnökömet pótolta. A hasam meztelen volt, a bugyim is egy kicsit mintha le lett volna húzva, lehet, hogy a magyartanárnőm látott belőlem egy-két dolgot. A mentővel érkező nővér, amikor rákérdezett, hogy tulajdonképpen mi bajom van és azt feleltem, hogy „Beteg vagyok”, kijavított: „Megjött a menstruációm, menstruálok, ezt így kell mondani, mert ez természetes dolog, nem betegség. Csak az emberek rosszul használják a fogalmakat. ” Amúgy engem is idegesített már akkor így ez a szó, főleg amikor ilyeneket hallottam, mint pl. „Tündi nem tornázhat, mert beteg. ” De ezt a mondatot akkor mondtam életemben először és szerintem utoljára és ezt is csupán azért, mert restelltem volna, ha a soha egyetlen csúnya vagy intim szót ki nem ejtő mellettem levőtanárnő olyasmit hallana a számból, mint „menstruáció” vagy „havi vérzés”.

Valami öt évvel ezelőtt a rokonokkal piknikezni mentünk. Tudtam, hogy meg kell jöjjön nagy valószínűség szerint még aznap. A rendszerességgel szerencsémre nincs gondom, így kissé feszélyezve indultam el velük reggel a kirándulásra. A grillsütésen és partin részt vettem, de két óra körül kezdetét vették a görcsölések, amiből annyit észlelt a rokonság, hogy   mindegyre eltűnök. Volt egy diszkrét helyen levő bokor, amit kiszemeltem magamnak és ott könnyebbítettem magamon. Ha egy óra alatt hatszor nem voltam bebújva alája emiatt, akkor egyszer sem. Aztán valami négy óra körül járhatott az idő, amikor már mindenki láthatta, hogy egészen ki vagyok akadva. Összeszedelőzködött hát miattam a társaság és elindultunk hazafelé. Még jó, hogy nem hamarabb történt, mert akkor az már ünneprontás lett volna a javából.  Kocsit hívtak, amikor látták, hogy milyen az állapotom. Nem vártuk meg helyben ülve a kocsit, elindultunk . Egyik bokortól a másikig szaladtam kétrét hajolva és szédelegve, hogy ne veszítsem nyomukat, volt ott minden a rókázástól elkezdve a nagymunkáig. Nagynéném rámszólt, hogy szedjem össze magam, mert még azt hiszik a szembejövő emberek, hogy részeg vagyok. Ez nekem akkor meg sem fordult volna a fejemben, de amióta Pesten vagyok és amióta egyszer a fájdalomtól épphogynem négykézláb támolyogtam haza a munkából, most hadd ne magyarázkodjam, miért,  már újabban arra gondolok, hogy itt inkább meg azt hiszik, hogy be vagyok lőve . Főiskolás koromban, vidéken,  amikor emiatt a buszmegállóban mindenki szeme láttára a földön guggolva vártam a buszra, megkérdezte egy-két együttérző ember, hogy véletlenül nem vagyok-e terhes . Visszatérve az autóra, amivel végül hazavittek a piknikezők, csak annyit róla, hogy határozottan  enyhítette a rázása a fájdalmaimat, tehát aki teheti, az ilyenkor kocsikáztassa meg magát.

Már húszon túl voltam, amikor dolgozóként laktam falun, városon. Ilyen-olyan albérletekben. Falusi tanítóként pályafutásom legelején, három kilencéves gyereket vittem az egyik télen a szomszéd faluban megrendezett körzeti regemondó versenyre. Gyalog jöttünk hazafelé és én éreztem, hogy már nem bírom. A verseny vége felé jött meg. Félúton közel a falunkhoz, felkérezkedtem egy szekérre, de a gyerekeknek nem volt hely és én már gondolkozni sem tudtam rendesen a fájdalomtól, hogy mit lehetne velük tenni. Szerencsésen érkeztek haza gyalogosan és magukra, de a szidás, amit kaptam attól a szülőtől, aki a szomszédomban lakott, amiatt, hogy cserbenhagytam a tanulóimat, az mind az enyém volt. A fájdalmas menstruáció nem számított elfogadható érvnek az ő szemében! A házinénim sem hitte el, hogy én annyira rosszul voltam, azzal vigasztalt és azóta még sokan mások is,  úgy vidékiek, mint pestiek, nagyot legyintve, hogy ez semmiség a szüléshez képest!

 

Nos, lássuk, hogyan is zajlik le nálam sokszor egy ilyen „semmiség” mindenféle élmény körítése nélkül. Amikor megjön, a legnagyobb biztonságban nem az ágyban, hanem annál is inkább a vécén érzem magam, ahol egyébként ilyenkor szinte félnapokat töltök el. Székelek, vizelek, hányok, nyögök, lihegek, jajgatok, kiver a veríték, izzadok, van úgy, hogy elzsibbadnak a végtagjaim. Ha nem ülnék, hanem valahol állnom kellene, össze is esnék, ugyanis félig-meddig az eszméletemet is elveszítem.  Előfordul, talán a kálciumhiány miatt, hogy kéz-és lábujjaim annyira elzsibbadnak, hogy nem tudom őket megmozdítani sem. Ilyenkor, ha otthon vagyok, jön anyám, masszírozza a derekamat, hátamat, egyengeti az ujjaimat. Hozza a megmelegített kályhavasat, a cickafarkteát. Fehér vagyok, mint a fal. Ha kell, elém teszi a régi rossz műanyag tálat, hogy belehányjak. Rájöttem, hogy ilyenkor jót tesz az okádás, megkönnyebbülök tőle egészen. Sokszor az ujjamat nyomom le szándékosan a torkomon, hogy könnyebben tudjak hányni. Mert utána mindig pár percig megszűnik a görcs. Egy általam pokoli fájdalomnak nevezett stádiumom megyek végig, ami fájdalom a fájdalomban és ez valami fél órás, egy órás lehet, még soha nem mértem le, de az előbb felsorolt jelenségek kísérik ezt az örökkévalóságnak hitt időt.  Amúgy a vécén valami három-négy órát is ülök, anélkül , hogy valami értelmeset csinálnék, szenvedek, mint egy siralomházban. Amikor túljutok az iszonyú görcsökön, mint akit agyonkínoztak, úgy zuhanok az ágyba, és alszom el. Többnyire így zajlik le nálam a havibaj első napja.  Mi más ez, ha nem vajúdás? Ezek az én „meddő szüléseim”. Egy évben háromszor-négyszer ennyire szörnyű, talán ezt a holdállás is befolyásolja vagy esetleg valamilyen táplálkozási rendellenesség. A többi hónapban valamivel enyhébb a fájdalom, de akkor is eléggé megvisel ez az egész és a gyakori vécére járás, azon való ülés kihagyhatatlan. Amikor ezen a kis elzárt helyen ülök, a lábam alá kisszéket teszek, ugyanis azt tapasztaltam, hogyha felhúzom a lábaimat, mintha enyhébb lenne a fájdalom, de nemegyszer előfordul, hogy felkuporodok a vécé kávájára, vagy oldalt ülök és felrakom a falra a lábaimat, bármennyire is furcsán hangzik,  tehát nyugodtan azt is mondhatnám, hogy szinte „falra mászok” a fájdalomtól . Sokszor ki is jött az ülőke a helyéről, megtörtént,  hogy alkatrészt kellett rajta cserélni, hol fedélütközőt, hol rögzítőt. Szerencsés eset, ha kapható a szerelvényboltokban  !

Tehát valami tizenöt éve ilyesformán zajlik le nálam. A nőgyógyászok szerint nincs semmiféle rendellenességem . Nem szedek gyógyszert, mert kihányom, vagy kiütök az Algocalmintól, Algopyrintől. Használtam ugyan az előbbi fájdalomcsillapítókat, sőt próbáltam Meristint, Nos-pat, Papaverint is. De amin végig kell(ett) mennem, az úgyis elkerülhetetlen (volt) ! Sulis, fősulis koromban a vizsgák dátumain rágódtam mindig számolva a napokat és azon izgulva, hogy ne legyen abban az időszakban semmi. Ha pedig mégis, akkor legalább egy-két nappal, napszakkal hamarabb vagy később. Amiatt, hogy ne érettségizés közben történjen ez meg velem, ne a felvételin, ne a szigorlatokon.

Az is megfordult már a fejemben, hogy amennyiben egy-egy munkahelyi vagy albérletkereső tárgyaláson őszintén kitárulkoznék a dysmenorrhoeámmal kapcsolatban mindenhol az első alkalommal, ha hajléktalanság és  munkanélküliség nem is lenne az osztályrészem, de mindenképpen sokkal nehezebben jönnének össze ezek a dolgok az átlaghoz képest. Azzal, hogy utolsó percben kirándulásokat, bulikat mondtam vissza, vagy a keltezést mérlegelve el sem fogadtam egy-egy ilyen meghívást, elértem azt, hogy néhányan megnehezteltek rám. Ebből fakad az a határozatlanság, megbízhatatlanság, zárkózottság, következetlenség, alattomosnak hitt megsértődöttség, amivel ilyenkor megbélyegeznek az emberek.  Szomorú az, amikor rámfogják, hogy csak megjátszom magam, lógni akarok, sőt ilyet is hallottam már , hogy azért „csinálok így”, mert fel akarom hívni magamra a figyelmet.  

Még azt nem tudom felfogni, hogy lehet olyat állítani egyeseknek, hogy a menstruáció megjövésekor jót tesz a szex. Ilyenkor „még az ember sem kell”!  Ez maga a borzadály lenne számomra ilyen állapotban, lehet, hogy bele is halnék!

Végszóként még csak annyit, hogy klimaxig még van legalább annyi évem, mint amennyit magam mögött hagytam, de belefáradtam, nagyon belefáradtam a természet eme kegyetlen játékába! Már azt is megkaptam, nőnemű lénytől egyébként, hogy alacsony a tűrésküszöböm. Aztán ott vannak nagyokosok, szintén nők javarészt, akik azt javasolják, hogy ne fogjuk fel átokként a menstruációt. Mégis mi más ez, ha nem az?!  Az ilyen nőket biztos csak az irritálja az egészben, hogy műanyagszálas a betétjük és időnként félrecsúszik. Mit mondjak erre? Ez engemet is zavar…