Helló.

Egy nem mindennapi küldetésre vállalkoztam ma. Ezt most el kell mesélnem...

Fel kellett már töltenem a telefonomat egy kis pénzzel, és gondoltam hogy ma ezt elintézem, mert úgyis sms-t kell írnom valakinek, üzleti ügyben. Elég szar dolog a telefonban, hogy lemerül a pénz róla. Olyan rossz volt mindig feltöltőkártyáért bemennem valahova, sose értették mit hablatyolok. Most a bankkártyámon se volt pénz, úgyhogy automatából nem tudtam volna feltölteni, és eléggé gátolt az a tudat hogy személyesen kell valahol ezt elintéznem.

Szívem szerint nem is indultam volna el, nem jutott eszembe semmi jó mondat ahogy ezt érthetően elmondhatnám az eladónak. Arra gondoltam hogy ha a kezembe lesz a teló meg az az elektronikus kis kártya ami mostanában jött divatba, akkor csak tudni fogják hogy mit akarok.

Muszáj volt ezt elintéznem. Szóval szükségből elindultam a T-Mobile bolt felé. Egész jó volt sétálni. Igaz kicsit elfáradtam már az első néhány száz méter után, de lassítottam és úgy még bírtam menni tovább. Elhaladtam egy kis templom előtt, majd lefelé vezetett az út egy lépcsőn, aminek az alján egy kis boltív volt, meg egy kapu. Annak a tövében ült egy lány. Háttal ült nekem. Azt hittem többen is vannak ott még vele, csak kitakarja a maradékot a boltív fala. Olyan hülyén éreztem magam hogy el kell haladnom előttük, biztos engem fognak lesni a hátam mögött hogy milyen béna, esetlen a menésem.

De aztán váratlan dolog történt: ahogy odaértem, láttam hogy az a kislány egyedül üldögél ott a kapu tövében. Jé, de furcsa volt... ilyen még van a mai világban? Minek ül egy lány ott, egyedül? Így már kicsit nyugodtabban mentem tovább. Egy elég elhagyatott kis kapu volt az amúgy. Nem napozott a csaj, vagy ilyesmi, csak ott üldögélt. Elzavarták otthonról, vagy mi?

Na mindigy így alakult. Nem köszöntem neki mert nem jött létre szemkontaktus köztünk. De azért mielőtt befordultam volna egy utcába egy házsaroknál, még rápillantottam hogy megnézzem szemből is a lányt. Egész jó volt.

Aztán ahogy közeledtem a T-Mobilhoz, egyre csak dagadt a gombóc a torkomban. Már nem is érzékeltem a külvilágot magam körül, csak arra koncentráltam hogy el tudjam mondani amit akarok. Egyébként még a templom előtt egy rövid imát is tettem, hogy ne zavarodjak bele...

A bejáratkoz közeledve az járt a fejemben, vajon milyen eladó ül ott bent, és vajon vannak-e bent még mások is, akik majd engem fognak bámulni? Vajon megérti-e az eladó a testbeszédemből meg a fél szavaimból hogy mit akarok, vagy direkt élvezni fogja ahogy makogok és elmondatja velem ötször, amíg színházi minőségű előadásban nem beszélek? Máskor szoktam tenni egy-két tiszteletkört a bejárat előtt, mielőtt bemegyek, hogy összeszedjem a gondolataimat, elmegyek az utca végére meg vissza; de most lelassult az idő körülöttem és beléptem egyből...

Szerencsére egy bizalomgerjesztő ember ült bent, megértette mit akarok és el is intézte nekem a feltöltést. Érdekes hogy azt a szar kis kártyát amit egy trafikban adtak, itt nem tudták használni. A telefonomat kellett beadnom. Tudnám mé szűnt meg a Dominó kártya... na mindegy leszarom!

Boldogan indultam tehát haza, visszafele jövet a kislány még mindig ott ült a kapu előtt, ott mentem el mellette, szinte nekem volt kínos hogy ott egy méterre megyek el mellette, és a nagy szőrös lábamat kell szegénynek bámulnia egy pár másodpercig. Később hátranéztem rá föntről, mert emlékeztem hogy jön mögöttem egy csaj, azt hittem az a barátnője lesz és őt várja, de nem. Az is csak elment mellette szó nélkül...

Régen az ilyen lányokra mindig azt hittem, hogy magányosak és nincs senkijük. És hogy ezeket simán meg lehet kúrni.

Leszoktam az ilyen gondolatokról már...

Na mindegy, nem gondolkoztam ezen tovább. Örültem hogy ezt a nehéz feladatot amit elterveztem, ezt a MISSION IMPOSSIBLE-t végül teljesíteni tudtam, és most van is pénz a telómon és nem is égtem le. Hazafelé viszont egy igazi élményben volt részem. Jött velem szemben egy kutya. Szerencsére nem egyedül, valami kislány ráncigálta, hogy maradjon a jártán. Én nagy ívben elkerültem őket, kimentem az útra, de ahogy közeledtek, már egyre inkább azt a kislányt néztem. Rá voltak ragadva a szemeim, bár ő ügyet sem vetett rám. A kutyával foglalkozott. Olyan szép hamvas kis bőre volt neki, olyan zsenge, fejlett testű kislány volt, hogy csak bámultam, csavarodott a nyakam utána, ahogy haladtam el mellette. Nagy mellei voltak, puha világos bőre, és vékony dereka. Helyes volt mindene. Csak attól a kutyától féltettem, nem értem hogy tud egy ilyen kis lány egy hatalmas kutyával sétálni. Mivan ha kiharapja neki a combját? Nem értem... komolyan nem...

Én messze kikerültem őket. Amikor a 10 méteres sugarú kitérő után visszatértem a járdára, megálltam egy fa árnyékában és hátrafordultam, majd földbe gyökerezett lábbal bámultam egy darabig azt a kis leányt. Nem arra gondoltam, hogy "tyű az annyát, de megbasznám!", hanem... csak ámuldoztam rajta, hogy milyen csodákra képes a természet. Ebből a lányból úgy áradt valami, ami letaglózott. Nem volt idétlen feje, nem olyan kis kurva volt mint amilyeneket Pesten látok libasorban egymás után jönni; ez a lány nem valahol egy másik dimenzióban járt, hanem nagyon is ezen a világon. Vajon hová mehetett azzal a kutyával?

Jaj istenem... néhány perc tétlen, szájtátott álldogálás után hazafelé vettem az irányt és folytattam az utamat. Már csak be kellett kanyarodnom az utcánkba, és otthon is voltam. De teljesen kizökkentem ez alatt a pár perc alatt a megszokott életemből. De furcsa volt, hogy itt egy ilyen kis városban ahol lakom, amikor senki nincs az utcákon, az egyetlen ember aki velem szembejön egy bombanő... Olyan jó lett volna leszólítani azt a lányt, vagy valami... de hát én, aki egy telefonfeltöltésre is fél napot készül? ...áh.

Jaj de rossz így élni, makogva-hablatyolva. Legalább lennék valami hülye, születtem volna down-kórosnak, aki nem tud a világáról semmit, akkor boldogabb lennék, mint így, hogy csak a megvetést és lekezelést, lenézést kapom, ilyen gyötrelmesen, megaláztatva élni. Az egész életem egy nagy HIÁNY. Minden hiányzik belőle.

Jaj ez a lány istenem, ...most úgy kavarog bennem minden. De rossz hogy ezek az élmények mind kimaradnak az életemből. Interneten már vagy kétmillió fényképet néztem lányokról de ilyen hatást egy se tett rám.

Van-e értelme így bárminek... másodrendű vagyok csak.
Úgy irigylem azokat akiknek ajándék az élet... és nem kereszt...

Amúgy úgy beizzadtam mire hazaértem, hogy le kellett zuhanyoznom. 2 kilométer volt a táv, vagy annyi se...

Most még az internet is elmegy... le kéne baszni ezeket a g***ket hogy ne szórakozzanak velem. Mit szakítják meg folyton a kapcsolatomat. De kivel mással szórakoznának mint velem? Nem birok érvényt szerezni magamnak. Egy ilyen makimajomtól én is elvenném a netet. Hogy védjem meg magam? Órákig készülődnék mire fel merném tárcsázni őket. Mindegy, kivárom míg visszajön. Addig hallgatom a g*** szomszédok mélynyomású zenéjét egy kicsit. Hátha megőrülök és akkor jobb lesz!


potty..
pmt