K100, röviden:

Életem legszebb Százasa volt. Gyönyörű volt az erdő, Koldusszállásig arra is volt energiám, hogy a madárdalt hallgassam, beszélgettem sok régi és új ismerőssel – mi kellhetne még?

 

T100, röviden:
Sikerült, 16:51-gyel. Elégedett vagyok, mert kihoztam magamból, amennyit értelmesnek tartottam. Lehetett volna 50 perccel jobb, ha nem jön közbe néhány apróság (lásd alább), de lehetett volna bőven szintidőn kívül is, ha melegebb az idő. A pontok hangulata, a szervezés tökéletes volt.

 

 

Mindez részletesen:

A Nagy-Kevélyig nagyon lazán megyek, mégis 51 perc alatt ott vagyok. Nem is értem, hogy lehet ez, a hőmérsékleten kívül a tiszta és éppen jó páratartalmú levegővel próbálom magamnak megmagyarázni.

 

A laza menet folytatódik Dorogig: a 10-es úthoz kerek 5:00 alatt érek oda. Alig akarom elhinni. Egy apróság zavar mindössze: a cipőm állandóan telemegy kosszal. Úgy érzem, nem törné fel a lábam, de az "éles" tesztelést inkább nem vállalom: 5-10 kilométerenként megállok kiszórni, ami a 101 km-en 15-20 perc időveszteséget jelent.

 

A Getére már kényelmesebb tempóban, de még mindig jó állapotban megyek föl.

 

A Hegyes-kőről túl gyorsan jövök le, kicsit beállnak a lábizmaim. A zsíroskenyeres pont valamennyire helyre tesz, és Mogyorósbányára érve még úgy tervezem, 10 percen belül továbbindulok. Ehelyett szűk félóra lesz a pihenőből. El tudtam volna indulni hamarabb, de a pihenést jobb taktikának érzem. Egy korsó és egy pohár sör lecsúszik közben, és jót tesz, mint mindig.

 

Pusztamarótra épphogy pontzárás előtt érkezem, ami kissé meglep, mert az időtervem szerint a 16 órás célba érés arányos részénél tartok. Ez kellőképpen motivál arra, hogy továbbra is megfussam a lejtőket.

 

Bányahegyen kihagyom a gulyást, két tea is bőven sok a gyomromnak.

 

Egészen Koldusszállásig meglepően jól megy a 9 km/h körüli kocogás, sík úton , alig akarom elhinni, hogy ilyen jó állapotban vannak az izmaim. A gyomrommal kezdenek gondok lenni; úgy érzem, túl sokat ettem a túra elejétől kezdve. Nem súlyos a gond, de már semmi sem ízlik igazán. A korábbi években is Koldusszállástól kellett igazán akaraterő a túrához, idén sincs ez máshogy. A lábammal nincs gond, se merevség, se vízhólyag, de a fáradtság egyre nagyobb, az emelkedőkön látványosan lassulok.

 

A Szénégetőnél megzavar az irtás: nem veszem észre a letérést. Mire gyanús lesz a dolog, már majdnem újra a kéknél vagyok. Negyedóra veszteség. A fáradtság – és a józan ész – közben győz bennem a fair play szellemével szemben: még az aszfaltúton kérdezi egy srác, hogy velem jöhet-e, mert 12:30-at tervezett és nincs lámpája. Mondom, ha bírja a tempómat, igen, de alkalmazkodni nincs se erőm, se időm. A kékig még nem sokkal marad le (és lámpa nélkül is járható az út) , onnantól nem látom.

 

Nagyegyházán a pontőröktől tudom meg, hogy – ahogy gondoltam – csatlakozott egy lámpás csapathoz, és Somlyóvár kihagyásával lement. A pont után jön számomra a nap utolsó hibája: a "hármasútnál", ahol a mezőn semmi jelzés nincs, és idén csak két út látható, a jobb oldalit választom. Várom, várom balról az erdőt, aztán elindulok balra le a mezőn. Meg is találom a kéket, de itt is vesztettem öt percet.

 

Szárligeten a vasúttól kocogás a célig – nem az idő, hanem az "elv" miatt, gratuláció, ismerősök viszontlátása. Asciimo-ék elvisznek a Moszkva térig, onnan taxi hazáig.

 

Éjjel kettőkor már alszom, és reggel hétkor szinte kipihenten ébredek. Délelőtt azért leginkább csak pihenek, délután beülünk az autóba, és megteszzük az első 500 km-t Brüsszel felé. Nagyon kényelmes szállást találunk. Éjjel izzadok, mint egy ló, szerintem lázas is vagyok, de reggelre újra semmi bajom. Talán így takarítja ki a szervezet a salakanyagokat? Hétfőn újabb 850 km vezetés; amit a szokásosnál kicsit fáradtabban, de távolról sem ön- és közveszélyesen teljesítek. Úgy érzem, a héten már kocogás is lesz valamelyik reggel.