Ja, és természetesen a Sporthírlap összeállítása csak a legismertebb külföldi játékosokat tartalmazza. Pl. 1912-ben Debrecenben is játszott-edzősködött egy lengyel. Hogy a kontextus is érthető legyen, kicsit hosszabban idéznék egy tanulmányomból:


1912 tavaszán az angol Bishop Auckland látogatott Nagyváradra, a britek tiszteletére a nagyváradi Szigligeti Színházban díszelőadást rendeztek. Az Auckland Aradon is játszott, ahol a helyi klub – a kilátogató négyezer nézőnek köszönhetően – jelentős bevételt könyvelhetett el, vélhetően nem volt ez másként Nagyváradon sem. A növekvő érdeklődésnek és a Debrecennel ekkor kibontakozó rivalizálásának köszönhető, hogy rövidesen első- és másodosztályú budapesti labdarúgók jelentek meg a váradi klubokban. A debreceniek 1912 nyarán azzal gyanúsították meg a váradiakat, hogy négy játékosuk sem helybeli. A váradiak sportlapja fölényes álnaivitással, a debrecenieket okítva reagált a vádakra: „Nagy önhittségre, elbizakodottságra vall, ha egy club az exclusivitás rácsaival vevén körül magát, a más helyről jövő, értékes elemeket magától távol tartja, s azt hiszi, hogy úgyis fejlődhetik. […] Igenis föl kell venni az idegen elemeket, mert a sport nemesebb kifejlődését biztosítja, amint a faj nemesítését is az elütő, idegen vér keveredése viszi előre.” Aligha lepődhetünk meg: amikor néhány hét múlva a rivális Debreceni TE is az „idegen vér keveredésének” nemes ideája mellett tette le voksát, a váradi lap jóval kevesebb megértést tanúsítva azt kezdte kutatni, hogy egy külföldi játékos-edző miként is került Debrecenbe. Miután ugyanis a DTE 1912 pünkösdjén kétszer is súlyos vereséget szenvedett a lwówi Pogońtól, a debreceniek megnyerték trénernek a lengyelek középcsatárát, Zygmunt Löblt. Természetesen az eset egyértelműen profi-ügy, a váradiak hosszan élcelődtek azon, hogy egy magyarul nem beszélő, civilben színész labdarúgó miből fog élni Debrecenben – hacsak nem a futballból. „Löbl tehát a DTE trénere, de azért az amatőrségéhez szó se férjen, mert ő őseitől örökölt vagyonából él Debrecenben, ahová csak az a leküzdhetetlen vágy kergette, hogy a DTE csapatának trénere legyen. Ez a magasztos ambíció nyugtalanította egész életén át s hosszú éveken küzdött magában, hogy titkos szenvedélyének feláldozza-e hazáját és a Pogońt. Nagy lelki tusák után mégis a DTE került ki győztesen a Löbl kebeléből és ő – mint egy delejes álom rabja – ment, rohant a délibáb után és elérte élete egyetlen dicső célját: a DTE trénere lehet, és hogy e magasztos hivatásának élhessen, nem kímél még anyagi áldozatot sem…”