Ladányi Mihály:

Együtt, és mégis oly külön

Együtt, és mégis oly külön,
Mint faágtól az árnyék,
Te távol hallasz gyönyörűn
Én zárkózottan állok a növekedő, tétova élet sikátor vadonába.

Megcsalnálak,
S tán arcul is vernélek,
És betörnék,
Letörném a virágot, és rettegne már a környék,
Hogy végre vad hiányod ne vájja belém a körmét.