Bia 25

   Na egy gyors beszámoló, hátha beleférek még a szintidőbe: Jó időben indultunk rajtzáráskor DieMmel és Sancimanóval egy kis futkorászásra, de a rajtban fúvó szél megtévesztett minket, ezért túlöltöztem. DieM pár perc után magasabb fokozatba kapcsolt, és ellépett. Sancival jólesően kocogtunk a Kőorrig (leszámítva persze a brutál emelkedőt, amitől Sanci kicsit meglepődött), de ott észrevettem, hogy eggyel kevesebb pénztárcám van, mint kéne. Megijedtem. Nem kicsit, nagyon. Az hagyján, hogy benne van az összes készpénzem (ilyenkor ez már másodlagos), a három bankkártyám, a személyim, a lakcímkártyám, a jogsim és a forgalmim. De az arcképes TTT-igazolványom és a MASZ-tagságim is! Segítséget kértem az ott felsorakozott pontőröktől (Ebola és társa), akik pár perces telefonálgatással kiderítették, hogy a pénztárcám békésen pihen a rajtban, ahol elfelejtettem elpakolni nevezés után. Megnyugodtam, hogy mégiscsak megvan, és még végig sem kell cipelnem a túrán. De Sanci eddigre eltűnt.

   A második pont előtti emelkedőn két futó ért utol, akiket már korábban egy nyílt részen láttam magam mögött. Gondoltam, majd felcsatlakozom rájuk, de hiába. Azt kérdezték a pontőrtől, hogy hol van víz, aki az igazsághoz híven azt felelte, hogy Sóskúton. Szerintem víz híján abbahagyták a futást, legalábbis nem láttam őket többé. Most egyedül kellett nyomnom, de elég jól ment. Az egyenes, sáros erdei úton (annyira nem volt sáros, hogy ne lett volna futható, csak fröcskölésszakmai nézőpontból) jött szembe a turistaúton egy motoros élőlény a macájával, elég nagy sebességgel. Belegondoltam, hány túrázóval kellett már találkoznia itt eddig, tehát már tudja, mire számíthat. De a pofa nem lassított, majd amikor egymás közelébe értünk, akkor én félreléptem, ő is tette egy enyhe kormánymozdulatot, de még mindig nem fékezett, majd elhaladván a kerekéről felpattanó sárdarab jól összesározta mindkét narancsmezemet meg az órámat is. Jelezem, ekkora sárban normálisan a nadrágszáram szokott sáros lenni, nem a mellkasom. Amiket a tettes után kiabáltam, attól elvileg meg kellett volna állnia, hogy megkérdezze, hogy merek ilyeneket mondani rá, de még ez sem zavarta meg az önfeledt motorozásban. Hát nagyon csúnyákat kívántam neki, és ezek közül a legenyhébb az volt, hogy játssza el vele ugyanezt egy pótos kamion: húzzon el mellette kis oldaltávolsággal, és terítse be sárral.

   Kevés idő múltán egy kanyar után hirtelen a sóskúti kopároson találtam magam, amire azt hittem, csak később fog jönni, de azt is, hogy rövidebb lesz. Mindenesetre a történelem feljegyezte, hogy másfél óra alatt Sóskúton voltam. Itt egy kis vacakolás volt a ponton, mert ugyanaz az ember pecsételt, aki az egész zacskó nápolyikat osztotta (te jó ég, mit akarnak ezek tőlem, még csak másfél órája rajtoltam! :-)), de szerencsémre kiderült, hogy épp elfogyott a fél literes üdítő, és pár percet várni kéne rá. Ez nagyon megnyugtatott, mert így sem visszautasítanom, sem elcipelnem nem kellett, elég volt nekem a nápolyi. :-) Ügettem tovább, de Sanci még sehol. A kocsmánál megfordult a fejemben, hogy oda be kéne néznem, hátha ott van, de aztán arra gondoltam, hogy ha itt várna engem, akkor biztos kiülne a kocsma elé a szép napos időben, ahogy a többiek is. Stirlitz nem tudta, hogy ez hiba volt. A lényeg, hogy egészen a célig üldöztem Sancit, aki innentől mögöttem volt, ő pedig két pohár sör után egészen a célig üldözött engem. Így kölcsönösen egymást akartuk utolérni, és ettől vicces módon mind a ketten jól begyorsultunk. :-)

   Felgyalogoltam a Kálváriára, ahol a magyar és a nemzetközi teljesítménytúrázó mozgalom nem kisebb személyiségére bukkantam egy mikrobuszban, mint Földi Roland. Ha már Roland is meg mikrobusz is volt, gyorsan leboltoltuk a Fruska Gorára való utazást. Itt is elvesztegettem két-két és fél percet az életemből. :-) Na aztán a kálváriadomb szélén, ahol többen aggódva nézegettek lefelé, közöltem az ország népével és a világ közvéleményével, hogy Subidubidúúú!, és lezúdultam. Ez tetszett. :-) Ekkor meglepetésemre még mindig bírtam futni. Megállapítottam, hogy tömegtúrán szeretek futni, mert itt folyamatosan lehet előzni, és ez erőt ad. A Nyakas-kőre végül mégsem másztam fel, hanem futottam tovább. A kápolna környékén volt a második tényleg sáros hely (az első még a második pont előtti emelkedő volt, ahol vissza-visszacsúsztam), itt ijesztően nagy torlódás volt egy letörésnél, de közelebb érve átláttam a helyzetet, és sebesen elfutottam a lemászáshoz sorban állók között, amit jól is tettem, mert én nem vacakoltam annyit, mint a gyalogosok, és nem is tartottam fel ezzel senkit. Egész úton nagyon előzékenyek voltak egyébként a gyalogosok, sokszor félreálltak, pedig mondtam, hogy nem kell. A cél közelében még mindig volt erőm futni, bár egyre kevesebb, aztán a lőtér után az utolsó másfél kilométerbe már apait-anyait beleadtam. 3:22 volt a vége, számomra teljesen kielégítő eredmény, és szintidőfelezés. A célban nemcsak a pénztárcámat kaptam meg, de meglepetésemre a Sóskúton elmaradt üdítőt is, néhány kisebb csoki társaságában. Ez valami Cora-gazdaságos cukros-citromos iccetea volt, amit különösebb levegővétel nélkül egy hajtásra eltüntettem. Hamarosan megjött Sanci, aki nekem adta az ő icceteáját is, és ekkor a második flaska segítségével bemutattam neki, hogy tüntettem el az első flaska tartalmát. Másodszorra is ugyanolyan jól sikerült. :-) Amíg Sanci sörözött, azalatt megettem a Sóskúton kapott zacskó nápolyi felét, de abbahagytam, mert éreztem, hogy igazi kaja kéne belém. Úgyhogy hazajöttem, és kerestem igazi kaját, de most az ebéd miatt pár perccel kicsúsztam a túra szintidejéből a beszámolóval. :-)