Hozok egy kis szemelvényt Luc Ferry Új rend: az ökológia című könyvéből, az állatperekről (több részes lesz). Elöljáróban csak annyit, hogy ilyen állatperek elég szép számban maradtak fenn a középkorból és a kora újkorból is. A kis idézettel nem arra akarok célozni, hogy mekkora hülyék voltak régen (erről szó sincs), csak "állatkultúr" érdekességnek szánom. A következő történetek szerintem izgalmasabbak, de legyen ez a bevezető.
Állatperek"1587: Saint-Julien városka lakói pert indítanak Jean-de-Matirienne püspöki bírájánál egy csapat ormányos bogár ellen. Mivel e „barázdáshátúak" vagy „vincellérbogarak" ellepték a szőlőskerteket, ahol jelentős károkat okoznak, a a parasztok megbízzák képviselőiket, fogalmazzanak nevükben kérvényt "a püspöki helynök tisztelendő úrhoz, Maurienne érsekség egyházi bírájához". Esdekelve kérik, kegyeskedjenek megtenni a szükséges lépéseket Isten haragjának csillapítására, és intézkedjék - "kiátkozás vagy bármely egyéb alkalmas büntetés terhe mellett" - az állatkák végleges kiutasításáról.
Mintegy negyven évvel korábban, 1545-ben már folytattak egy pert e vincellérbogarak (legalábbis az őseik) ellen. Az ügy a rovarok győzelmével zárult. Igaz, az eljárás rendjének megfelelően a védőügyvédet maga a püspöki bíró jelölte ki számukra. A bíró pedig azon a véleményen volt, hogy az állatok is Isten teremtményei, éppúgy rendelkeznek a növényekkel való táplálkozás jogával, mint az emberek. Meg is tagadta az ormányosok kiátkozását. Csupán arra szorítkozott, hogy 1546. május 8-i rendeletében közös imádságot írjon elő, és a szerencsétlen lakosokat intette arra szigorúan, hogy őszintén bánják meg bűneiket, hívják az isteni kegyelmet segítségül. Egyben felszólította őket - az alkalom kapóra jött -, haladéktalanul fizessék meg a dézsmát, valamint tartsanak „három egymást követő napon egy-egy körmenetet a bogarakkal elözönlött szőlőskertek körül". Mindezt további áhítatos jámborságok és hasonló penitenciák követték. Talán az intelmek hatására, vagy inkább azért, mert az eljárás hosszúra nyúlt, a bogarak elhagyták a terepet, s az ügy, akkor annyiban maradt.
Negyvenkét évvel később, a per 1587. április 13-i újrafelvételekor azonban a szőlősgazdák úgy gondolták, szigorúbb lesz a bíróság a föltámadt veszedelemmel szemben. Az egyházbíró hirtelenében megelégedett azzal, hogy a rovarok számára új képviselőt rendelt ki egy új ügyvéd kíséretében, mivel az 1545-ös időközben meghalt. Ezenfölül utasította Saint-Julien káplánját az 1546. május 8-i rendeletben foglaltak végrehajtására. Ez nagy ceremóniával meg is történt május 20-án, 21-én és 22-én, miként azt a plébános által szabályosan elkészített és aláírt jegyzőkönyv tanúsítja.
A folytatásnak a jogi krónikákban napjainkig feljegyzett legszövevényesebb pereskedésekben sincs párja. A rovarok ügyvédje oly szívósan és jól kapaszkodott bele a legkisebb formai fogyatékosságokba is, hogy május 18-án - tehát több mint három mint három hónappal a tárgyalás megkezdése után - a vád helyzete megingott. Saint-Julien képviselői megérezték, hogy katasztrofális következményekkel járna számukra, ha a védelem ravasz perbeszéde teljesen befolyása alá kerítené a bírót, ezért inkább egyezkedésre szánták el magukat. Összehívták a falugyűlést, hogy „a nevezett állatok számára élőhelyet és elegendő táplálékot biztosító területet jelöljenek ki a nevezett Saint-Julien helység szőlőskerjein kívül, s így azok ott megélhessenek, és elkerülhető legyen, hogy felfalják vagy tönkretegyék a nevezett szőlőket". Így is tettek: érett megfontolás után úgy döntöttek, hogy nekik adják „a Grand-Feisse nevezetű helyet (itt a szóban forgó földdarab részletes leírása következik), amely terület a körülhatárolásától függően hozzávetőleg negyventől ötven hektárig terjedhet, többféle fa, növény, dús lombú bokor lakja és díszíti: bükkfák, égerek, cseresznyék, tölgyek, juharok, gyümölcsadó és egyéb fák, bozótosok, s fű is meg egyéb élelem is elegendő mennyiségben találtatnak". Ez a részletes leírás persze arra szolgált, hogy meggyőzzék a szemben álló felet a lakosok jó szándékáról és a terület valódi értékétől. Igaz ugyan, hogy kérték átjárási joguk fenntartását, valamint néhány mészkőbánya kitermelési jogát s azt, hogy háború esetén itt elrejtőzhessenek, de ígéretet tettek, hogy semmiféle kárt nem okoznak „a nevezett állatok táplálékában". Jóakaratuk bizonyságául pedig „szerződést kötnek velük a nevezett földről a fent felsorolt feltételek szerint, ahogyan az megkívántatik, megfelelő formában és örök érvényre szólóan". Kétségkívül ez az első ajánlat a „természettel kötött szerződésre", állati lényekkel történt megállapodásra, ám a védelem képviselőjének megengesztelésére korántsem bizonyult elegendőnek. Megbízatása súlyának
tudatában, gondosan őrködve afelett, hogy „ügyfelei" sérelmet ne szenvedhessenek, személyesen is megtekintette a „Grand-Feisse"-t. Megállapította, hogy a földdarab „terméketlen és kietlen", ezért a gazdákat azonnali hatállyal, cum expensis (a perköltségekben elmarasztalva) el kell utasítani. Nem tudom, mi volt az egyházi bíró végső döntése. Az biztos, hogy további szakértőket nevezett ki a felajánlott terület értékének felmérésére, és hogy december 20-án az ügy még nem zárult le."
(Luc Ferry: Új rend, az ökológia, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994. 7-11. o.)
