Jelentkezem szocialista pártelnöknek
Jelenleg alighanem Gyurcsány F. az ismert világegyetem legrosszabb kormányfője
2007. január 23.
Fügedi Ubul
Azt kérte Gyurcsány Ferenc a szocialisták őszi kongresszusán, hogy jelentkezzen, aki még (mármint rajta kívül) pártelnök szeretne lenni. Idáig vártam, hogy majd csak felteszi a kezét valaki, de már a jelölés vége felé tartunk, és nem állt elő senki – úgyhogy jelentkezem. Nem azért teszem ezt, mert úgy gondolom, hogy alkalmas lennék a párt vezetésére, hanem azért, mert nevezett Gyurcsány F. már többszörösen és minden részletre kiterjedve bizonyította, hogy alkalmatlan.
Az alkalmasságot nehéz megítélni, többnyire csak némi idő után, visszatekintve bírálható el. Az alkalmatlanságnak azonban vannak roppant egyszerű ismérvei, és aktuális miniszterelnökünk ezeknek maradéktalanul megfelel. Arról a vezetőről, aki azzal indokolja egy tettét, hogy „így csináltuk, tehát nem lehetett máshogy”, azonnal tudhatjuk, hogy alkalmatlan. Az, aki azt mondja, hogy „nem volt más lehetőség”, egészen biztosan alkalmatlan. Az pedig, aki nem a hibákat akarja kiküszöbölni, hanem a bírálatokat, annyira alkalmatlan, hogy ezt már maga is sejti. Mivel Gyurcsány F. okos ember, ő nemcsak sejti, hogy alkalmatlan: pontosan tudja is. Emlékezetes őszödi beszédében ki is jelentette, hogy ő volt odáig Európa legroszszabb miniszterelnöke, és ebben minden bizonynyal igaza is volt. A probléma mindössze az, hogy ebből nem arra következtetett, hogy most valaki másnak kellene ezzel próbálkoznia, hanem arra, nem kapott elég lehetőséget – ha többet kaphatna, jobban kitombolhatná magát. Ezért aztán több lehetőséget kért és kapott. És most valóban kitombolja magát. Ha mostani tevékenységét kellene értékelnünk, aligha ragadhatnánk le Európánál: e pillanatban alighanem Gyurcsány F. az ismert világegyetem legrosszabb miniszterelnöke.
Arról az emberről beszélünk itt, aki átvette és grandiózus méretűvé növelte az egykor volt állampárti rendszer költségvetési szemléletének legfőbb hibáit: azokat, amelyek miatt a rendszer összeomlott. Magyarországon a költségvetés normatívan vonja el azt a pénzt, ami a kormánynak „kell”, és egyedi döntésekkel osztja. Üzemszerűen működő államban ez csak fordítva lehetséges: a politikusoknak meg kell ítélniük, hogy mely intézményeknek, illetve célokra nem akarnak pénzt adni, és azt egyedi döntésekkel el kell vonni. Osztani viszont normatívan kell: mindenkire egyformán érvényes, hosszú távon változatlan feltételekkel, nyilvánosan. Ismerje mindenki a szabályokat, miért hány pont jár, és győzzön a jobbik! Csak hát, ugye, arra, aki elvonja a pénzt, a hoppon maradtak rossz szemmel néznek, a normatív elvonás pedig személytelen. Az, akinek kézbe adják a pénzt, még hálás lesz érte, a normatív juttatás viszont személytelen. A rossz vezető könnyen felismerszik arról, hogy rövid távra optimalizál, és személyes érdekeit nézi a szervezeté (esetünkben: az országé) helyett.
Az egyedi döntéseket persze egyedileg kell előkészíteni, ezért a rossz vezető felduzzasztja az apparátust. Aztán átszervezi. Összevonja és szétválasztja. Új szervezeti megoldásokat vezet be – és mindezt anélkül, hogy legalább önmagában tisztázná: mik is azok a célok, amiket el akar érni, hogy ezek feladataihoz alakítsa a szervezet egységeit. A rossz vezető nem a feladatokhoz gyárt szervezeteket, hanem kádereinek.
A rossz vezető paranoid. Érzi, hogy amit csinál, az nem jó, és ezért betegesen titkolódzik. Kis, informális „csapatokkal” készíti elő döntéseit, és retteg attól, hogy a folyamatból bármi ki talál szivárogni – elvégre akkor megbírálhatnák. A rossz vezető legjobban az ellenőrzéstől fél, ezért olyankor a legkreatívabb, amikor ki akar bújni alóla. A rossz vezető új, a megszokott rendtől eltérő (esetünkben alkotmányon kívüli) egységeket hoz létre, és azokra bízza a lényeges döntések előkészítését. A kibújás másik fő módszereként összevonja, elsorvasztja az ellenőrzés intézményeit. Egy demokratikus pártban a helyi szervezetek mondhatják meg, hogy mit csináljon az elnök, illetve az elnökség (e politikai megrendelés fóruma lehetett volna az MSZP-ben a választmány), egy vezérelvű rajongóklubban az elnökség mondhatja meg, hogy mit csináljanak a helyi szervezetek. Ennek végső fokaként már az elnökség se kell: az elnök maga oszlathat fel szervezeteket, zárhat ki tagokat. Ha nem állítjuk meg Gyurcsány Uit, mi is nagyon gyorsan ide juthatunk.
A rossz vezető egyúttal bizalmatlan is. A hozzáértésnél többre értékeli a lojalitást, a szakmai véleménynél a hódolatot. A rossz vezető rokonaival és üzletfeleivel veszi körül magát, és görcsösen óvakodik attól, hogy bárkit is szembefordítson magával. Éppen ezért ha a rossz vezető levált valakit, azt lehetőleg fölfelé buktatja. De ha ez végképp nem megy, akkor kitalál neki valami teljesen új funkciót: mindegy, hogy mi az, csak VIP-státus és titkárság járjon vele. A rossz vezető klientúrát épít: mindenki, akinek van politikai súlya, kapjon legalább egy, a költségvetésből fizetett javadalmazást, mint valamilyen kuratórium, felügyelőbizottság stb. tagja. Az alsóbb szinteken gyakran dolgozni is kell ezekben a pozíciókban, de ahogy haladunk fölfelé, egyre inkább elegendő, ha legalább időnként megjelenünk a testület ülésein.
A rossz vezető folyamatosan próbálja növelni önnön presztízsét, és ennek érdekében hajlik az olyan költséges gesztusokra, amelyek nevezett „tekintély” növelésén kívül semmiféle előnnyel nem járnak se most, se később. Így küldünk csapatokat a világ legkülönfélébb olyan tájaira, ahol azok állomásoztatása egyáltalán nem érdekünk, így veszünk részt olyan nemzetközi kalandokban, amelyek nemzetek sorát fordítják szembe velünk, és amelyek indoklásaként némely átlátszó hazugságok szajkózásán kívül semmit sem mutatunk fel.
A rossz vezető tudományellenes, mert a tudomány objektív, ő pedig nem az. Évszázados tapasztalatok igazolják, hogy egy nemzet felemelkedésének leghatékonyabb módja az alapkutatás és az oktatás támogatása – mi, Magyarországon elvonjuk a pénzt az alapkutatástól, elvonjuk a tudás számonkérésének és értékelésének eszközeit az oktatástól.
A rossz vezető messianisztikus. Nem elemez, hanem hisz valamiben, amitől csodát remél. Medgyessy – és nyomában Gyurcsány – az autópályákban hisz. Nem hinném, hogy a hivatásos tiltakozókon kívül bárki úgy gondolná, hogy nem kell autópályákat építeni, a csodavárók azonban ezt mindenáron akarják – szó szerint is. Ezért aztán iszonyatosan túltervezett pályákat építtetünk kartellbe összeálló cégekkel, nagyjából dupla áron. Ennek szerves kiegészítéseként pedig arra hivatkozunk, hogy a költségvetési hiány oka a nyugdíjak és a közalkalmazottak bérének emelése. Ez hazugság, és nem ez az egyetlen. Antall József halála óta az összes magyar kormány legfőbb baja az volt, hogy nem volt értékrendje. A Medgyessy–Gyurcsány-kormány legfőbb baja, hogy van értékrendje, és az kártékony.
Egy árva betűt le nem írtam volna ezekből a gondolataimból, ha látnék esélyt arra, hogy politikusaink megoldják ezeket a problémákat. De nem. Honi közéletünk két nagy rákfenéje a rövid távú optimalizálás (fontosabbnak tartjuk a következő választás megnyerését az államháztartás rendbetételénél) és a kölcsönös érdekeltségen alapuló kontraszelekció. Mi sem példázza ezt pontosabban, mint hogy a frakció egyhangúlag bizalmat szavazott Gyurcsány Ferencnek, miután Balatonőszödön beismerte, hogy ő volt Európa legroszszabb kormányfője – ahelyett, hogy ezt a teljesítményértékelést elfogadva egy emberként elzavarták volna.
A közvélemény-kutatók egyként állítják, hogy mi, magyar állampolgárok minden korábbinál gyengébbre értékeljük politikusaink teljesítményét. Igen. Azért értékeljük ilyen gyengére, mert politikusaink teljesítménye siralmas. Legfőbb ideje, hogy elzavarjuk, és tisztességes, hozzáértő emberekkel váltsuk fel őket. A rendszerváltások tapasztalatait könyvtárnyi irodalom foglalja össze. A lelkesedés az első hullámban mindenütt a legjobb indulattal is csak pancseroknak nevezhető rendszerváltó értelmiségieket emel pozícióba, és ők ott alkalmatlannak bizonyulnak. Ezután a nép leváltja őket, és az ország immár valóban fejlődni kezd. Mi mostanáig megrekedtünk a lelkes pancseroknál, és e szempontból mellékes, hogy saját érdekeikben mennyire nem azok. Ideje másokat választani helyettük: a következő választást az a párt fogja nyerni, amelyik erre képes. Mindenki, aki nem dugja a homokba a fejét, láthatja: mostani vezetőinkkel már csak veszthetünk. Nagyjából úgy, mint ’94-ben az MDF.
Ha az MSZP tisztújító kongresszusán a küldöttek harmada jelöl engem a párt elnökének, fölkerülök a szavazólapra. Természetesen van programom, ami drasztikusan különbözik a kormány mostani törekvéseitől, lévén baloldali. Természetesen hajlandó vagyok ezt Gyurcsány Ferenccel azonos feltételek mellett közzétenni, illetve megvitatni. Mivel jelentkezésem egyetlen oka, hogy a legkisebb rossz elve alapján szeretném elkerülni Gyurcsány Ferenc pártelnökké választását, ha akárki más jelentkezik (ha akárki mást jelölnek) a párt elnökének, azonnal és nagy örömmel visszalépek. Ez az ajánlatom nem érvényes az országgyűlési képviselőcsoport és az elnökség azon tagjaira, akik miniszterelnökünknek Balatonőszödön, illetve az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után bizalmat szavaztak.
A szerző geokémikus, az MSZP tagja (XI. kerületi csoport) |
