- Mire készülsz?

Nem értettem a kérdést.
Nem váltottam iramot, nem fújtam ki hangosabban a levegőt – egyáltalán, nem tettem semmi olyan mozdulatot, ami arra utalt volna, hogy készülnék bármire is. Futottunk egymás mellett, csendben, a gondolatainkba merülve, társas magányban.
- Hát... ahogy megbeszéltük. A Tisza-töltés, meg vissza.
- Nem úgy! Az idén...
Hja. Sokan feltették már ezt a kérdést az utóbbi hetekben. Igyekeztem kitérő választ adni, hiszen valahogy úgy vagyok én még ezzel, mint a félénk kamasz a plakátról mosolygó topmodellel.
Vágyik rá, de – ha egyszer megjelenne – fülig vörösödne, és menekülés közben elbotlana a saját lábában.
Mégis válaszoltam.
- Kettőnegyvenöt. Azt viszont ne kérdezd, hogy óra, perc vagy kilométer – mondtam cinkos mosollyal. – De készülni sajnos még mindig nem készülök rá. Futok. Csak úgy.
- Szép - bólintott megértően.

Szótlanul futottunk tovább, élvezve a hátunk mögött felkelő nap melegét.
- Boldog leszel tőle? – szólalt meg hirtelen, kizökkentve a gondolataimból. – Attól a kettőnegyvenöttől...
Halkan elnevettem magam. Milyen kérdés ez?
- Nem tudom.

Feltámadt a szél. A szemembe húztam a sapkámat, és rutinszerűen ellenőriztem az iramot az órámon. Gyorsultunk.
A távolban feltűntek az ártéri fák.
Hallgattuk a lépéseink ritmusos zaját, és a tüdőnkből kifújt levegő apró sóhajait.
Az út végéhez érve, a szokásos fordulónál aztán megálltunk.
Szemben a nappal.
- Nyomjuk visszafelé? – kérdeztem. Tudtam, hogy fiatalabb nálam, hogy gyorsabb, pihentebb – de elbűvölt a naptól fénylő aszfaltcsík.
- Jó – csillogott fel a szeme.
És elindultunk.
Megfeszülő és ellazuló izmokkal futottunk, kitáguló tüdővel, az adrenalintól összeszűkült pupillákkal.

Először csak a sebességet éreztem, ahogy a szél süvít a fülem mellett, láttam az út menti bokrok suhanását...
Aztán – mint amikor a léghajóról ledobálják a homokzsák-ballasztokat – kezdtem elhagyni a gátlásaimat, a hülye szorongásaimat, a félelmet – és csak futottam.
Már nem volt más, csak az út alattam, és a mellettem vágtató alak, akivel lépést kell tartanom.

Akit meg kell előznöm.

Mintha valami ősi ösztön hajtana.

És hamarosan már én voltam a cikázva villámló fecske, a kecsesen szökellő gazella, sőt, maga a gazellára támadó gepárd, aztán a réten végigsüvítő szél – és néhány lendületes lépés erejéig, csak egyetlen pillanatra ugyan, de megéreztem, milyen is lehet eggyé válni a természettel.
Milyen lehet az igazi harmónia, a tökéletes boldogság.

Amihez még csak nem is kell – feltétlenül – kettőnegyvenöt.
Ugye? :)