Az ominózus "vitanap" Süge Attila történészt a következő dolgozat rögzítésére késztette.

 

_____________________________________

 

 

A BUNYEVÁC-HORVÁT "HÁBORÚ"

 

A magyarországi kisebbségi hivatal képviselője egy nem éppen pártatlan beszédet tartott – ami pedig egy semleges hivataltól elvárható lenne! – 2006. november 28-án, a bunyevácok népi kezdeményezésének, országgyűlési bizottsági meghallgatása alkalmából rendezett vitanapján. Érdemes megismerkedni az itt előadott megközelítéssel, mert tükrözi nem csak a bunyevác önállóság kérdését övező összes feszültséget, de a nagyhorvát nemzeteszme élő jelenét is.

 

Ispánovity Márton úr ugyanis mindenekelőtt a Magyarországra betelepült, és általa horvátnak nevezett bunyevácok egykor államilag vezényelt elmagyarosítására terelte a szót, amely szerinte a második világháború végéig tartott. Ő ugyanis csak a „nagyon komoly” elmagyarosítási törekvésekről volt hajlandó beszélni, mégpedig „ahogy ezt az akadémia elnöke is leírja”. Ispánovity úr tehát az MTA előzetes állásfoglalására, a Dr. Vízi E. Szilveszter által aláírt levél tekintélyére hivatkozott. Holott ez valójában elsősorban éppen a horvát beolvasztási kísérleteket domborította ki, amiről Ispánovity úr már egy szót nem szólt. Pedig az akadémia elnökének az a bizonyos mondata, ahol egyáltalán szóba hozza a magyar beolvasztási politikát, az egészen pontosan így szól: „A bunyevácoknak a 18-19. században, ill. részint a 20. században az egymással rivalizáló, de olykor egymást is fedő, kiegészítő horvát, szerb (és magyar) nemzeti integrációs és asszimilációs törekvésekkel kellett szembenézniük.”

(www.parlament.hu/irom38/00960/00960.pdf  vagy www.bunjevac.hu/MTA/00960.pdf)

 

Vagyis, Vízi E. Szilveszter itt éppen a beolvasztandó bunyevácokon – mindenekelőtt egymással – marakodó nagyhorvát és nagyszerb törekvésekről szólt, melyek mellett a hasonló célzatú magyar igényt is jelezte természetesen – zárójelben. Ha már azonban Ispánovity úrnak köszönhetően, ismét a magyarokkal való riogatásnál tartunk, talán nem ártana ugyancsak e zárójelben megemlíteni azt is, hogy egy befogadó nép igénye a betelepülők beolvadása iránt nem egyenértékű azzal, mint amikor ezt egy másik nép óhajtja területgyarapítási szándékkal megtenni, vagy ha netán egyenesen a betelepülők igyekeznek beolvasztani a soha sehová sem mozduló őslakos népességet – mert van ám délebbre ilyen is. Ezzel pedig máris megadtuk a választ arra nézve, hogy miért volt tömegesebb a magyarországi bunyevácok – Zágrábból és Belgrádból is mindig sóváran és fájdalmasan sérelmezett – elmagyarosodása, mint akár az elhorvátosodása, vagy az elszerbesedése, természetesen az egész történelmi Magyarország területére értve ezt.

 

Ispánovity úr azonban nem állt meg eme árulkodó – és csupán őt minősítő – csúsztatásnál, amit ő csak egy „ezt nyugodtan kijelenthetjük” megjegyzéssel értékelt, hanem tovább ment. Megbírálta ugyanis a Pallas Lexikont, meg az „egyéb lexikonokat is,” mert hogy azokban a magyar történettudósok részéről úgymond „kritikán aluli megfogalmazások szerepelnek” a bunyevácokról. „Az egyikben például – az állítása szerint egyenesen – azt írták, hogy a buny, bunyevácok, bunyisztár: fellázadó népből eredő szó, és söpredék népet jelent.” Majd erre támaszkodva, gyakorlatilag ledorongolta a bunyevácokkal foglalkozó magyarországi irodalmat is kutató Nevenka Bašić Palković asszony beszámolóját, aki Szabadkáról utazott ide, a határon túli bunyevácok küldöttségében; mégpedig imígyen: „Tehát kérem szépen, ezekre a magyar irodalmakra hivatkozni, amit itt hallottunk; enyhén szólva visszatetsző, hogy mi visszasírjuk a magyar nyelven megjelent irodalmakban a bunyevácokra való utalást.”

 

Pedig a bunyevác elnevezés lázadó söpredék értelmű, eleve rosszindulatú és gúnyos szómagyarázata, valójában éppen csakis a horvátoktól eredhet; minden esetre a délszláv nyelveken nem beszélő magyarság már eleve is aligha tudhatta, hogy a buna szó valójában lázadást jelent! Annál inkább a térségben élő hercegovinai – és távolabbi – délszlávok, akik ugye, manapság már egy-két évszázada horvát érzelműek, és így horvátnak számítanak. Ez a támadás tehát, sokkal inkább azoktól a szójátékokkal és gúnyversekkel fölfegyverzett 19. századi nagyhorvát (illírista) elemektől eredhet, amelyek e bekebelezendő kicsiny nép esetében már ezt is elegendőnek találták; ha a szokványos fölmagasztalások – a bosnyákok a „horvátság virága”, a szerbek a „legtisztább vérű horvátok”, stb. – mézesmadzaga helyett, most éppen a bunyevác nép nevének durva lejáratásával próbálkoznak! Az a bizonyos magyar ismerettár pedig ezt a népies balkáni szómagyarázatot valószínűleg csupán megjegyezte, a népnév egyéb – például a Buna folyó nevéből – kiinduló, legkülönfélébb magyarázatok (etimológiák) között.

 

Ha ez alapján akarja valaki a magyar felet okolni az ide bevándorolt bunyevác kisebbség – javarészt egyébként köztudomásúan önkéntes – beolvadásáért, akkor tehát körülbelül akkorát téved, mint amikor a fehéret feketének mondja. Hiszen az a bunyevác gyerek, akit nagyhorvát társai már nem csupán sajátos bunyevác nyelvezete ürügyén gúnyolnak, de még bunyevác népének nevét is így mocskolják; horvát részről eltaszítván ugyan hová is menekülhetett volna, mint éppen a befogadó magyarság kebelébe?! S abban a puszta tényben is egyébként, ha valaki egy idegen országba bevándorolván, hasonulni próbál a befogadó társadalomhoz; csak már eleve megtévedt ember láthat vajmi rosszat. Mert vajon, ha például egy szerb család Horvátországba vándorol be, majd jönnek utána százával és ezrével a többiek is, és kifejezetten azzal a céllal, hogy ők ott nemhogy beolvadni, de csakis tömegesedni óhajtanak; az nem joggal vált-e ki a befogadó népből ellenérzéseket, az nem egy betolakodási-hódítási kísérlet szándékát rejti-e magában? Vagy fordítva, ha horvátok telepszenek máshová?

 

Ispánovity úrnak azonban nem csak az itteni bunyevácok megmagyarosodása fáj, de azt is tagadja, hogy az elmúlt évtizedek során a dél-alföldi „bunyevác közösségeknek úgymond horvatizálása, vagy kroatizálása” zajlana. Mert hogy „az idetelepült bunyevác közösségek ma is Horvátország, és Bosznia-Hercegovinának a hercegovinai – tehát horvátok, katolikus horvátok által lakott területeiről települtek Magyarországra.” Erre nézve jó lenne, ha Ispánovity úr csak egy bizonyítékkal is tudna szolgálni. Légvárakra ugyanis aligha lehet építeni egy olyan horderejű vádat, ami alapján aztán egy egész nemzeti közösséget vetnek szellemi-nyelvi népirtásnak alá. Főleg nem, ha a korabeli valóság helyett, csak az elhorvátosított balkáni bunyevácság révén előállt mai nemzetiségi viszonyok egyszerű visszavetítéséről van szó. E kérdésben ugyanis éppen az a bökkenő, hogy – tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét ma már csak horvát részről tagadják – a magyarországi döntéshozóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint a máig megismert történeti források szerint a bevándorolt bunyevácok egyetlen egyszer sem vallották magukat a múltban horvátnak!

 

Csak hát, a becsületére legyen mondva, ezt természetesen már maga Ispánovity sem tagadhatta. Önbíráló megjegyzése szerint ugyanis „meg kell mondani azt is,” hogy „amikor még nem alakult ki a horvát – úgymond – nemzetállami eszme,” ami azonban a magyarországi bunyevácokat valójában csak a 20. században érintette meg (a horvát-szlavónországi bunyevácokat viszont már a 19. században meghorvátosították, mit viszont senki sem könnyezett itt meg); „az idetelepültek nem a horvát, – nagy horvát – nemzeti eszmével” dicsekedtek, hanem bizony maradéktalanul büszke bunyevácok voltak. Így tettek még Ispánovity úr ősei is. Nem véletlenül! Még ha a bunyevác őseiket ma, e horvátpárti utódok már csak amolyan helyi – „lokális” – néprajzi csoporttudatnak is szeretnék betudni. Mire persze nemhogy a múltat tekintve, de még a mai nap sem tudnak semmilyen tudományos bizonyítékot fölmutatni. Nehéz ugyanis bizonyítani a valótlant, ha mégannyira is hiszünk benne, vagy szeretnénk azt valósnak látni…!

 

Végezetül, a fölszólaló kitért még Magyarország 1868-as nemzetiségi törvényének az országgyűlési tárgyalására, amikor is Szabadka főjegyzője a magyar országgyűlésen arról beszélt, hogy kihagyták a bunyevácokat az országos nemzetiségek sorából. Ispánovity úr jellemző látásmódja – mindig mindenben a horvát elmélet bizonyítékát látni – azonban itt is megnyilvánul! Először ugyanis azt bizonygatta, hogy ez azért természetes, mivel Pesten már az akkor is tudták volna, hogy a bunyevácok horvátok; márpedig „horvátok nem voltak nevesítve 1860-ban kisebbségként, mert államalkotó nép volt. Úgy hogy, mi egy országban éltünk: a magyarországi horvátok nem léptek át országhatárt, amikor idetelepültek a Bácskába.” (Csak remélni lehet, hogy Ispánovity úr hasonló jóindulattal gondolkodik a Bosnyákország felől érkező bosnyákoknak /sokácok/, rácoknak /szerbek/, és órománoknak /vlahok/, Horvát- és Szlavónország török megszállás alatti részeibe való 16-17. századi betelepedéséről is!)

 

Rögtön az általa 1860-tól (?) horváttá tett bunyevácokat követően viszont már, ő maga árulja el; hogy a szabadkai főjegyző szerint bizony „a bunyevácok tiltakoznának a nemzetiségi tanok ellen, mert az ő népfajuk, a dalmaták, eredetileg magyarok.” Vagyis ebből máris kiderül, hogy a bunyevácokat éppen hogy magyar néprajzi csoportnak való tekintésük okán hagyták ki Pesten a nemzetiségek sorából; nem pedig horvát voltuk miatt – mint azt Ispánovity oly elfogultan hiszi. Aki most persze, egy lapáttal rá kívánt itt még tenni, az így elmagyarosított szegény bunyevácok horvátbarát érzelmeire. Miközben már azt sem veszi észre, hogy az utóbbi történeti tény – a bunyevácok magyarrá nyilvánítása – leüti az ő előbbi történelemmagyarázatát, hogy tudniillik Pest szemében a bunyevácok már 1868-ban „államalkotó horvátok” lettek volna. S lám, mennyire fáj egyeseknek, hogy e bevándorlók éppen a befogadók közé vegyültek, ahelyett hogy a nagyhorvátok alig titkolt honrabló politikáját egyengették volna…

 

Mert igen, államalkotók voltak Trianonig a bunyevácok, de nem mint „államalkotó horvátok”, hanem éppen mint „államalkotó magyarok”! Kossuth egyik legharcosabb népének, az 1848-ban fegyverrel is küzdő bunyevácoknak, a befogadó társadalomhoz való akkori hasonulása – de legalábbis az őszinte magyar hazafiassága – egyébként, Trianon előtt valóban oly fokú volt, hogy őket annakidején már nagyjából magyar nemzetiségűnek lehetett tekinteni. „Minő kár!” – hallani szinte. S mondják ezt azok, akik ugyanezt a beolvadást egyáltalán nem kifogásolják, ha Fiuméban történik, mondjuk a betolakodó magyarok, vagy szerbek részéről. Hogy pedig a szabadkai, bajai, zombori bunyevácok esete aligha valamiféle erőszakos elmagyarosítási folyamat eredménye lehetett, azt éppen a sikere bizonyítja, hiszen ahol a beolvadást erőltetik, ott az kudarcba is fullad, valamint az; hogy már a kiegyezés idején is ez volt a helyzet, a – Zágrábtól Belgrádig, és Bukaresttől Prágáig – mindmáig annyit hirdetett magyarosítási állampolitika előtt!

 

Nem kell tehát ma, a horvát-bunyevác kérdésben magyarellenességet szítani ott, ahol ennek talán nincs is igazán alapja, ahol senkinek még csak az eszébe sem jut a bunyevácok elmagyarosítása; még ha ezzel riogatva is óhajtja valaki a nagyhorvát kosárban tartani, az elhorvátosodni még ma sem nagyon akaró bunyevác kisebbséget. A bunyevác-horvát háborút a magyarok hátán megvívni óhajtó, s ebbe is valamiféle „politikai játszmát” belelátó – nyilván magából kiindult – Ispánovity úgy gondolja, hogy „amikor itt most véleményt mondunk az akadémiánk véleményére alapozva, akkor befejezünk egy ilyen politikai játszmát, és reméljük hogy mindörökre megmaradunk annál, hogy a bunyevácok a horvát közösség elidegeníthetetlen része, a horvát nemzet része – ahogyan a bunyevácokra Horvátország is tekint – és nem leszünk többet se önálló bunyevácok, se katolikus szerbek, se mint mondtam bunyisztárok, hanem horvátok, és remélem, hogy az országgyűlés ezt a határozatot így fogja meghozni.” 

 

Csak annyit még a kisebbségi hivatal képviselőjének e megrázó jövőképéhez, hogy ha viszont fölszabadulhatnának a bunyevácok az őket rabságában tartó nagyhorvát nemzeteszme erőszakos uralma alól, még az is megtörténhet, hogy sok – már elmagyarosodott – bunyevác is visszatér ősei kebelébe; és az így fölszabaduló bunyevác közösség, a horvátnak megmaradók közösségével együtt már, nagyobb erőt és fényt tud majd kis hazánknak kölcsönözni – mint az olyan velük alkotott kényszerházasságban, ami a „délszlávok”, és újabban a „horvátok” címszava alatt zajlik.

 

                                                                                                         

Délvidéki S. Atilla