Iszinik 100, akarom mondani "001 isziniK"

Kezdetben vala az ötlet. Személy szerint én Ermaktól hallottam, tehát Ő a bűnős. :)
Milyen lehet visszafelé? Milyen lehet, hogy az elején van a könnyű rész és a végén a szintek? Ha már kifordítjuk a Kinizsit, akkor az időpont is lehetne fordítva. Hogy a Kinizsis elvonási tüneteket enyhitsük, kiötlöttük, hogy lehetne pont két K100 között, november végén. Közben beindultak olyan ötletek is, hogy meg kéne szervezni, - vagy egyszeri esetleg normális - teljesítménytúraként.
De ugye előtte magunk is meg kéne csináljuk. Tavaly eltoltam az időt, de idén nem volt menekvés, mégha kicsit féltem is, merthogy összel 30-40 kilométeres túrákat csináltam csak, abból is csak hármat.

Reggel a 6:35-ös vonaton négyen ültünk, és ismerkedtünk össze. Mint kiderült én voltam a legfiatalabb, ráadásul egy gyerekem sincs (pedig átlagban 3 gyerek /fő volt a csapatátlag :) ), ennek ellenére jó hangulatba telt az idő, miközben én megettem 3 mákos búrkiflit, reggeliként. Vajonmerre kolléga elég érdekesen egy nejlonzacskóval érkezett, nem igazán nézett ki túrafelszerelésként..
Megérkezve Szárligetre már mindannyian lázban égtünk, de azért elsétáltunk az iskoláig, hogy teljes I100-at menjünk.
Az iskola előtt rendeztük a felszerelést, és 7:43-kor elindultunk. Nagyon furcsa volt az iskola. Sehol egy lélek, nincsenek zombik, nincsenek fáradt depósok, és hát meleg sincs annyira... Sistergő szerint nagyon belekezdtem az elején, pedig nem is annyira. Persze a "vén róka" tudta hogy van még benne tartalék, és majd 90 km környékén robbant... Szóval gyorsan letudtuk a Szárliget utáni első dombot, és elértük az M1 aluljárót. öröm volt látni a "hajrá zombik" feliratot, főleg hogy most nem voltunk azok. Innentől nagyjából Bányahegyig, illetve a Vértestolnai műutig rengeteg helyen megálltam, és azzal untattam a többieket, hogy elmondtam,
ezen a helyen mennyire elegem szokott lenni, meg hogy itt-és-itt hogy szoktam szenvedni és hasonlók.
Két óra alatt felértünk somlyóvárra, illetve a kulcsosházhoz, ahol 10 perc pihenőt iktattunk be. Találkoztunk a kulcsosház gondnokával, aki éppen gombászni járt erre, Sistergő zoknit és cipőt cserélt, és megérkezett Tornyó felől Ujfiu, alias Josh, aki innen Vértestolnáig kisért minket. Még felfelé Somlyóra kérdezte meg Sistergő, hogy mit is jelent az, hogy iszinik :)
Tornyót gyorsan elértük, lefelé egy őztetemet találtunk, majd pár perc múlva már a Bodzás-völgy szélén haladtunk az autópálya felé. Innentől Koldusszállásig észrevettem, hogy egy csomó rész nagyon jól futható _lenne_ a Kinizsin, ha nem nyolcvanakárhány kilométernél lenne, meg nem éjjel lenne. Koldusnál sem pihentünk, egyből tovább, és megláttam a Pes-kő szikláit. Hatalmas élmény volt, így hat év Kinizsizés után. Ez a szakasz is gyorsan elment, mindenesetre gyorsabban mint májusban szokott. Igyekeztem megjegyezni a karakteres pontokat, hogy tudjam, mikor közeledik tényleg Koldusszállás. Vértestolnai műútnál josh elindult haza, mi meg centire pontosan követtük a kéket. A második létra össze van szakadva, itt át kellett bújni a dróton. A harmadik mászás után meg annyira be volt nőve az ösvény, hogy a járhatatlan jelző nagyon ideillett. Sistergő pedig elővett a táskájából egy metszőollót(!) azzal kezdett vagdosni. Elől mentem, olyan minden mindegy alapon keresztül a szedren, Ő még próbált vagdosni, de aztán rájött, hogy sziszifuszi ez a munka. De hatalmas dicséretet érdemel, hogy 101 kilométeren át cipelte a metszőollót! Bányahegy nehezen akart jönni, de aztán csak elértük. Pl. a balra lévő nagy "márvány"-hegyet messziről háznak néztem. A réten megint csak kongó ürességet éreztem. Megjelent egy illető, aki a hétvégi biztonsági ügyeletet látta el, na neki is csak néha volt szüksége egy "igen" szócskára, és pörgött a nyelve. Ezalatt megebédeltünk, majd elindulás után telefonálni próbáltam
édesanyámnak, mert meg volt beszélve, hogy lejönnek Mogyorósbányára, és hoznak valami meleg ételt. Térerő nem nagyon volt, lemaradtam a többiektől, hogy egy helyben állva hátha jobb lesz, nagy nehézségek árán sikerült leadni
a drótot. Aztán 500 méter múlva már olyan térerő volt hogy csak na, na mindegy.. Itt még mindig jól ment minden, érdekes volt látni, hogy a Víválasztótól milyen sokat kell menni lefelé Pusztamarótig. Itt pihentünk újra, felvettem a térdvédőket. Miután elhagytuk a Vaskaput, és beálltunk irányba, itt újra egy teljesen elvadult rész jött, ez jövö májusra mega-szivatás lesz, ha nem teszünk valamit.
Bika-völgybe érve mindannyian elővettük a fejlámpákat, és elkezdtünk mászni. Itt hívott Visztula, hogy Ő is meglátogat minket, röviden beszéltem, mert nem sok levegőm maradt az emelkedőn. Péliföldig minden oké volt, majd telefonálás miatt megint lemaradtam, ez máris elég volt Sistergőéknek, hogy elnézzék a K+ letérését balra, való igaz, nem sok jelzés van ezen a szakaszon.
Mogyorósbányára érve megint meglepődtem. Sehol sincs egy kiterült ember, senki sem mosakszik a kútnál, viszont úgy ki volt világítva karácsonyi égőkkel a falu, mintha nagyvárosi sétálóutcán lennénk, csak ember egy szál se. Édesanyám, nagybátyám, és nagymamám viszont itt vártak, és előkerült az emlegetett Székelykáposzta (a név kötelez!), és termoszból forró tea. Visztula is befutott, nagyon csinos feleségével, és a 3 gyerekkel, ( a legidősebb egy Ferrero Rocher csokit adott nekünk, egyenesen a mikulásünnepségről jöttek) jó hangulat alakult ki.
Nagybátyám láthatóan boldog volt, hogy itt lehet, és jut egy kis K100 feeling neki, de láthatóan boldog volt, hogy nem kell mennie egy kilométert sem :)
Pont este hatra értünk ide, 45 percet pihentünk. A Kakukk épp hatkor zárt be. Edzőcipőre cseréltem a bakancsot, és túrabotot ragadtam, így indultunk neki a második résznek. A Kősziklára gyorsan felértünk, köszönhetően a pihenőnek.
Fent gyönyörű panoráma fogadott, látni lehetett az esztergomi bazilika kupoláját. Lefelé kicsit fájt a térdem, ekkor egy kicsit aggódtam, hogy mi lesz velem. Nem mertem hangosan panaszkodni, nehogy rontsam a morált. Leértünk a pincékhez,
az aszfalton utána egyből megtaláltam a jobbra vezető utat, itt mintha kipucolták volna az utat, de sötétben nem igazán láttam, mi a helyzet.
Felfelé menve pihentünk egyet, majd realizáltam, hogy itt bizony nem kicsi emelkedő van. Mindegy, a lényeg hogy felértünk. A Hegyeskő után kicsit bizonytalan voltam, de szerencsére a többiek nem hittek nekem :) Lefelé a homok félig nedves félig száraz volt, nem volt kellemes dolog lezuhanni rajta. Pontban fél kilenckor kezdtük el a felfelé mászást a vízmosásban, és félúton tartottunk pihenőt, és gyönyörködtem a fényekben. Bár ezt elmondani nem nagyon volt ott és akkor energiám. Még Köbölkút fényeit is egyértelműen beazonosítottam.
Felfelé mászni nem volt egyszerű, mindig jött egy újabb kanyar, meg még egy, és az Istennek nem akart vége lenni. A "Horgásztó"-tól 45 perc alatt értünk fel, odafent ronda hideg szél fogadott. Csolnok világított jobbra lent, és nagyon kényelmes volt lefelé ez az út, amit annyiszor éreztem már mumusnak, annyiszor készített már ki, most pedig csak sétálunk lefelé. Dorogra 22:45-re értünk, a Határ Csárda
zárása előtt 15 perccel. Már csak inni tudtunk, de legalább melegedtünk egy kicsit. Szárligettől idáig ez volt az első fűtött hely, ahol megpihentünk. Hála égnek mindenki rendben volt, és innen gyorsan átértünk Kesztölcre, ahol legnagyobb meglepetésünkre a kocsma nyitva volt! A kiirás szerint éppen december másodikán nyitottak, már csak a pultoslány és a kan voltak jelen. A lány nagyon kedvesen érdeklődött, hogy mi ugyan mi a fészkes fenét keresünk itt? Ha tudnánk... :)
Kesztölcről felfelé jött a nemulass. Végig követtük a zöldet, sőt azon a részen, ahol a jelzés teszi a kerülőt, és a S+ átvág, ott a Z egy mélyútban halad, ott is követtük centire pontosan a jelzést. Ugyanis egy 50 métert a mélyút mellet megyünk süppedős köves úton... Nem is emlékeztem erre a hosszú lejtőre. Májusban itt "csak" leszaladunk aztán annyi. most viszont Vajonmerre meg én lemaradtunk,
és lihegve kapaszkodtunk felfelé. Pilis nyeregig nem is tudtuk utólérni a vén rókákat. De azért nagyon jó volt igy menni. Időnként elől láttuk a fejlámpájuk fényét megvillanni, ez azt jelentette, hogy megfordultak megnézni, hogy megvagyunk-e még. Ez tényleg nagyon jól esett. A hosszú út a nyeregig borzasztó volt. Egyszer volt egy tábla, hogy 30 perc, és tényleg a kiirás szerinti nyugdíjastempóban
30 perc alatt értünk oda... A jelzettsége az útnak is néha érdekes volt, találtunk olyan kb. 40 éves jelet is. Persze, eddig a kéken jöttünk, amit most frissítettek idén, a zöldet meg ugye nem..
Pilis-nyeregben jó hideg volt. Tarpatak kollégának volt kis polifoamja, amire le tudott ülni, irigyeltem is érte. Itt pihentünk, kicsit féltem az elkövetkező emelkedőtől, pedig nem kellett volna. Hamar, s minden nehézség nélkül felértünk, de fönt aztán újra kezdődött ez a véget nem érő vándorlás, amikor az ember már nagyon vár egy bizonyos pontot. Most a szerpentin tetejét jelentő rétet vártuk. De az csak nem akart jönni. Itt együtt haladtunk, egész jó tempóval. Ha tudtam volna, mi vár ránk a szerpentinen, nem vártam volna. Ronda köves lejtő volt ez, felfelé
ez se tűnt fel. Persze mert akkor sosem tervezem, hogy kocogni fogok. Itt szerettem volna lefelé kocogni, hát örültem hogy egyáltalán leértünk.
Az utolsó kanyarban Sistergő technikai szünetet kért, mi többiek rögtön pihentünk. És csak nehezen szedtük össze magunkat. Nagyon sokat kellett a nyeregig még lefelé menni, nem hittem a szememnek. És habár pihentünk a szerpentinen itt is megálltunk, enni szerettem volna, meg aludni. Nagyon fáradt voltam, legszivesebben elaludtam volna ott helyben, arra gondoltam nem érdekel ha megfagyok, csak hadd aludjak egy kicsit. Egy A6-os limó épp akkor ment Szent+-ről Szántóra, ahogy meglátott minket lefékezett, visszatolatott, és megkérdezte, hogy
minden rendben van-e. Nagyon rendes volt. Igy utólag belegondolva azért magamnál kellett legyek, hogy felismerjem a lámpáról a kocsit.

Hosszú-hegyre fel megint jól ment, fent a tetőn rosszul, azt hittem mindjárt jön a bal kanyar lefelé, Sistergő is azt hitte, kínlódtunk odafent. Amikor már leértünk, akkor egész jó lett, viszont az erdészeti murvát elérve megint lemaradtunk Vajonmerrével, hatalmas hátránnyal érkeztünk a Csobánkai müúthoz, reggel 6:09-kor. Az odavezető út baromi unalmas, próbáltam menet közben aludni, Vajonmerre is ezt tette. Itt már szenvedtünk, mint a zombik. Csobánkai műútnál ittam Sistergő Powerade italjából, isteni volt. Ugyanis reggel óta izzadtam mint az
állat, és semmliyen sós dolgot nem ittam. A Műút után már sötétlett előttünk a Kevély, hatalmas hegynek nézett ki. De Tényleg!!!!!
Sistergő kérdezte, hogy oda megyünk fel? Sajnos el kellett szomorítsam, hogy ez még csak a Kis-Kevély, amit lát, ennél magasabbra megyünk fel.
A felmenet egész jó volt, ahhoz képest, hogy már 90 km felé jártunk. Egészen a nyeregig. Innentől aztán szenvedtem mint a kutya, a csúcson
csak fújtam kettőt, és tovább. 7 óra tízkor voltunk itt fent. másfél óránk maradt a 7 kilométerre, hogy meglegyen a 25 óra. Rohantunk lefelé mint a bolondok, és az Ürömi müút után is végig követtük a pirosat, végig a kerítések mellett, a P+ leágazást is jól látni innen. A Róka hegyről lefelé futottunk. Érdekes mozgással :)

8:38-kor ráütöttem a gyógyszertár korlátjára a botommal. És aztán pont oda ültem, ahonnan májusban rajtoltattak. Isteni érzés volt!!!
Odajött egy srác hozzánk, és megkérdezte, hogy "a Nagy Sanyi féle túrára jöttetek?". Először csak egy rövid de velős NEM választ kapott.
A HÉV-en Vajonmerre azt mondta, ezek után már az eredeti Kinizsihez sincs kedve... Majd meglátjuk hol lesz Május 19-én...

Számomra több tanulsággal is szolgált ez a túra. Mindig is szerettem volna "önerőböl" hátizsákkal végigmenni a Kinizsin. Most valami ilyesmit
csináltam, igaz félúton kaptunk enni, viszont nem voltak éjjel teás pontok, ugyhogy úgy érzem fifti-fifti.
Visszafelé sokkal nehezebb, szerintem legalábbis. November végén/December elején meg pláne. Nagyon örülök hogy sikerült megcsinálni,
el se hittem vasárnap otthon fekve, hogy mit csináltam tegnap.

Majdnemhogy sikerült átélni ugyanazt, amit az első K100-ason a célbaérkezésnél. Ugyanolyan feldobottság, ugyanaz a lábfájás.
És mivel most volt először olyan hogy nem várt a célban kocsi, ami hazavisz, először kellett tömegközlekedéssel hazamenni.
Maradandó élmény volt...


Sistergő, Tarpatak, Vajonmerre : köszi a társaságot és a jó túrát!

Most már meghirdethetjük - mondták a Kinizsi szervezők, amikor először értek 23:59 alatt Szárligetre.
Valahogy igy érzem most magam én is.


asciimo