A "vitanapon" egyik kísérőm Süge Attila történelemtanár volt.

Szívemből sajnálom, hogy az MTA-állásfoglalást megfogalmazó tudósok megfutamodtak, és nem volt kikkel ütköztetni ezt a kivételes tudású fiatalembert.

Alább közzéteszem az ő tollából származó "védőbeszédünket", aki eddig olvasta, kivétel nélkül lenyűgözőnek tekintette.

 

*****

 

A BUNYEVÁCSÁG ÖNÁLLÓ NEMZETI LÉTÉNEK TÖRTÉNETI ALAPJAI

 

A Magyar Köztársaság területén élő bunyevácok önálló nemzeti létének elismerése ügyében hiányos és homályos történelmi kép alakult ki az MTA 2006. április 11-én kiadott állásfoglalása után. Ezért, a kérdés tárgyilagos és felelős eldöntése érdekében szükséges lenne az ott megjelent ismereteket néhány alapvetően fontos történeti ténnyel kiegészíteni. A magyarországi horvátok képviselői ugyanis oly alapon támadják a bunyevácok önálló nemzetiségét, mintha itt valójában tősgyökeres horvátokról lenne szó. Holott maguk sem azok! A mai horvátság kialakulásának valós történeti háttere pedig mindent megmagyaráz.

 

Mert természetesen, a bunyevácság nemzeti és etnikai önállósága minden ellenkező állítás dacára is fönnáll, még a többi velük elkeveredő délszláv nép – így a bosnyákok, sokácok, rácok (szerbek) és mások – viszonylatában is.[1] A bunyevácokat ugyanis saját nyelvük és kultúrájuk, ősi hagyományaik különböztetik meg a lakosság többi részétől – így a többi délszláv néptől is. Ennek adatolt fölvezetése és bizonyítása érdekében azonban célszerű megismerkednünk e délszláv népek nyelvi és történeti múltjával. Mindenekelőtt azzal, hogy – történeti szemszögből nézve – jelentősebb számú horvát soha nem is élt Magyarországon; beleértve még, az államjogilag egészen 1868-ig magyar tartománynak számító, Zágráb környéki Tótországot, azaz Szlavónországot is.[2] Amennyiben ugyanis, akár a bunyevácokban, akár a bosnyákokban, akár pedig a szlavónokban valaki tősgyökeres horvátokat vél látni, nem fogja tudni megmagyarázni azt a nyilvánvaló tényt, hogy miért hagyták volna el e horvátok a csakáv (čakavština) nyelvüket, és miért beszélnek ma ehelyett, a bosnyákok-szerbek stokáv (štokavština) nyelvén? Nos, éppen azért, mert ők is eredetileg mindannyian a bosnyákok, bunyevácok, és egyéb nemhorvát bevándorlók leszármazottai.

 

A Tótságban vagy Szlavóniában ugyanis, ahonnét – vagy amelyen keresztül – manapság a török kori horvát bevándorlást föltételezhetnénk, egészen az őslakosságot elsöprő oszmán hadakig nem horvátok; hanem a honfoglalás kora óta ott élő magyarok, és a jellegzetes kajkáv (kajkavština) beszéddel élő szlavónok, mai szóval szlovénok laktak, akiket a mind tömegesebb drávántúli magyarság hol vendnek, hol pedig – a többi kárpáti szlávval együtt – tótnak nevezett. A csakáv nyelvezettel (čakavština) beszélő horvátság pedig, a téves mai történeti köztudattal ellentétben, eredetileg éppen abban a Dalmáciában élt, amely a török kort követően már nem számított horvát területnek, s amelynek trónját 1102-től a mindenkori magyar uralkodóház foglalta el. Márpedig ez a horvátság a török elől nem elsősorban északra, hanem nyugatra, Isztria felé menekült. Magyarországra így elsősorban a Dinári hegységtől északra eső sokácok, bunyevácok, bosnyákok, rácok (szerbek) – és kisebb mértékben szlavónok (várvidéki szlovénok) kerültek. A horvátok egyébként már a középkorban is „bezjáknak” azaz erőtlennek nevezték a szlavónokat, sejthetően csak azért, mert – ahogyan ezt a szlavón rendek nem egyszer hangoztatták is – ők nem Horvátországhoz, hanem Magyarországhoz tartoznak![3] Ebből nem is következtethető ki köztük nagy egyetértés. Maguk a szlavónok viszont Szlovinszka és Szlovinija néven ismerték szülőföldjüket.[4]

 

Az ő Szloviniájuk tehát, már a megnevezéséből adódóan is arra utal, hogy a szlovén nyelvterület szívéről van itt szó. A gráci – szlovénül Gradec – katonai hatóság sem horvát, hanem „vend” katonai határőrvidéket szervezett 1538-ban e magyarországi Tótságban. Az összetartozás Szlavónország osztrák-magyar határain túlnyúló tudatával magyarázható az is, hogy a kajkáv szlavónok a török elől éppen Krajnába és Stájerföldre menekültek – nem pedig északra. Marino Sanudo 16. századi olasz történetíró ennek nyomán az egész kajkáv térséget – Szlavóniát, Isztriát, Krajnát, Stájerföldet és Karintiát – „La Besiathia” néven emlegette már. Primož Trubar, a szlovén irodalmi nyelv megalapozója, a lefordított Evangéliumokhoz írt utószavában viszont, csak a szlavóniai szlovénokat nevezi bezjákoknak; amikor arról ír, hogy „a szlovén nyelv nem egységes. Másként, más szavakkal szólnak a krajnaiak, ismét másként a karintiaiak, a stájerföldiek, a dolenyszkóiak, a bezjákok vagy a Kras vidékéről valók”. Azt tehát azonban, ő is egyértelműen kihangsúlyozza itt, hogy a „bezják” szlavónok tősgyökeres szlovénok. Ez lehetett az oka annak is, hogy Trubar a szlovén irodalmi nyelv alapjául, a Karintiától és Szlavónországtól egyaránt távol eső, köztes krajnai nyelvjárást válsztotta.

Itt jegyezte meg a „szlavisztika atyjának” – a morva Dobrovskinak – 1809 február 6-án írt levelében Jernej Kopitár, a nagynevű szlovén nyelvész; hogy a három történelmi szlavón megye lakóit csak nemrégtől fogva „nevezik horvátországiaknak, földrajzi s nem néprajzi értelemben”. Kopitár le is szögezi, hogy „származás szerint valójában nincsenek horvátok a Kulpától északra, hanem csak földrajzilag vett horvátországiak, akik pedig vendek (szlovénok) a származásuk szerint”. Nem csupán a szlovén tudósok írogatnak azonban így, de némely alaposabb magyar történész is leszögezi, hogy a vendek a Muravidéken kívül még „Horvátországban, Szlavóniában [is] éltek, a múlt [19.] század végén”.[5] Balogh Albin is egyértelműen leírja, miszerint „vendek vagy szlovének mint ősrégi lakók, eredetileg karantán (korunt) szlávok, nagyjából a mai szlovén területen laktak, beleértve Zágráb, Kőrös és Varasd megyéket is.”[6] Idézhetünk azonban korunkbeli kutatótól is ilyen értelmű összegzéseket. Kiszely István például kijelenti, miszerint „valaha egész Isztria és Friuli szlovén volt. Délen a horvátok felé határuk a Kulpa, és Száva mentén húzódott a Boszna torkolatáig, majd ettől északra egész a Dráva torkolatáig.”[7] A szerb tudósok is foglalkoztak ezzel a kérdéssel. „A szlovénok az alpi Krajna mellett a polgári Horvátország (Varasd, Zágráb és Kőrös megye) és Szlavónia nagy részén is megtelepedtek” — olvashatjuk például Cvíjicsnél.[8]

 

A bunyevác önállóság kérdése tehát messzire vezet, amennyiben ezt éppen horvát részről támadjuk meg. Nevezetesen oda, hogy a drávántúli magyar megyék javarészt elveszítették az eredeti őslakosságukat a török korban, melynek helyébe Bosnyákország katolikus és görögkeleti lakossága tolult be.[9] A katolikus bosnyák többség pedig nyelvileg fokozatosan beolvasztotta a szlavón ősmaradványokat – kiknek emléke ma már csak a mai horvát káj-nyelvjárásban él. Mi több, Mária Terézia korának torz közvéleménye – amely már inkább a történelmi Szlavónország területét tekintette Horvátországnak[10] – odahatott, hogy az itt élő katolikus szlávok, elsősorban a földrajzi meghatározottság okán; egyszerűen horvátoknak, azaz horvátországiaknak (Horvati) kezdték nevezni magukat. Csak a pontos érthetőség kedvéért: ha történetesen Vendföldnek, Szlovéniának, vagy Ráciának hívták volna a tartományt, akkor e lakói ma valószínűleg vendnek, szlovénnak, vagy rácnak neveznék magukat! Némileg hasonló volt a helyzet a történelmi Horvátországban is, csak ott a főleg éppen bunyevácokkal elárasztott[11] tősgyökeres horvát őslakosság járt úgy, mint a Kapelláktól északra eső, őshonos szlovénok; és mivel Dalmácia volt e – már velencei – tartomány neve, horvát helyett itt az utódnép egyszerűen csak dalmatának (Dalmatinci) nevezte át magát.

A folyamat azonban a Száva és a Kulpa völgyében, az erőltetett horvátosítás ellenére is, 1848-ban csak ott tartott, hogy a szlavón őslakosságban – s főleg a parasztság körében – a horvát (horvatstvo) helyett, még mindig az ősi szlavón öntudat (šlavonstvo) uralkodott.[12] „A horvátok egy része a Dráva és a Száva között Zágráb környékén igazságtalanul viseli ezt a nevet” – írja például Karl Eckerman, éppen 1848-ban. „Ők szlovénul beszélnek, míg a horvátok többi részének nyelve a szerb felé hajlik.” Adolf Fickernek, Az Osztrák Monarchia lakossága című könyve szerint pedig, az összes szlovén száma megközelíti az egymillió-kétszázezret. Ő azonban e népnek csak kétharmadát teszi Belső-Ausztriába, a maradék közel négyszázezer szlovént Horvát-Szlavónországban találja meg. „A horvátországi szlovénok – azonban, jegyzi meg 1860-ban – szinte teljesen el vannak horvátosítva; a horvátosítás helyenként még magára Alsó-Krajnára is átterjed”. Mert igen, Magyarországon kevésbé ismeretes ugyan, de történeti tény, hogy a nagyhorvát nacionalizmus mindig is ki próbálta sajátítani a szomszédos szláv népeket. Ez a szlovén etnikumú szlavónok, valamint a bosnyák sokácok esetében a jelek szerint sikerült is. Hiszen ma még a muraközi kajkáv őslakosokat is úgy ünneplik már, mintha ők lennének a legigazibb horvátok egész Horvátországban…

 

Mindenki tudja viszont, aki csak valamelyest is tisztában van a délszláv múlttal, hogy a nemzetieskedő horvát politikusok és történészek mindig is e sajátos módon dicsőítő történelemképpel támadtak, a „hegyi horvátoknak” kikiáltott krajnai-karintiai-stájerföldi szlovénokra, továbbá a „horvátság virágaként” fölmagasztalt muzulmán bosnyákokra, de a „vörös-horvát” montenegróiakra, sőt – még a szerbek nemzeti önállóságára is. Sztárcsevich Antal (Antun Starčević) ugyanis már úgy írta át a történelmet, miszerint „Szerbiában él a horvát nemzet legnemesebb része” – s még attól sem riadt vissza, hogy a Nemanyákat úgymond a „legtisztább vérű” horvátokká kiáltsa ki. A nagyhorvátok jellegzetes fegyvere ez. Mindezen horvátosítási kísérleteknek pedig végső soron az a nyelvészettudományi tény ad valós esélyt, hogy a délszláv népek dinári csoportja – a horvátok, a montenegróiak, a szerbek, a bunyevácok, és a bosnyákok – mind olyan egymástól nagyon nehezen elhatárolható nyelvezetű népek, akik tökéletesen meg tudják érteni egymást. Csak hogy megvilágítsuk e nyelvek alapvető különbözőségét: a szó a szerbeknél recs, a bunyevácoknál és bosnyákoknál rics, a horvátoknál pedig rijecs. Ezért is állapíthatta meg Unyi Bernárdin, a bunyevácok legnagyobb történetírója, hogy „tárgyilagosan és elfogulatlanul ítélve meg a dolgot, nyelv szempontjából úgy mondható a bunyevác és sokác szerbnek, mint horvátnak”.[13] Márpedig ma, külön nyelvnek számít a szerb, a horvát, a bosnyák – s talán már a montenegrói is.

 

Az ugyanis nem várható el egy, magát független államnak s önálló nemzetnek nyilvánító közösségtől, hogy ne legyen önálló nyelve! Nem beszélhetnek tehát a szerbek sem bunyevácul, vagy montenegróiul, de a montenegróiak sem horvátul, vagy bosnyákul; hanem ki-ki a maga nevével illeti a nyelvét is. Nem balkáni sajátosság ez: a hivatalos norvég nyelv például, teljesen azonos az irodalmi dán nyelvvel! Az egyes nemzetek nyelvkérdése tehát bizonyos esetben nem is nyelvészeti, hanem merőben politikai kérdés: ha már egy nép önálló, akkor saját népnévvel megbélyegzett nyelv is dukál neki – legyen az nyelvészeti szempontból bármennyire is azonos, egy másik nyelvvel. S fordítva! A politika mindenkori irányítói természetesen tudják ezt, és ki is használják. Hitler előtt minden germán nép német volt, s minden germán nyelv a német nyelvjárása! Vagy nézzünk a mai Távol-Keletre, a hivatalos kínai han nyelv címszava alá szorított tucatnyi hatalmas nép nyelvére, melyeknek képviselői azonban Pekingben, már csak tolmácsok segítségével tudnak értekezni! A nemzeti önállóság és politikai függetlenség tekintetében valahol félúton megakadt népek tehát, hivatalosan általában az őket kisajátító nép nyelvén beszélnek: például a nemrég még bolgároknak nyilvánított trákiai törökök, a „román nemzetiségű” erdélyi magyarok, vagy éppen a morvák, akik mindmáig „csehül” beszélnek. Itt vannak a kárpáti ruténok vagy ruszinok is, kiknek a nyelve hivatalosan az „ukrán”. Sőt, ha emlékezünk, nemrég még az ukránok sem beszélhettek ukránul, hanem csakis „oroszul” – őket magukat pedig kisorosznak nevezték. Sorolhatnánk aztán, e szellemi-nyelvi népirtás legkülönfélébb példáit szerte a világon, mit általában éppen a kiirtandó nemzet asszimiláns tagjaival az élen hajtanak végre. A magyarok jól ismerik így a moldvai csángók esetét, akiket hivatalosan mindmáig románnak tekintenek – ráadásul elsősorban éppen a saját csángó papjaik! – ha tetszik ez nekik, ha nem.

A nyelvtörténeti kitérő itt tehát azért szükséges, mert csak így ismerhető föl az előttünk álló kérdés fajsúlyos volta. Ez a fölismerés pedig a mai Magyarországon eddig még erősen várat magára – bizonyíték rá a bosnyák példa. Hiszen egy évtizede már, hogy kivívta szabadságát a – mindaddig hol muzulmán szerbnek, hol pedig muzulmán horvátnak kikiáltott – bosnyák nemzet; hogy immár hivatalosan is elismerik a bosnyák nemzetiség létét úgy Szerbiában, mint Horvátországban is. Ámde Magyarországon a bosnyákokat még mindig horvátnak tekintik! Csak mert ők katolikusok, kevesen vannak, és meglehetősen erőtlen már az önazonosságtudatuk. Már nincs is, aki tiltakozzon. Ma a bunyevácokat kívánják ugyanezen úton tartani, természetesen a nyelvükkel egyetemben. Magyarország azonban nem feledheti, hogy vannak sajátos esetek is, ha egy népet, vagy nyelvet ítélünk meg. A Kapronca melletti zsdálai magyarok például, ugyancsak a legnagyobb horvátoknak tüntetik magukat föl; ízes magyar anyanyelvükön is! Amint sok megtévesztett moldvai, erdélyi vagy felföldi magyar is ugyanígy tesz. Bármennyire is nem érti ezt, a „nyelvében élő nemzet” szóképén nevelkedő hazai magyar! S hasonlóképpen tömjénezik magukat ma, az úgynevezett horvát-bunyevácok is. Másrészt, ezt a „nyelvében él a nemzet” elvet tagadják az Angliával, angol nyelvükkel is ’vígan’ háborúzó írek, és amerikaiak. Vagy a már csak szerbül tudó, de magukat még mindig magyarnak valló szerémségi, és temesközi magyarok.

 

Hiába tehát a nyelv, a nemzettudat akár fittyet is hányhat reá! Hiába az elnyomás is, a hivatalos álláspont, a rábeszélés, és a sok szemfényvesztő elmélet, hiába hogy bizonyos korok közvéleménye nem ismeri el egyes népek létét; attól ezek a népek a valóságban még élnek és léteznek – még ha esetleg csak nehezen, a kihalás útját taposván is. Hasonlóképpen a bunyevácok, a bosnyákok, a horvátok is, mind-mind önálló – egymástól és a szerbektől is független – népek, hiába hasonlít a nyelvük, s hiába tagadták-tagadják bizonyos korokban, sokszor önnön rétegeik is ezt. Hiába is egy a nyelvük – akár! Ezek a népek és népcsoportok ugyanis másik oldalról értik a „nyelvében él” szemléletet: hát éppen azért bosnyák a bosnyákok nyelve, mert „nyelvében él a nemzet”! S ezt nem szabad megtagadni egyetlen nemzeti önazonossággal bíró néptől sem. Az nem lehet igaz, hogy a nyelvi-szellemi népirtást kizárólag nemzetállami függetlenség, esetleg háborúk árán úszhatja meg egy – csak etnikumában, puszta létében is – számontartást igénylő, öntudati szabadságra vágyó nép, ha egy másik nép nemzetieskedői teszik rá a kezüket. Nem a történelem, nem a politika, de az emberiesség kér szabadságot a magyarországi bunyevác nemzetiségnek…!

 

Erre ugyanis, a bunyevácok esetében valójában minden törvényi föltétel adott. Mert a bunyevácság nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, nem horvát nemzettudatú, és még eredetileg sem horvát etnikai területről származó népcsoport. Nem lehet ugyanis eredeti horvát etnikai területről beszélni, sem a föltételezett Buna-völgyben, sem bárhol másutt, hiszen maga az onnan elszármazó lakosság sem volt soha horvát. Erre nézve legalábbis, egyetlen tudományos bizonyíték sem áll a rendelkezésünkre. Ennek az ellenkezőjére viszont igen; hiszen a 16-18. századi népmozgások nyomán – mint láthattuk – valójában a történelmi Horvátország vált bunyeváccá. Föltételezett elméletek, történetírói valótlanságok, és érdektelen szempontok pedig nem lehetnek alapjai egy tárgyilagos és felelős döntésnek. A rendelkezésünkre álló valós adatok, a történeti tények annál inkább. A bunyevácság eredetéről és nyelvi hátteréről szóló fönti vázlat ráadásul, természetesen kiegészül azzal a sajátos, külön fejlődő, és javarészt sajnos föl sem tárt nemzeti történelemmel, ami végül teljes tanúbizonyságot tesz a bunyevác közösségi érdekek kifejezésére és védelmére hivatott külön nemzeti összetartozás-tudatról is. Mindenekelőtt íme néhány fontos adat a bunyevác történelem főbb mozzanatait illetően.

E sok évszázados magyarországi népcsoport – máig föltárt, és tudományos kutatás alá vett történeti források szerinti – első említése 1622-ben történik, a Matkovics János által kért bajai bunyevác plébánia kapcsán.[14] Valójában azonban, csak az 1687-es nagy bevándorlásuk után váltak itt közismertté. Kevésbé ismert, hogy 1848/49-ben a bunyevácság Kossuth egyik legharcosabb, legönfeláldozóbb népe volt; és nem csupán Sztratimirovicsék – Bácsszenttamás (ma Cpбoбpaн)[15] és Tiszaföldvár (ma Бaчкo Гpaдиштe), majd Zenta (ma Ceнтa) magyar, zsidó, és egyéb hazafias lakosságát is fölkoncoló – szakadár rácsága ellen, hanem a később itt megjelenő horvát-szlavón bán, Jellacsics József (Josip Jelačić) hadaival szemben is.[16] Grosschmid Gábor például, aki Bács-Bodrog megye 1848-as újoncállító biztosaként, három hónap alatt majdnem 10.000 honvédújoncot állított ki a legcsekélyebb kényszer nélkül; azt írja az emlékirataiban, hogy még a németek és a sokácok, különösen pedig a bunyevácok és ruténok is „jókedvvel ugrottak a mérték alá.”[17] Zomborban ilyen rác és bunyevác hazafiakból állították októberben föl az egész 34. honvédzászlóaljat. A bunyevácságnak akkor – és még közel egy évszázadig – a nagyszerb nemzeti bekebelezés ellen kellett védekeznie. Az 1918-as szerb megszálláskor, és közvetlenül Trianon után ezért, a bunyevácok és sokácok egy saját vajdaság fölállításának igényével küzdöttek a belgrádi nagyszerb törekvések ellen.[18]

Csak a nagyszerb nyomás megtörését követően kerülhetett igazán napirendre az ugyanolyan szándékú nagyhorvát bekebelezés veszélye. A bunyevácokat és sokácokat horvátnak kikiáltó eszmekör ezért igazán csak 1936-tól tudott erősebben érvényesülni.[19] A horvát Titó által meghatározott legutóbbi korszakban pedig, a bunyevácokat látszólag már egyértelműen és visszafordíthatatlanul bekebelezte a nagyhorvát nemzeteszme. A hallatlanul erős összdélszláv nyomás csak az egységes délszláv állam megbomlásával, és általában a lelkiismereti- és szólásszabadság itt is megnyilvánuló hatása nyomán csökkent. Ennek köszönhető a bunyevác kérdést is övező, mind szabadabb nemzetek közti légkör. Délvidéken (Vajdaságban) 1991 óta újra lehetnek bunyevácok és sokácok az emberek, minek következtében a magukat horvátoknak vallók száma rohamos csökkenésnek indult. Hasonló folyamat várható hazánkban is, mert amennyiben a bunyevácság itt is fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a bunyevácság számát illetően látványos emelkedés fog bekövetkezni. Ez a fölszabadulás természetesen akkor is be fog következni, ha ezt bármiféle hatalmi erővel meg próbálják akadályozni – csak akkor még kifejezettebb lesz.

****************************************************************

 

Tekintettel arra, hogy a horvát népcsoportok eredetének bármilyen tudományos kutatása ma még óhatatlanul beleütközik a dáko-román folyamatossági elmélet horvát változatába, a bunyevác kérdés kapcsán is elengedhetetlen a szlavón-horvát elmélet behatóbb cáfolata. Amennyiben ugyanis a létében fenyegetett bunyevácság a tudományos érvelés teljes fegyvertárával kívánja megvédeni nemzeti öntudatát attól a történelmi sorstól, ami például a szlavónokat érte; elkerülhetetlen, hogy minden ilyen nagyhorvát törekvést maradéktalanul leleplezzünk. Csak így óvhatjuk meg a bunyevácokat attól, hogy őket magukat is ’tősgyökeres horvátokkᒠkiáltsák ki éppen azok, akik maguk sem tősgyökeres horvátok – hanem ugyancsak bunyevácok, szlovénok, vagy bosnyákok. A bunyevácság önálló nemzeti létének kérdésében tehát, semmiképpen sem szabad többé figyelmen kívül hagyni az itt vázolt néptörténeti-, nyelvtörténeti-, és egyéb ide vágó tapasztalati tényeket. A tények nem ismerete ugyanis nem ment föl bennünket a felelős döntés kötelezettsége alól…

 

Foglaljuk ezért össze ezeket itt végül tételes sorrendben!

 

1.      Magyarországon nem ismeretesek a bunyevácsággal kapcsolatos azon alapvető tények, miszerint itt nem történelem nélküli, nem horvát nyelvjárást beszélő, és nem horvát etnikai területről származó népcsoportról van szó.

 

2.      Magyarországon így, az sem ismeretes, hogy a dinári térségből elszármazó bunyevácok elhorvátosodása helyett, éppen a történelmi Horvátország vált bunyeváccá, a 17-18. századi népmozgások nyomán.

 

3.      Magyarországon ma már tökéletesen ismeretlen az a történeti tény, hogy az eredetiséget nélkülöző történeti háttér okán nem a bunyevácok, hanem éppen a mai horvátok etnikai jogfolytonossága vonható kétségbe.

 

4.      Magyarországon ma már ugyancsak tökéletesen ismeretlen az, az ok-okozati történeti tényező, hogy az itteni bunyevácok már csak azért sem lehetnek horvátok, mert az őket horvátnak erőltetők sem horvátok eredetileg.

 

5.      Magyarországon ma már úgyszólván ismeretlen az a történeti tény, hogy a Zágráb és Varasd megyékben élő őslakosok közül nemzetiségi hovatartozás tekintetében sokan még a 19. század végén is szlovénok voltak.

 

6.      Magyarországon azt is készségesen elfeledik, hogy az efféle szellemi-nyelvi népirtást általában éppen a kiirtandó nemzet már beolvasztott tagjai hajtják végre – s hogy így van ez a bunyevácok esetében is.

 

7.      Magyarországon nem ismeretes ugyan, de ugyancsak nyilvánvaló történeti tény a nagyhorvát nacionalizmus azon különlegessége, ahogy megpróbálja kisajátítani, és nemzettudatilag bekebelezni a szomszédos népeket.

 

8.      Magyarországon az is csak kevéssé ismert tény, miszerint az elhorvátosításnak valós esélyt ad az a sajátos körülmény, hogy a délszláv népek dinári nyelvcsaládja valójában egymástól nem elhatárolható nyelvezettel bír.

 

9.      Magyarországon nem ismert tapasztalati tény, hogy a nemzeti lét elismerése alapvetően mindig politikai kérdés: önálló népnek saját népnévvel címkézett nyelv dukál – legyen az akár azonos is, egy másik nyelvvel.

 

10.  Magyarországon ma alig ismert történeti tény, hogy a bunyevácság úgy a nagyszerb, mint a nagyhorvát nemzeti bekebelezés ellen mindig erélyesen küzdött: 1848-ban fegyverrel, 1918-tól politikai mozgalmakkal.

 

11.  Magyarországon rosszul ismert történeti tény, hogy a horvát Joszip Bróz Titó által fémjelzett korszakban a bunyevácságot csak látszólag kebelezte be egyértelműen és visszafordíthatatlanul a nagyhorvát nemzeteszme.

 

12.  Magyarországon nem ismerik föl, hogy a horvát-bunyevác vita eldöntésében nem csak a horvát, de a szerb felet, sőt; a semleges osztrák és olasz történetírást, netán a szlovén-, vagy bosnyák tudósokat is meg kéne kérdezni.

 

13.  Magyarországon hitetlenkedésre talál az a már tapasztalt statisztikai tény, hogy amennyiben a bunyevácság fölszabadul a nagyhorvát eszme rabságából, a létszámát illetően is látványos emelkedés fog bekövetkezni.

 

14.  Végül pedig tekintettel arra, hogy a bunyevácok önálló nemzeti létét, ma már csak horvát részről tagadják, a magyarországi döntéshozóknak figyelembe kell venniük azt a perdöntően fontos történeti tényt; miszerint az ide bevándorolt bunyevácok soha nem vallották magukat a múltban horvátnak!

 

A magukat ma továbbra is horvátnak érzők tisztességének és szabad akaratának védelmére legyen viszont mondva, hogy a nemzeti lét legfőbb ismérve természetesen nem a tényszerű történeti származás, nem is a saját nyelv; hanem mindenekelőtt a nemzeti önazonosságtudat. Ilyen szempontból pedig, a magyarországi horvátság nemzeti léte éppolyan bizonyos, mint az önmagukat bunyevácoknak, vagy bosnyákoknak érző, és valló lakosok.

Aki azonban történeti, etnikai, vagy nyelvi alapon kívánja támadni a bunyevácok nemzeti különállóságát, az mindenekelőtt a magyarországi horvátok múltjáról rántja le a leplet; miután gyorsan kiderülhet, hogy ők mind bosnyákok, bunyevácok, meg szlavónok!

Délvidéki Süge Atilla
középiskolai történelemtanár

 

[1] Lásd Borovszky Samu [szerk.]: Magyarország vármegyéi és városai. Bács-Bodrog Vármegye. I. kötet, 395.

[2] A történelmi Tótország, vagy régi Szlavónia, lényegileg az erdélyi vajdasággal egyenértékű tartománya volt Magyarországnak, amit csupán az Árpádkor végétől általánossá lett közös kormányzat kapcsolt össze, a Kapellák-Bihács vonalától délre eső Horvát Királysággal. Erre nézve lásd: Történelmi Világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest 1991. 109-111. és 115. o.

[3] Lásd Csorba Béla [szerk.].: Affelett sokszor harcolást töttek. Források a Délvidék történetéhez (Bölcs Leótól Nagy Szülejmán századáig). I. kötet. Budapest, 1997, 120. o.

[4] Lásd Istorija Naroda Jugoslavije. I. kötet. Belgrád, 1953. 168. oldal.

[5] Lásd Bán Péter [szerk.]: Magyar történelmi fogalomtár. II. kötet. Budapest, 1989. 250. o.

[6] Balogh Albin: Ország és nyelv a magyar történelemben. Budapest, 1928. 142. o.

[7] Kiszely István: A Föld népei. Budapest, 1979. 456. o.

[8] Lásd Cvíjics: Balkanszko poluosztrvo i Juzsnoslovenske zemlje – Osznovi Antropogeografije. II. könyv, Belgrád, 1931. /Cyrill/ 234. o.

[9] Noha magyar részről csekély figyelmet kap a bosnyákok betelepedése, tény; hogy már a 17. század második felétől kezdve százezerszámra érkeztek a történelmi Szlavónországba. Hegyi Klára szerint például, egyedül a bosnyák ferences tartományfőnök százezer embert telepített át az 1680-as években a Száva innenső oldalára. Lásd Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén; Magyar História, Budapest, 1982, 184. o. Illetve P. Unyi Bernárdin OFM: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát Budapest, 1947. 74. oldal. Valamint Fra. Batinić M. V.: Djelovanje Franjevaca. II. kötet. 161-163. o. Pavičić Stjepan O govoru u Slavoniji do turskih ratova i velikih seoba u 16. i 17. stoljeću. c. tanulmánya szerint pedig, még csak a 18. század elején indultak el a katolikus bosnyákok igazán nagy tömegei Szlavóniába (Tótságba), mit a korabeli évkönyvek újfent százezerre becsülnek. De még 1739-ben is ily nagy méretű bosnyák-telepítés folyt.

[10] Szlavónia (Tótság), azaz Tótország (Szlavónország) neve alatt a magyar törvényhozás még 1741-ben is „csak felső Szlavóniát, értsd: Varasd, Zágráb és Kőrös megyéket értette”. Lásd Szalay László: A magyarországi szerb telepek jogviszonya az államhoz; Pest, 1861. 51. o.

[11] Lásd Unyi Bernárdin OFM: Sokácok-bunyevácok és a bosnyák ferencesek története. Magyar Barát Budapest, 1947. 24. oldal.

[12] Lásd Gavrilović Slavko: Srbi u revoluciji 1848-49. In Istraživanja 5. Novi Sad, 1976. 287. o.

[13] Unyi i. mű: 216. oldal.

[14] Lásd: Unyi i. mű: 25. és 63. oldal. Valamint: Fermendzsin Özséb: Acta Bosniae. 367. old. In tab. Vol. Memoriali 382, fol. 93. és 114. o.

[15] A bácsszenttamási magyar hazafias lakosság tömeges halálra kínzatását lásd Délvidéki S. Atilla: Az 1848-as Bácsszenttamás véres titkai. In Bácsország, 2001/I-IV. 71-78. o. Már a diplomadolgozatomat is egyébként, a föltáratlan 1848-as bácsszenttamási vérengzés történeti kútfőinek a tárgyából írtam. Ez jelent meg e lerövidített tanulmányban a Bácsország című szabadkai honismereti szemlében; ahol a szenttamási magyarság szakadárok által történt lemészárlását bizonyító forrásaimat tárom föl. A borzasztó történet irodalmi földolgozását Jókai Mór végezte el, még 1850-ben; a Szenttamási György c. novellában.

[16] Lásd Lebl Arpad: Revolucionarni pokret u Vojvodini 1848-1849. Novi Sad, 1960. 25. o.

[17] Grosschmid Gábor: Az utolsó báró Kray a szerbek között 1848-1849. In Bács-Bodrog Vármegye Történelmi Társulatának Évkönyve. II. évfolyam. 104. o.

[18] Lásd Unyi i. mű: 216. oldal.

[19] Lásd ugyanott.