Elkészült.
Elnézést, ha bárkiről hamisat állítok. Az csupán elírás lehet.
Partizán út avagy életem egyik legjobb csoportos - topikos - túrája.
Valahogy úgy kezdődött a szervezkedés, hogy hosszú idő után benéztem a kéktúra topikba és váltottam pár hozzászólást Güsziológussal. Megegyeztünk abban, hogy ha bejön a havas idő, akkor megyünk egyet partizánkodni, mert neki az még hiányzik a gyűjteményéből.
Teltek, múltak a hónapok és nagy örömömre mások is elkezdtek érdeklődni. Szerencsére én is meg tudtam oldani a teendőim logisztikázását és szabaddá tettem magamat erre a napra. Kezdetben úgy volt, hogy egyedül megyek a városból, de végül két (mindenhová követő) kerékpáros túratársam (Pisti és Somi) is csatlakozotak.
Vasárnap reggel elég enyhe idő fogadott és csekély forgalomtól kísérve hajtottunk el Ózdra. A buszpályaudvarnál már láttunk túrázókat, akik egy busz felé közlekedtek. (Később derült ki, hogy olahtamásék voltak azok.) Parkolóhelyet keresve fedeztük fel lükepék csoportját. Nagyon megörültem nekik!
Lükepéket nem láttam a közös - és kifejezetten jól sikerült - Alföldi kék-túránk óta. Stílusával, hangulatával mindig sugározza a vidámságot. Ez nagy talentum!!! Kutyák ellen pedig a leghatékonyabb "fegyver" a világon.
Aztán rám mosolygott jmte is. Őt már rég óta ismerem, de az utóbbi időben inkább csak hallottam a történéseit. A kohász-kék, Ózd - Somsálybánya szakaszát szokta tesztelni. Bocsi! :-)))))
Fiúk is akadtak. Vlaszijjal volt már pár közös túránk, talán a Művészetek-völgye volt a legemlékezetesebb. Mivel vele is csak régen találkoztam, gratuláltam az édesapja szuper teljesítményéhez.
Cejas új ember volt számomra, de mint kiderült már találkoztunk, csak nem tudtam róla, hogy ő a cejas. Sőt, még a másodállásunk is egy helyen van. J)
Megnéztük, honnan megy a buszunk és türelmesen vártunk. Közben megbeszéltük az előző nap szomorú eseményét is...
Beállt a busz. Mikor kértem a jegyet, a sofőr rávágta, hogy ez nem helyközi járat, hanem távolsági.
-Nem áll meg Borsodnádasdon? - kérdeztem
-Nem, ott csak felszállni lehet! - válaszolta erélyesen.
-Én úgy láttam az Interneten, hogy leszállni is lehet. - reagáltam kissé visszafogottan. (Közben leolvastam a busz rendszámát.)
-Hányan vannak? - kérdezte a buszos.
-Heten, plusz egy kutya.
-Jöjjenek!
-1452 forint lesz!
Mivel nem volt apróm, szóltam Vlaszijnak, hogy segítsen ki. Közben azonban a sofőr kivette az ezrest a kezemből és hátraterelt bennünket. Így volt témánk Borsodnádasdig.
Leszállva a többieket kezdtük el keresni. Vlaszij hívta is őket telefonon, mire olahtamas megjelent, egy kézben tartott, csörgő mobillal. Így ismertem meg őt, akiről annyi jót olvastam. Aztán befutott a távolsági busz is és pillanatok alatt nagy lett a nyüzsi.
Itt volt G(dzsí) és sancimanó, akiket még nem ismertem, de részemről a szerencse, hogy végre találkoztunk. Güsziológus, Optika igazi doyenek a szakmában. Pár közös túrán már voltunk és a hozzászólasaik is frenetikusak. Aztán itt volt még gudluking is, akivel nem sokat túráztam még. Örültem azonban, hogy így emlékezett a múltkori bringa/futás/bringa megoldásomra. Ki ne felejtsem Vagdalthúst se. Vele már sok dolgot megbeszéltem, de személyesen szintén csak most találkoztam. Végül, de nem utolsósorban csatlakozott hozzánk két nagyon kedves lány is Anita és Vera személyében, akik bizony lelkesen olvassák a hozzászólásainkat.
Az első bélyegző begyűjtése nem tartozott az egyszerű dolgok közé. Úgy látom, hogy öt év alatt (akkor voltam először ezen a mozgalmon) nem változott a kép. Pár hasztalan próbálkozás után, a plébánia felé vezettem a többieket. (anno is itt bélyegeztem.) A templomhoz érve füleltem és úgy érzékeltem, hogy már a mise végén járnak. Az éneklés elcsöndesedésével bementem a sekrestyébe. A plébános helyettese (ez később derült ki) nagyon kézségesen felajánlotta a segítségét és elment haza a plébánia kulcsáért. Aztán egyenként megejtettük a pecsételést. Ez az igazolás végül, közel fél órát igényelt.
Végre elindultunk. A főutcáról letérve, csupán egyetlen utcán kellett keresztül mennünk és már kint is voltunk a természetben. Tulajdonképpen be is fejeztük aznapra a településen való túrázást, hiszen végig a természetben maradtunk. Egy nagyon jól járható és kényelmesen emelkedő földúton indultunk meg az ötszázas csúcsok felé. Mivel hallgatólagosan én lettem kinevezve túravezetőnek - pedig nem nálam volt a GPS J - többnyire elől meneteltem. Beszélgetőpartnereim útközben folyamatosan változtak. Az erdőben nagyon enyhén erősebb lett az emelkedő, de még mindig száz méter alatt volt a szintemelkedés. Egy kis családot mellőztünk, majd visszanézve nem érzékeltem Zsoli kutyát és gazdáját sem. Megálltam és bevártam őket. Vagdalthússal együtt jöttek a végén. Szegény lükepéknek voltak bőven felkötött ruhák a derekán. Hármasban értük el a csapatot, akik közben bevártak bennünket.
A Remete-völgy egy „Partizán út” felirattal nyitott, majd pedig egy gyönyörű, avarral vastagon fedett, meredek úttal folytatódott. Egyébként három ilyen típusú völgyben is volt részünk, ezeket „panoráma-völgy”-nek neveztem el. Az erdő tisztán bükkösre váltott. Kicsit megnyomtuk a tempót és hamar felértünk a gerincre. Jmte, Anita, Vera, Pisti, Somi és én egy lendülettel tovább is lépkedtünk. A közben történtekről azóta cejas videója kapcsán nyertem tudomást. Zúgásra lettünk figyelmesek és hamarosan fel is tűnt a tulajdonosa, egy quad. Barátságos tempóban közeledett és még integetésre is futotta neki. Aztán bevárva a többieket felmásztunk a Bükk-tető – Domaháza közötti erdészeti útra. Ezt az utat az 1986-os térkép, mint épülő aszfaltos utat ábrázolja. Úgy tűnik, hogy ez a terv soha sem lett befejezve.
Itt ismét találkoztunk a quad-dal. Kiderült, hogy egy vadász és éppen járőrözik. Figyelmeztetett is, hogy vadászat folyik. Közben Güszivel és Optikával a lenyűgöző Vajdavárban gyönyörködtünk. Ki is néztük, hogy hol kellene futnia a piros hsz. jelzésnek a csúcs felé. Közben már eldőlt, hogy ki-ki alapon felmegyünk a tájegység csúcsára, az Ökör-hegyre. A nyeregbe érve aztán elértük a kohász-kék jelzést és neki is láttunk a felfelé vezető útnak. Megtekintettük az ominózus „Vállós-tanya, 4,5 km, 1,5 óra” hamis táblát, majd pedig megmutattam jmte-nek a veszélyesen meglapuló ösvényt, amerre a kék továbbmegy, de még a csúcs előtt. Jó volt fent lenni a kilátás nem volt körpanoráma, párás is volt, de azért tetszett. Páran a vadlesbe is felmásztak, lásd cejas videó. Lefelé maradtam az eredeti úton, míg páran lenyesték az utat. Ezt a módot inkább hagyom a Bükk 900-ra.
A nyeregben még poénkodtunk egyet, páran közben frissítettek is, aztán továbbindultunk. Hamar letértünk a kohász-kékről majd az erdészeti útról és egy gyenge csapáson folytattuk utunkat. Itt fedeztünk fel egy érdekes táblát, amit azóta megfejtettem. Ugyanis a kohász-kék útvonalát mutatta egy tábla, jobb oldali irányba. A régi térképek még jelzik, hogy a kohász-kék korábban továbbfutott (egészen idáig) a pirossal és csak innen ment lefelé a Gyepes-völgy irányába. A kék azóta hamarabb tér el, de tábla viszont itt maradt. Visszaértünk az erdészeti útra, majd egy nagy kereszteződésben ismét csapásra váltottunk. Itt Zsolibéla megpróbált befogni egy őzikét, de lükepék igen határozott szavára inkább visszahőkölt.
A jelzések itt nem voltak túl sűrűek, de azért el lehetett evickélni rajtuk. Egyébként úgy érzékeltem, hogy az elmúlt években azért újítottak kicsit a jelzéseken. A sok problémát talán tetézi az is, hogy a turistaút itt hosszasan a megyehatáron fut. Ez ugye már más helyeken is adott gondot bőven, gondoljunk csak a bánkúti turistaház sorsára.
Az erdők szépek voltak itt is, lehetett bámészkodni bőven. Igazi szépséget a Cinókás-orom hozott. Itt elég sokan megálltak fotózni. Cejas egy szuper filmet és készített az érkezésről. Innen egy igen régen elpusztult kerítés mellett ereszkedtünk lefelé, míg egy dózerútnál megtorpantunk. Létszámellenőrzés után kiderült, hogy Optika eltűnt. Ez eléggé hihetetlennek tűnt, de tényleg így volt. Próbálgattunk őt felhívni, de előbb nekünk nem volt térerőnk, később amikor lett, akkor pedig ő nem vette fel. Tanakodás után Vlaszij ajánlkozott fel és visszaindult. Aztán pár perc múlva együttesen megérkeztek és folytathattuk utunkat.
A Cinókás-völgy volt a következő „panoráma-völgy” és bizony talán a legszebb is. Csodálatos volt visszanézve a szerpentinre, ahogy az emberek egyenként ereszkedtek lefelé az óriási avarszőnyegben. Lejjebb érve egy forrásra lettünk figyelmesek. Lükepék le is ereszkedett Zsolibélával egy frissítésre. Sajnos azonban merítős típusú volt, így csak Zsoli ihatott belőle.
Érdekes homokkőkibúvások mentén értük el Palinapusztát. A magányos kis ház, itt húzódik meg magányában. Íróeszközzel feljegyeztük az azonosítószámot, vagyis a római számot a ház faláról. Valószínűleg változtathatják, ugyanis öt éve még nem ez volt a szám. Közben a sárga sáv jelzés is mellénk csapódott. Talán jövőre ezt is bejárjuk. Talán megérné alkalmi kitűzőt is csináltatni, hisz nincs hivatalos mozgalom ezen a (Domaháza – Palinapuszta – Borsodszentgyörgy – Ózd) vonalon. Pedig anno a 100 km a Vörös Hadsereg nyomában mozgalomban is szerepelt.
Sok, de igen régi táblákat láttunk a patak parton (némelyiket már „megette” a fa kérge), majd egy km után lekanyarodtunk az erdészeti aszfaltútról. A többiek a GPS szerint hamarabb akartak, de megerősítettem őket, hogy bízzanak bennem. J
Bevártam ismét a csapat végét, majd előre trappolva elhűlve láttam, hogy Pistiék jobbra bekanyarodtak az akácosba. Volt ugyanis egy megtévesztő jelzés, de bizony itt még egyenesen kellett továbbmenni. Kicsit saras úton, a végén erős emelkedővel mentünk be az erdőbe, ahol jött a jobb kanyar és a helyes irány. Húzós, de nem túl hosszú emelkedővel értünk fel egy nagy kereszteződésbe, ahol bevártuk egymást. Innen egy hullámos úton, de inkább felfelé mint lefelé haladva mentünk tovább. A végére maradtam és lükepéket éltettem, aki becsületesen tolta neki. Az utolsó előtt emelkedőnél megcsodálhattuk a Járnokfői-tanya romjait, amiből már semmi sem látszott. J
Még egy kis szusszanás és jött az ominózus hirtelen bal kanyar és a piros körtúra. Ugyanis a következő kanyar a másik irányból kissé másképpen van értelmezve, így lehet jó kis köröket futni. Egyébként ez a rész a növényzetével is érdekes képet mutat. Viszonylag sok és szép boróka él a domboldalon.
A harmadik „panoráma-völgy” következett, melyet egy idő után elég sok kidőlt fa nehezítette. Ez már öt éve is így volt, de akkor az ónos eső brutálissá tette a haladást. Itt annyira elgondolkodtam, hogy mikor ezt észre vettem, a többiek 300 méterrel voltak már mögöttem. Bevárva őket, Vlaszijjal álltunk az élre. Ekkor következett egy újabb változás (számomra). Ugyanis a Vermes-völgyben a jelzés nem ment tovább a ragadós, aljnövényzetes, zsombékos részen, hanem egy nagy kunkorral vezetett ki a feljebb lévő, homokos útra. Még látszódtak a lefestett jelzések is. Itt torkollott be régen (helytelenül) a piros + jelzés is.
Innen egy hangulatos, bringázásról, hegyekről szóló beszélgetés következett cejassal és Pistivel. Kicsit szedtük a lábainkat, mert a korábbi tapasztalatom alapján a busz hamarabb jön erre, valamint anno a Hangonyi-patkakon sem találtunk hidat. Aztán feltűnt a csodálatos tó és ekkor, mintegy varázsütésre egy gyönyörű naplementében volt részünk. Felmásztunk az emlékműhöz, ahol a leszedett emléktábla továbbra sem lett pótolva. Bevártunk mindenkit és készítettünk (két kameraállásból) önkioldós képeket. Lassú léptekkel kikerültük a magánterület kutyáit, majd simán megtaláltuk a hidat és elsétáltunk a buszmegállóig.
Itt egy igazi piknikhangulatot teremtettünk. Sokan osztogattak finom csokikat és voltak, akik „lével” is frissítettek. Átadtam a megérdemelt (más mozgalmak) kitűzőit, majd felhívtam Wenzel Pétert, hogy mikorra megyünk és hány jelvényt is kérünk. A busz némi késéssel, de jött. A buszvezetővel úgy egyeztünk meg, hogy az utolsó fizet. Ez sancimanóra maradt, akinek külön köszönet a segítségért.
A busz, kalandos útvonalon jutott el Ózdig, ami közel húsz percébe került. Ezt talán bringával is lenyomnám ennyi idő alatt. J Nem baj, legalább jártunk Hangony belső részein is.
A célban már várt bennünket Wenzel Péter, aki türelmesen meghallgatott bennünket, sőt várta is az észrevételeket. Güsziológus még az új kohász jelvényt is megkapta. Meg is tetszett, remélem jövőre begyűjthetem ezt a típust is. Aztán mindenki megkereste a kocsiját és elindultunk hazafelé. Vera és Anita hozzánk csapódott, akiket Kisterenyéig vittünk.
Nagyon-nagyon-nagyon jól éreztem magam! Ez a nap, ez a társaság, ez az útvonal egy óriási ajándék volt számomra. Köszönöm nektek!!!
