Olajos körút 2006.10.20-23.
3. nap

Hétfőn az eredetileg tervezett 20 km-t gyalogoltuk végig, csak fordított irányban (Lenti-Tornyiszentmiklós). Egyetlen dologra kellett ügyelnünk, hogy délután 3-ig teljesítsük a távot és elérjük a közvetlen budapesti buszjáratot Tornyiszentmiklóson.

Kora reggel a felkelő nap fényeit megörökítve indultunk útnak. Gyorsan megtettük Lentiben a már ismert 2 km-t a Pirosig, majd délnek fordultunk a Lenti szőlőhegyek és Gosztola irányába. Először síkon a városból kivezető aszfaltút mentén haladtunk, (szerencsére nem volt túl nagy az autóforgalom) majd emelkedni kezdtünk és jópár kilométeren keresztül présházak mellett haladtunk. Az előző napokban látottakkal ellentétben ezeket szemmel láthatólag nem borkészítés, hanem pihenés, üdülés céljaira alakították át. Rengeteg „Eladó” táblát láttunk magyarul és németül is és néhány fogadó, vendéglátó hely mellett is elhaladtunk. Említésre érdemes a Szent Márton Pince, mely előtt egy fából faragott szobor ábrázolja a névadót, nekem kifejezetten tetszett! Egy buszmegállóban letelepedve tartottunk rövid pihenőt, frissítőt, mert az út, ha nem is meredeken, de folyamatosan emelkedik és végig aszfaltos, így kissé kifárasztott.

A szőlőhegyen átérve hirtelen egy irtásnál kitárul a táj, a dimbek-dombok látványában és az őszi erdő színeiben percekig gyönyörködtünk. Itt jobbra fordultunk egy új(szerű) aszfaltúton és 1 km múlva már el is értük Gosztolát, mely a táblák tanúsága szerint „Nemdohányzó község”, valamint a „LEADER Közösség tagja, Európai falu”. Az igazolókód a templom előtt álló, ferde törzsű körtefán van. A falu tipikus üdülőhely, csöndes, rendezett, hangulatos. Több panziót is láttunk, valószínűleg nem véletlenül volt tele mindkettő…

Innen továbbra is aszfaltúton haladtunk, ám az őszi erdő színei még ezt is kellemesebbé tették, egy helyen valószínűleg gesztenyét gyűjtögető emberek is erősítették az őszi hangulatot. Hamarosan elértük a kerékpárutat, melyen balra lekanyarodva az aszfaltútról néhány perc múlva már a lendvadedesi horgásztó partján nézelődtünk. Nagyon tetszett ez a hely is, kultúrált padok, szemetesek stb. Egy dolog zavart kicsit, hogy még mindig aszfalton kellett mennünk, de aztán belegondoltam, hogy még bringával is ide kerülhetek, akkor meg a földutat nem kedvelném és mindjárt másként gondoltam rá :) Még pár perc és már a falucska közepén található haranglábnál álltunk, aminek a tetejét nemrégiben fedték új cseréppel. Itt, bár a térkép alapján mért távnak a felénél tartottunk és idővel is bőven jól álltunk, csak rövid pihenőt engedélyeztünk magunknak, mert tudtuk, hogy a szintesebb, problémásabb részek még előttünk állnak.

Jobbra kanyarodva, a falut elhagyva nekivágtunk hát a szintemelkedésnek, továbbra is aszfaltozott kerékpárúton haladva, mely meredeken cikk-cakkozott felfelé. Legnagyobb megdöbbenésemre, mikor beértünk az erdőbe, egy „Vigyázat vipera veszély!” táblát találtunk! Egy kicsit meg is ijedtem, így (bár a viperáknak már hűvös idő volt) a következő szakaszon jó hangosan kopogtam a túrabotjaimmal és nem mertem a bokáig érő, puha avarban gázolni… Akkor bátorodtam ismét kicsit fel, mikor a kerékpárút egy szélesebb, aszfaltos, majd később köves dózerútra váltott. Itt, mivel kevésbé emelkedett, a tempónkat is kicsit fokozni tudtuk, így némi gesztenyeszedegetést beiktatva is jó időben a Nagy-Tenke csúcsán álló geodéziai torony előtt álltunk. A kód a torony oldalán található. Terveztük, hogy ha lehet, felmászunk, de az ajtó zárva volt és a nagybetűs „Nem kilátó” figyelmeztetést látva nem is erőlködtünk a bejutással. Készítettünk néhány fotót, majd egy présház előtti, nagyjából vízszintes placcon lepakoltunk, hogy a terveinknek megfelelően egy hosszabb pihenőt tartsunk. Szépen kipakoltuk a holmijainkat, megebédeltünk, én még a bakancsomat is levettem, hogy kicsit megfrissítsem a lábam. Mindeközben a sárgás-vöröses árnyalatú dombhátakat nézegettük és a síkot, mely már Szlovéniához tartozik. Jellemző az egész hétvége hangulatára, az ottani emberekre, hogy miközben eszegettünk, valamelyik szomszéd járt arra a kisunokájával. Először jól megnézett bennünket, majd látva, hogy ártalmatlan, „rendes” emberek vagyunk, hangosan szép napot és jó étvágyat kívánt :))

A pihenőt követően ereszkedni kezdtük a présházak közt. Utunkat a frissen állított villanyoszlopok miatt kivágott akácfák erős illata kísérte. A kivágott fák azonban kisebb gondot is okozhattak volna, ugyanis egy régi szép, emeletes, mára omladozó présházat elhagyva, jobbra le kell kanyarodni a szekérútról egy kevésbé járt ösvényre és ennek a torkolatában is ágak hevertek. Szerencsére észrevettük a jelet. A továbbiakban viszont nehéz dolgunk akadt: egy rövid szakaszon semmilyen ösvény nem látszott, úgyhogy jeltől-jelig kellett haladnunk, néhol bokrokat kerülgetve, hogy egyáltalán észrevegyük a következőt. Itt némi időt veszítve, de komolyabb eltévedés nélkül elértük a szekérutat, ahonnan hamarosan balra, egy fiatalosban, magas fűben kellett emelkednünk. Aki szemből jön, annak nehezebb dolga van, mert a fiatalosból kiérve, a szekérúton elindulva lényegében észrevehetetlen a behívójel! Ami még rosszabb: a legnehezebb szakaszon a jelzett fák szinte egytől-egyig ki voltak jelölve vágásra!!!

A fiatalosban hamar felértünk és ismét néhány présház mellett haladtunk el. Itt az egyikre pillantva hirtelen dejavu érzésem volt, szinte pontosan ugyanúgy nézett ki, mint édesapámék régi présháza. (Nem véletlen, hiszen az is csak néhány faluval odébb van :)) Itt érdemes szintén figyelni a jeleket, mert jobbra átlósan fel kell menni a házak előtt, majd mögött. Egy szélesebb dózerútra érve balra fordul az út, majd hosszú kilométereken keresztül köves és aszfaltos úton kellett trappolnunk. Jó sokáig nem volt jellegzetes elágazás, így kezdtük kicsit elveszteni az érzékünket, merre lehetünk a térképen. Egyre azt vártuk, mikor jön a P+ elágazása, de valahogy nem akart megérkezni. Eközben néhány felhagyott olajkutat láttunk, olyanokat is, amiből már csak a beton talapzat maradt meg. Ekkor értünk egy gyanús elágazáshoz. Az aszfaltút balra kanyarodott, egyenesen tovább pedig egy szekérút haladt. Jelzés egyik irányban sem volt. Szétváltunk, én az aszfalton mentem tovább, Felazso a szekérúton. Jó 5 percig trappoltam, mire megpillantottam egy kopott P+ jelzést. Visszafordultam és ebben a pillanatban hívott telefonon Felazso, hogy menjek vissza, mert megtalálta a jelet és hiába kiabál.

Ekkor kicsit megnyugodtunk, mert végre pontosan be tudtuk azonosítani, merre járunk és ez alapján bőven jó időben voltunk. Hamarosan ismét szőlők és présházak váltogatták egymást, meglepő módon itt nem végig egy dombtetőn, hanem le-föl hullámvasutazva haladt az út. A térképtől eltérően nem köves, hanem egy vele párhuzamosan futó földes szekérút volt kijelezve, körülbelül a telkes övezet közepe táján pedig egy fán megtaláltuk a kódot is. Innen már csak le kellett sétáltunk a tornyiszentmiklósi szőlőhegyről. A síkra érve a kukoricaföld szélére vezetett a jelzés, majd egy mezőgazdasági üzem (talán hízlalda) mellett elértük a falu főutcáját. Az út túloldalán folytatódott az a szakasz, melyet most ki kellett hagynunk, de egy fotót azért készítettem róla ösztönzőnek :)

Végül jól teljesítve a terveinket, 25 km-t gyalogolva, a budapesti közvetlen járat indulása előtt 1 órával megérkeztünk a megállóba, így kényelmesen át tudtunk vedleni „kultúráltabb” formába, enni-inni és átrendezni a holmijainkat aszerint, hogy mi kerül a csomagtartóba és mit viszünk fel az utastérbe. Sőt, még az is belefért, hogy elsétáltam a templomot megnézni (bár csak kívülről sikerült) A buszon szerencsére még volt ülőhely, így viszonylag kényelmesen utazva, este ½ 8-ra értük el Budapestet.

Teljesen elvarázsolt ez a 3 nap, amire a „kudarc” ellenére is örömmel gondolok vissza. A tapasztalatok alapján azt mondom, bár a táv a meghirdetettnél és a térképen mértnél a valóságban jóval több (az előzetesben pontosan leírtam), 4 nap alatt kényelmesen teljesíthető, nyáron, mikor későn sötétedik, akár 3 napba is belefér. A most kimaradt szakaszt Felazso egy héttel később teljesítette (erről majd beszámol ő) nekem még hiányzik. A buszon hazafelé vegyes érzéseim voltak, de azóta rájöttem, hogy ahogy mondani szokás, minden visszatér, azért nem sikerült most, hogy legyen miért visszatérnem Zalába!

A térképi hibák és eltérések hamarosan felkerülnek a Túrabázisra, az útról készült fényképeket pedig magyarázatokkal együtt néhány héten belül igyekszem a honlapomra kitenni.