Olajos körút 2006.10.20-23.
0-1. napok

Felazso régi terve volt, hogy végigjárja az Olajos körutat, azért is, mert az ország ezen részében még nem járt. Nekem nem volt ismeretlen a vidék (édesapám innen származik), de szívesen csatlakoztam hozzá és a három napos hétvége ideálisnak mutatkozott a terv megvalósításához.

A térképi méréseink alapján a tervünk az volt, hogy Lentiből indulunk, első nap elgyalogolunk Bázakerettyéig (kb. 38 km), másnap megtesszük a bázakerettyei kurflit, majd továbbmegyünk Tornyiszentmiklósra (kb. 30 km), majd harmadik nap vissza Lentibe, így bezárjuk a kört (kb.20 km, összesen kb. 88 km)

Pénteken elutaztunk Lentibe. Viszonylag jól, IC-vel, majd Bz-vel 5 órás utazás után este 10 körül ért oda a vonat. Szállásul a termálfürdő közelében levő Liponyak Fogadót választottuk, ami több képzeletbeli piros pontot is kapott tőlünk. Útközben hívott a panzió vezetője, hogy ugyan nincsenek messze az állomástól, de inkább kijön elénk, ne kelljen bóklászni a sötétben. Ennek örültünk, hiszen hamarabb ágyba kerülhettünk. A foglaláskor előre szóltunk, hogy korán indulunk, úgyhogy ne számítsanak ránk a reggelinél, erre mikor megérkeztünk, kérés nélkül kezünkbe nyomtak egy hidegcsomagot! Ez az apró figyelmesség is nagyon jól esett. Olyan szobát kaptunk, ami közvetlenül az utcáról nyílik, így szombat kora reggel a többi vendég felzavarása nélkül tudtunk összekészülni és útnak indulni.

Szombatra, kb. 38 km gyaloglást terveztünk Lentitől Bázakerettyéig. Nagy zsákkal eléggé tartottam tőle, hogy mennyire fogom bírni (főleg a térdem), így már két héttel előtte igyekeztem fizikailag és lelkileg is felkészülni rá. A felkelő nap fényénél indultunk, de már meglepően nagy nyüzsgést tapasztaltunk a városkában. Mindenfelé kerékpárosok, sok bolt nyitva, piac stb. A dübörgő kamionok ellenére tetszett a hely, kb. 1 órába telt, mire fotózgatva a körforgalomnál elértük a P-t és nekivágtunk a tényleges útnak. Lenti mellett az egykori vár ma már csak rom, eladó, a vizesárok maradéka szép kis tó, itt keresztezi a Kerkát először a P egy dekoratív fahídon. Rövid ideig erdőben haladtunk, majd a 76-os főút melletti kerékpárúton Mumorig. Itt egy kis harangláb van, mi jobbra kanyarodtunk. Néhány km-t az aszfaltút szélén tettünk meg, majd a Lentiszombathely-Mumor nevű megállónál kereszteztük a kisvasút vonalát. Még pár lépés és már bent is voltunk Lentiszombathelyen, ahol a temetőnél egy műemlék jellegű fa haranglábat nézegettünk, valamint néhány keresztet. Itt végre ismét biztonságosan, járdán, majd kerékpárúton gyalogolhattunk. A falu túloldalán elértük a Zalaegerszeg-Rédics, vasútvonalat, ezen átkelve rövid ideig „rendes” erdőben vezetett utunk. Először igen furcsának találtam, hogy az erdő közepén kanyarog az egy méteres aszfaltcsík, de a 3 nap alatt annyit jártunk ilyenen, hogy kedvem támadt bringával is megnézni a környéket :) A vasútmegállótól néhány méterre egy hatalmas tölgy áll, oldalán egy szentkép féleséggel-előtte pad. Itt pár percre megpihentünk. (érdekes, a térkép ennél jellegtelenebb jellegfákat is feltüntet, ez azonban kimaradt...)

A kerékpárúton tovább ismét kereszteztük a Kerkát, ezúttal egy fémvázas függőhíd-szerűségen, majd Máhomfáig gyalogoltunk. Itt nem találtunk nyitva levő boltot, ahol pecsételni lehetett volna, így továbbindultunk Kerkateskánd felé. Itt hozzánk csapódott egy érdekes kinézetű, barna bőrű, fekete hajú, de kék szemű kissrác egy ócska bringán, hogy megmutassa az utat. Eleinte próbált beszélgetni velünk, meg a GPS iránt mutatott nagy érdeklődést, de látva, hogy nem sokra megy velünk, visszafordult. A tényleges felfestés itt egy kissé eltér a térképtől, a főút helyett végigmegy a falun, majd egy jobb kanyarral szántóföldeken át. Jelzés a szántón ugyan nincs, de nem lehet eltévedni és legalább a kamionforgalmat is csak a távolból lehet szemlélni. A szántón kis technikai szünetet tartottunk, ekkor egy lovas ember jött felénk, a lovát jól meg is ijesztettük, amint felvettük a zsákokat. Beszélgettünk pár szót a túráról, a napi útitervről, simogattuk a pacit, majd elváltak útjaink.

Kerkateskándra beérve megnéztük az éppen átépítés alatt levő iskola-templomot, majd a temető vonalában jobb oldalt egy gesztenyefa törzsén 3 pontból álló kódra lettünk figyelmesek. (Ez a kód!) Akkor még nem tudtuk mihez tartozik, de gondosan megörökítettük. Most már nem volt sok lomb a fán, így rögtön látszott, nyáron lehet, hogy a lelógó ágak eltakarják. Továbbsétálva találtunk egy nyitva tartó presszót, ahol pecsételtünk, ill. kicsit megpihentünk. (5 dl rostos üdítő+ 1 kávé: 400 Ft :)) Utána a faluból kifelé egy elkerített területen egy csomó lovat láttunk és egy udvarból a tulajdonosuk integetett ki, akivel a szántón találkoztunk. Persze, négy lábon gyorsabb :))

Szécsisziget felé vettük az irányt, egy kevéssé járt autóúton. Hamarosan oda is értünk, megnéztük kívülről a templomot, a távolból a kastélyt, majd a malommúzeumot. Zárva volt, kis táblán feltüntetve, hogy kitől kell kérni a kulcsot, de féltünk, nem fér bele az időbe, így néhány fotó után továbbálltunk. Pár méterre az út mentén bivalyokat láttunk meg, melyek a Kerkamente Natúrpark rezervátumához tartoznak. Kicsit nézegettük őket, de csak óvatosan, mert elég félelmetesnek tűntek, a kerítés meg gyengének :) Továbbsétálva ismét átkeltünk a Kerkán, majd egy dühös darázsraj hangján zizegő, térképen nem szereplő magasfeszültségű távvezeték alatt és nekivágtunk a szőlőhegyeknek.

Itt a szintemelkedéstől lelassultunk, kezdtünk fáradni. A jelzett út a térképtől eltérően kicsit rövidebb, ám ott, ahol a széles útról balra le kell térni, pont nincs jelzés. Szerencsére jó érzékkel megtaláltuk és hamarosan a domb tetején álltunk, ahonnan meglepően „hegységi” kilátás fogadott (a 3 nap során még sokszor…) Roskadozó alma, dió és gesztenyefák, szőlők és különféle présházak közt ballagtunk, egyszer egy kutya hozott ránk frászt, majd a Mároki kápolnát kerestük, de rájöttünk, hogy az a P+-nél van, így egy kőkeresztnél tartottunk technikai szünetet. Innen ismét szőlők, gesztenyések következtek, hogy elérjük aznapi utunk legmagasabb pontját, a Csokmát (317m) Kicsit nehezen ment, én több helyen gesztenyeszedésnek álcázott pihenőt tartottam, amivel persze csak azt értem el, hogy többet kellett cipelnem… Egy szép, szőlővel befutott gerenda présházat éppen le akartam fényképezni, mikor kijöttek a tulajdonosok. Kérdezték „Túráznak, túráznak?” Barátságosak voltak, lehet, ha nem sietünk annyira, talán még borral is megkínálnak :)) A présházak után egy kápolna-félét találtunk, körülötte padokkal, mintha egy nézőtér lenne. Valami szent hely lehet.

Innen ismét betértünk az erdőbe, hamarosan a Csokma tetején álltunk. A csúcskövet sajnos hiába kerestük. Lefelé először szélesebb szekérúton kellett menni, majd hirtelen jobbra éles kanyar következett, pont ott nem volt jelzés, de szerencsére visszanéztünk és megláttuk, hogy le kell kanyarodni. Tudván, hogy innen sok lefelé jön, megelőzendő a bajt, feltettem a fáslikat a térdeimre. Az ösvény ismét jelzés nélkül élesen irányt váltott és egyre keskenyebb lett. Itt nemrégiben erdőt irthattak, mert mindenfelé fák hevertek, köztük jelzett is. Az avar és a fák miatt ösvény egyáltalán nem látszott, így jeltől-jelig módszerrel próbáltunk haladni. Egy darabig sikerült is, ám egyszercsak nem láttuk, merre tovább. Tanácstalanul álldigáltunk az utolsó jelzett fánál, nézelődtünk mindenfelé, de nem találtuk a következőt. Szétváltunk és keresgélni kezdtünk. Jobbra lent egy dózerutat véltem látni és elindultam a völgy irányába. Szerencsésen leértem és rövid keresés után találtam jelet is. Szóltam Felazsonak, akik jóval feljebb ért ki a dózerútra. A furcsa az volt, hogy mindkét irányban voltak jelek, így először felfelé indultunk, hogy megtaláljuk és a GPS-ben rögzítsük, ahol valójában ki kellett volna érnünk az erdőből, de nem találtuk meg a kiágazás pontos helyét. Hogy végülis merre megy a hivatalos út, az rejtély maradt, nem akartuk tovább vesztegetni az időt, gyorsan letrappoltunk Vétyempuszta széléig.

Innen aszfaltúton gyalogoltunk, hamarosan elértünk egy elhagyott, fenyőkkel körülvett házat, ami mellett 3 sír található. Itt kicsit keresgéltünk, hátha van nyalóka, vagy kód, de nem találtunk semmit. Pár 100 m múlva elértük a Vétyempusztai erdészházat, ahol az út bal oldalán egy fenyőn ismét 3 pontból álló kódot találtunk! Most már biztosak voltunk benne, hogy ezek az Olajos körút kódjai és a továbbiakban nem nyalókát, hanem ilyeneket kell keresnünk. Néhány helyszínfotó után továbbindultunk, bár kicsit óvatosan, mert pont ott, ahol jobbra le kell térni az aszfaltútról, egy hatalmas vadászkutya feküdt és ugatott bennünket. Szerencsére az ugatásra előkerült egy ember, aki rászólt és készségesen megmutatta, merre kell az Ősbükkös felé menni, sőt még el is kísért egy darabon egy kb. 15 centis kölyökkutyával együtt :)) Mikor elértük az erdő szélét, még néhány jótanácsot is kaptunk, hogy melyik utakat válasszuk, hogy mindent lássunk. Persze a piros tesz pár kanyart, hogy minnél többet megmutasson az erdőből. Őszintén szólva ez az Ősbükkös nekem annyira nem jött be, az Őserdo a Bükkben még mindig tuti nyero :)) Az erdőt bemutató táblánál padok-asztalok is vannak, itt kicsit megpihentünk, ettünk, ittunk. Ekkor még nem volt délután 4 óra és 26 km-nél tartottunk a 36 km-es napi tervhez képest, ezért nem aggódtam. Felazso viszont sietett volna, hogy sötétedésig mindenképpen érjük el Lispeszentadorjánt, így rövidre fogtuk a pihenőt és először széles erdei úton, majd keskenyebb ösvényen, azután aszfaltúton haladtunk az erdőben tovább. Az aszfaltról Maróc fölött tértünk le élesen balra. Ekkor jött az a szakasz, amit kissé elátkoztam magamban. Ugyanis nem látszott, hogy haladtunk volna, mert a Maróc feletti dombokon kellett körbemenni, így akárhányszor kinéztünk, mindig ugyanaz a falu volt alattunk… A festőket is sokat szidtam, mert a szép simára dózerolt széles útról jobbra-balra le kellett térni bokáig süppedős avaros, gallyas járatlan ösvényekre, hogy aztán 50 m múlva visszatérjünk ugyanarra a széles útra. Felazso szerint azért, hogy változatosabb legyen, én akkor inkább úgy gondoltam, ki akartak tolni velünk… Egyszercsak kiértünk az erdőből és az egyik fán megpillantottuk a Maróc-hegyi kódot felette egy IVV túra Ellenőrzőpont felirattal. Itt tettünk egy pár lépéses kitérőt, hogy megnézzük a keresztet, ami köré szép pihenőhelyet alakítottak ki információs táblákkal, fedett paddal. Sajnos kilátás innen nincs.

Innen ismét présházak között, néhol magas fűben haladtunk, néhol kicsit gondolkodni kellett, merre is kéne a jelzett útnak lenni. Egy nyíltabb dombháton hirtelen kisebb rosszullét jött rám, talán attól, hogy Felazso tempóját próbáltam felvenni és magamhoz és a zsákom súlyához képest túl gyorsan igyekeztem menni és kihajtottam magam. Lepakoltunk, kicsit ittam, lihegtem, éppen a cipőmet igazgattam, mikor egy traktor robogott arra. Alig győztük félrepakolni a cuccainkat az útról :)) Innen kicsit könnyedébben haladtunk, már nagyon vártuk a térkép által jelzett bal kanyart. Ezt ott értük el, ahol a füves út kiér a fás részről egy szántóföld széléig, szemben egy magasles látszik. Jelzés nincs a kanyarban, jócskán balra lefelé kell haladni, mire az elsőt megpillantjuk. Az út leereszkedik a völgybe, majd a szemben levő domboldalra kapaszkodik. A jeleket érdemes figyelni, nem mindenhol egyértelmű! Megmásztuk a dombot és fentről megörökítettük a lemenő nap és a felhők játékát. Ismét présházak között haladtunk és letekintve még mindig Maróc volt alattunk! (Bár már ellenkező irányból…)

Élénken tekintgettem balra, mikor látom meg végre Lispeszentadorjánt. Miután megpillantottam a templomtornyot, hamarosan élesen balra fordul az út, ami alaposan ki is van jelezve. Innen már egyre erősödő szürkületben trappoltunk. A lábunk alatt kemény, agyagos út futott, ami szinte világított. Egy nyíltabb részen egy fácánkakas hozta ránk a frászt, ami szinte a lábam alól repült fel. Felazso jópár lépéssel előttem haladt a másik oldali nyomban, úgy látszik ő még nem érte el a fácán ingerküszöbét, akkor lapított, csak mikor én is odaértem, akkor fogta menekülőre :)) Leérve a szőlőhegyről három nagyvadat is láttunk elfutni (talán őzek voltak, a villogó fehér hátsójukat mutatták futás közben). Végülis sikerült a szürkület utolsó fényeivel elérnünk Lispeszentadorjánt, ahonnan már végig aszfalton kellett Bázakerettyére érnünk. Ekkor ment éppen a volánbusz is, még volt élet a faluban, az italbolt előtt ácsorgók hangosan ránk köszöntek és több kerékpáron közlekedő falubelit is láttunk. Felazso a térkép alapján 2-3 km-re saccolta a hátralevő távot. Reméltem, hogy hamar leküzdjük, mert a lábam már kezdett kikészülni az aszfalttól. A falu Szentadorjáni részén viszonylag hamar átértünk, bár egy helyen majdnem kutyakalandba kerültünk. Éppen én haladtam pár tíz méterrel előrébb, mikor egy kislány jött szembe, vele két nagyobb testű kutya, amik hirtelen felém rohantak. A kislány „Jaj csak ezt ne!” felkiáltással a fejéhez kapott, bennem felszaladt az adrenalin, előre szegeztem a túrabotjaimat, hogy tudjak védekezni. Hála égnek elrobogtak mellettem, majd Felazso mellett is, így megúsztuk.

Akkor lettem igazán ideges, mikor az útelágazást elérve a KRESZ tábla még 5 km-t írt Bázakerettyéig. Kezdtem nagyon hisztis lenni. Nem a sötét, vagy a sietség miatt, hanem a bal térdem kezdett kikészülni. Leadta azokat a kis „figyelmeztető jelzéseit” amiről tudtam, hogy 1-2 km-en belül bekattan és nagyon féltem, hogy akkor veszélybe kerül a másnapi továbbhaladásunk. Közben a szállásadónk ránk telefonált, hogy merre járunk, mert ők szeretnének mihamarabb hazamenni Nagykanizsára. Így megegyeztünk velük, hogy az Olajos emlékműig kijönnek értünk autóval. Odáig éveknek tűnt az út, igyekeztem sietni, de közben a térdemre vigyázni, úgy éreztem, hogy alig vánszorgunk, ám a GPS 4,5-5 km-es sebességet mutatott. Ez kicsit megnyugtatott, hogy mégis haladunk. Végül elértük az emlékművet, ahonnan autóval néhány perc alatt a szállásunknál voltunk. Első napi gyalog megtett utunk a térképi méréshez hasonlóan 38,8 km lett (ebből 2 km Lentiben)