Tegnap azt írtam, hogy többféle fasizmus létezik. Van például politikai fasizmus, van nacionalista, van náci fasizmus, van militáns (egyenruhás, bézbólütős) és van hétköznapi fasizmus…

 

Írtam arról is, hogy ma a világban (így Magyarországon is) a hétköznapi fasizmus legitim, sőt kívánatos jelenség (nem részletezem, mindenki pontosan tudja, miért kell harsányan biztatni a magyar versenyzőt, s miért kell pszichikailag terrorizálni – olykor még rasszista huhogással is – az ellenfél sportolóit).

 

Az ember atavisztikus ösztönéből fakadó falkatudata, törzsi identitása az idők folyamán nemzettudattá, illetve fasizmussá virtualizálódott (nemzettudat+fasizmus+rasszizmus =nácizmus), vagyis a fasiszta fenevad minden egészséges (már úgy értem, biológiailag egészséges) ember lelke mélyén ott szunnyad (vö. Világosítsd föl; Majális). Az érzékeny, humanista, individulaista ember élete voltaképp nem egyéb, mint folyamatos küzdelem a falkaösztön által determinált, az alsó éntudatában rejtekező „furfangos csecsemő” ellen.

 

Minél durvább szerkezetű, minél primitívebb valaki, ez a harc számára annál nehezebb értelemszerűen. Van persze a primitívségnek egy olyan foka, amelyen már nem is akar küzdeni az illető a benne vicsorgó ordassal. Ez a manifeszt fasiszta.

Farkasházy például primitív ember. Aki ugyanis annak kollektív megtekintésében leli örömét, hogy kiszolgáltatott, kivéreztetett állatokat rituálisan legyilkolnak, csak primitív lélek lehet. Nem kell állatvédőnek, állatbarátnak lennünk ahhoz, hogy valaki egyetértsen Devecseri Gáborral, illetve azzal az érzékenységgel, azzal a védteleneket sújtó, durva erőszakkal szembeni gondolatisággal, amelyet a költő a Bikasiratóban fogalmazott meg.

A fasizmusnak tehát nem a „kozmopolitizmus” az alternatívája (miként bolsh kolléga írja), hanem az emberi érzékenység, a humanizmus.

 

Félreértés ne essék, én itt most nem intimpistáskodok, ugyanis magától Farkasházytól tudom, hogy ő egy primitív tapló tulajdonképpen, ti. ő maga kérkedik vele folyvást a nagynyilvánosság előtt, ő mondogatja, hogy neki mily nagyon tetszik, amikor kiszolgáltatott lényeket legyilkolnak, s amidőn a tömeg kéjesen őrjöng a kiomló vértől részegülten. Ami pedig, köztünk legyen szólva, virtuális gyilkosság, s amire persze azt válaszolják, hogy csupán állatokat ölnek, s hogy ők valójában a torreádor hősiességét csodálják.

Ám ez nyilvánvaló hazugság. Ha máshonnan nem, Devecseritől tudható, hogy a torreádor nem hős, hanem egy gyáva hóhér, aki csak megadja a végső döfést a pikadorok által alattomosan legyöngített, kivéreztetett állatnak. Egyébként pedig, ha jól belegondolunk, világossá válik, hogy Auschwitzban lényegében véve ugyanazt művelték az emberekkel, amit a „balliberális” Farkasházy szórakozóhelyein az állatokkal. Vagyis a gyilkosságban nem is annyira a gyilkosság tárgya, mint inkább a gyilkosság alanya az érdekes, már csak azért is, mert a tárgy változhat (olykor „csak” állat, olykor ember), míg az alany a konstans (a szubjektumban bűzlő primitívséggel és agresszivitással együtt). A potenciális gyilkosoknak mindig a történelem adja ki a parancsot az ölés tárgyára vonatkozóan. Az ember a rituális állatgyilkolászásokon (bikaviadalokon, vadászatokon) dresszírozza magában a fenevadat. Ennyit Farkasházy személyéről, több szót nem érdemel ez a sunyi kis állatkínzó.

 

Ami miatt újra írok: tegnap nem mondtam példát a politikai fasizmus fogalmára.

 

Tehát: ha valamely politikus az utcán, a téren összegyűlt hatalmas tömeg előtt arról beszél, hogy érdemes rá szavazni, mert ezér’ meg ezér’ meg ezér’; és kell is rá szavazni, hiszen csak az győzhet (juttathatja érvényre ideáját, az általa képviselt érdekeket), aki több szavazatot nyer a választáson, szóval, aki ekként viszonyul a tömeghez (mint tárgyhoz), az kétségtelenül demokratikus politikus. Ám aki a tömeget önálló alannyá heroizálja (sőt démonizálja), aki a tömeghatás, az erő, a győzelemérzet keltette vonzalmat és félelmet fölhasználja riválisainak megriasztására, illetve az ellenszavazók elriasztására, eltántorítására, nos, az a politikus fasiszta politikus, mégpedig a szó legszorosabb értelmében véve.

Politikai fasiszta. Még akkor is, ha a „sokan vagyunk, de nem elegen”, a „két- és félmillióan vagyunk már, az alagútban beállt a forgalom” stb. üvöltözése közben nem emlegeti ravaszul a „genetikailag” determináltakat (akik ugyebár rendszeresen rárontatnak a nemzetre). Mert nem is kell, hogy emlegesse. Vagyis egyáltalán nem szükséges genetikázni (rasszista üzeneteket kódolni), elegendő a tömeggel, a tömegerővel triumfálni, fenyegetni, mentálisan terrorizálni ahhoz, hogy az illető politikai fasisztának minősíttessék.

Aki például azt hangoztatja folyvást, hogy itten sorvadozik az egészségtelen nagyvárosi kisebbség, amellyel szemben duzzad viszont a vidéki többség egészséges ereje (csak meg kell tanulniuk érvényesíteni ezt az egészséges tömegerőt), aki ezt állítja, az bizony fasiszta. Politikai fasiszta, mert a fasiszta lényegiséget (vö. Marinetti kiáltványával) politikai célok elérésére használja. És fasiszta ez az ember akkor is, ha a „balliberális” Gyárfás műsorában hetente (majd kéthetente) nyalják ki „decensen konzervatív" valagát keresztbe-kasul. (Aki viszont csupán „nem ért a focihoz”, még nem szükségképpen fasiszta – noha tudjuk, miért nem ért hozzá –, az ilyen politikus, ebben a vonatkozásban, egyszerűen csak idióta. Ami persze nem akadálya annak, hogy manapság élvonalbeli vezető maradjon, amíg csak él.)

 

Na most mindezt nem azért írtam, hogy üssek egyet amoda is, hanem épp ellenkezőleg. Azt akarom bizonyítani, hogy a fasizmus démona szubjektív meghatározottságú; nem „oldalfüggő”; részint: nem tűzben-vasban, hanem általában idilli körülmények közt üli meg az ember lelkét, részint: hitektől, ideológiáktól, elvektől teljesen független jelenség. Egy hóhajú, hithű keresztény politikus éppúgy lehet fasiszta, miként egy a liberális elveket őszintén valló bugris humorista.

 

Azt mondtam, a fasizmus nem durván, hanem idilli módon szunnyad, szendereg az ember lelke mélyén. Ennek érzékeltetésére idézem végezetül a két hivatkozott költeményt:

 

Világosítsd föl gyermeked:
a haramiák emberek;
a boszorkák - kofák, kasok.
(Csahos kutyák nem farkasok!)
        Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,
        de mind-mind pénzre vált reményt;
        ki szenet árul, ki szerelmet,
        ki pedig ilyen költeményt.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
        mivelhogy rend kell a világba,
        a rend pedig arravaló,
        hogy ne legyen a gyerek hiába
        s ne legyen szabad, ami jó.

S ha száját tátja a gyerek
és fölnéz rád, vagy pityereg –
ne dőlj be néki, el ne hidd,
hogy elkábítják elveid!
       Nézz a furfangos csecsemőre:
       bömböl, hogy szánassa magát,
       de míg mosolyog az emlőre,
       növeszti körmét és fogát.

 

                   

                  ***

 

A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.

Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.

Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.

Lehetnének talán még emberek,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.

 

 

 

Vagyis a zsigeri fasizmus pityereg, szánatja magát, mosolyog az emlőre, majd kis lelke föllebeg, olykor ügyetlen szép szavakat duruzsol a tévénézők fülébe, miközben (liberális vs. keresztényi alázattal) növeszti körmét és fogát.