Sziasztok!

 

Wörschach 24 óra

 

Visszaolvastam a verseny alatti és utáni hozzászólásokat, nagyon köszönöm a bíztatásokat és a gratulációkat.

Az eredmény ami született, mondanom sem kell, számomra is meglepetés. Természetesen nem nyerni mentem Wörschachba, hanem ki szerettem volna próbálni hogy mit tudok 24 órán, ill. az utolsó lépcsőfoknak tekintettem ezt a futást az idei fő célom, a  Spartathlon felé. Persze nem bánom hogy így alakult:)

A sárvári 12 óra nagyon jól sikerült tavasszal, de ebből nem lehetett sokmindenre következtetni ami a 24 órát illeti, hiszen a fele ismeretlen tartomány. Ennek megfelelően tervem csak az első felére volt a távnak (időnek), méghozzá 125 km.

A lassú kezdés nekem nem jön be, mert úgy tapasztaltam, hogy kevesebb energiát spórolok vele, mint amennyi időt/távot veszítek általa. Másképpen a relatív lassabb tempó is sokat kivesz, ezért a viszonylag erős kezdés híve vagyok.

A verseny körülményeiről nem írnék, ezt István már részletesen megtette. Én teljesen elégedett voltam a rendezéssel, a frissítéssel, és a 2,32 km-es, kifejezetten változatos pályával is. Igaz, 105 kör alatt az ember simán elsajátítja minden kis trükkjét a pályának, azért nem a monotonitás volt a legnagyobb gondom.

A belgiumi fiaskót szem előtt tartva kínosan ügyeltem rá, hogy kipihenten és lehetőleg feltöltve induljak neki ennek a napnak. Már péntek kora délután megérkeztünk, és a nyelvi problémákon ill. a nevezésen túljutva hamar felvertük a sátrunkat a pálya mellett, Sipiék sátrának szomszédságában. Később jöttek a többiek is, így egy jó hangulatú kis magyar tábor alakult ki, ahol végre személyesen is megismerkedhettem az általam nagyrabecsült futókkal.

Eljött a szombat, a hőmérséklet szépen emelkedett, és én egy kicsit feszülten álltam be a rajtba, tartottam a melegtől. Egy osztrák futó kérdezte, mennyit szeretnék menni, mondtam, hogy 200 fölött. Furcsán nézett rám, gyorsan hozzátettem, hogy meleg van, majd meglátjuk. Kézfogás a többiekkel, és rajt. Felemelő volt nekem, az első 24 órásom rajtja, nagy hangulat, bizakodó futók körülöttem és igen, én is az voltam. Még elkaptam a barátnőm bíztató pillantását, a feszültség engedett és nekiindultam. Az első néhány körben óvatosan kezdtem, mentem egy kicsit az Ispivel és beszélgettünk. Mondta, hogy ilyenkor nagyon sokat kell inni, amit igyekeztem megfogadni, így a pálya mindkét frissítőjénél ittam minden körben. Néhány kör elteltével gyorsítottam kicsit, és beálltam az 5-5.10-es km-ekre, amit kényelmesnek éreztem. Tudtam hogy nagyon kell figyelni a hűtésre ha nem akarok fejreállni, ezért minden körben kétszer, de inkább háromszor a fejemre és a tarkómra nyomtam a hideg vizes szivacsot, amit kisgyerekek osztogattak a pálya különböző pontjain.

Azt, hogy kezdek fáradni, nagyjából négy és fél óra elteltével éreztem először (de nem utoljára). Szerencsére lassan csökkent a hőmérséklet, ezért a tempóból csak keveset kellett visszavennem. Nagyjából ekkor tudtam meg, hogy az első helyen futok, mivel nem foglalkoztam a kivetítővel, ami menetiránynak háttal volt elhelyezve... Ezen kellőképpen meglepődtem, de igyekeztem ezzel sem foglalkozni, csak a futással és a frissítéssel. Eljött az idő, amikor azt sem tudtam hogy hányadik körömet futom, mert valamit elnyomtam az órámon. Sejtettem hogy nem leszek képes mindig a jó gombot megnyomni, de hogy csak 34-szer sikerült, az egy kis csalódást keltett:) Innen tényleg csak érzésre mentem, nem figyeltem a köridőimet sem, még az órám is majdnem leraktam (de mégsem).

Az éjszakai órák egyre nehezebbek voltak, megfogyatkoztunk a pályán, viszont nagy volt az élet a pálya szélén. megfordult a fejemben, hogy a futók egy jó része lepihent, én meg itt küzdök, most akkor ki csinálja jól?:) Ezek az órák eléggé összefolynak, sokat segített a barátnőm folyamatos bíztatása, aki végig fent volt. Nem zavart a sokféle és hangos zene, legalább jött külső inger, ami kicsit elterelte a figyelmem magamról.

Éjjel kettő, félidő. Úgy becsültem, hogy 127-128 km-t mentem (most sem tudom pontosan mennyit), a tervnél kicsit többet. Jó állapotban voltam (a körülményekhez képest), de nem tudtam elképzelni, hogy végigfutom a következő 12 órát is. Gondoltam, előbb-utóbb bele kell majd gyalogolnom, viszont minden újabb lefutott óra bónusz, és azt számolgattam, hogy mikor válthatok majd gyaloglásra úgy, hogy gyalogolva is meglegyen a 200 km. Hajnali 4-kor jött el az idő, ekkor közel voltam a 150 km-hez, és már csak egy 5-ös átlagot kellett volna trappolni:) De ment a futás, és a gondolat, hogy semmi sem ment meg egy 200 feletti eredménytől, felszabadított. Az első 12 órában csak gyomorproblémám volt, amit végül az üres leves elmúlasztott. A második félidőben viszont újabb probléma merült fel, a bal lábfejem jobban dagadt a kelleténél, és kezdett kicsi lenni a 46 és 2/3-os cipőm...

Főleg hátul, az achillesem nyomta, ami ugye elég kellemetlen tud lenni. A cserecipőmet (ami kicsit nagyobb) mem mertem átvenni, mert nem sikerült bejáratnom itthon, csak 20-25 km-ig volt még jó, azután érzékeny lett tőle a térdem (hiba, hiba, tanultam belőle). Így maradt a reménykedés hogy nem lesz rosszabb a dolog, és kibírja a lábam ebben a cipőben. Nagyon szerettem volna hogy kitartson, ezért hajnal felé beszéltem is hozzá, de ezt nem részletezem:)

4-kor elkezdett derengeni keleten, ennek örültem, mert kb. fél 6-ig elvoltam a napfelkeltével és a kelő nappal. Az emelkedő hőmérsékletnek is örültem (egy darabig), az éjszaka elég csípős volt. Egyre többen lettek a pálya mentén és a pályán is. Azt vettem észre, hogy a nevemen szólítanak és bíztatnak az osztrákok, ami nagyon jó volt. Sokszor mondták, hogy zupe (szuper) :) Meg hogy én vezetek, amit tudtam, de a megerősítés nem árt:)  Eljött a 8 óra és jött a bíztatás is, hogy már csak a negyede van hátra. Az mennyi is? Gyors fejszámolás, még 6, azaz hat óra van hátra. Nem tudtam sírjak e vagy nevessek, de végül az utóbbi mellett döntöttem, mert még mindig futottam, és nem akartam gyalogolni.

Már egy ideje csak pépeset tudtam enni, de nem zavart, gondoltam (reméltem) néhány órát saját zsíron is eldöcögök.

Megint elkezdtem számolgatni, vajon mikor érem el a 200 km-t ha nem lassulok be?

Arra jutottam, hogy fél 10 körül, így eddig néztem előre, ez volt a cél. Lassan telt az idő és úgy éreztem lassan haladok, visszanézve ekkor 14:XX köröket mentem, kicsit kívül a 6 percen, de azt legalább stabilan. Fél 10, megvan a 200! hihetetlen érzés, ezért jöttem, de még van négy és fél órám. Mihez kezdek vele? Vártam hogy mikor kell belegyalogolnom, nem hittem hogy végigfutom. A löket miatt volt azt hiszem két gyorsabb köröm, aztán visszaálltam, de az adatok szerint még volt hátra gyorsulás.

Elkezdett foglalkoztatni az első hely megtartása, és hogy elérjem a 230 km-t.

Egyre nagyobb volt a bíztatás minden felöl, többen minden egyes körben hangosan és név szerint buzdítottak, a célegyenes mentén is egyre élénkebben követték a versenyt. Megint meleg volt, megint hűteni kellett, szerencsére megjelentek a pálya mentén a gyerekek a hidegvizes szivacsokkal, szorgalmasan öntöttem is magamra a vizet. Ez kellett az életben (versenyben) maradáshoz, de az ábrázatomat már nem simította ki, az utolsó 4 órában kiült a küzdés az arcomra, nem kellett tükör:)

Számoltam vissza a köröket, óránként 4, tehát 16 volt még hátra (ha minden jól megy). Az egyszerűség kedvéért minden órában újra számoltam, így csak 4-ről számoltam vissza:) Lassan telt az idő, kezdtem elhinni hogy itt ma első leszek (ezt mondta mindenki), de még nem gondoltam bele.

Nem egész 2 órával a vége előtt elém ment egy négykerekű robogó, és folyamatosan kamerázták róla ahogy futok. Ez kicsit zavart, mert miért pont engem, és ez még nem is a vége, meg még beleeshetek egy árokba...

De nem estem, és egyre világosabb lett hogy nem is fogok, mert ma végigfutom ezt a 24 órát, akár hiszem, akár nem. 1 és fél órával a vége előtt már hittem, és azt gondoltam, hogy meglesz a 235 km is. Utólag jöttem rá, hogy a végén kicsit alábecsültem a sebességemet, mert az órát már egyáltalán nem néztem, leszámítva hogy mikor lesz már délután 2. Lassan közeledett, már nem foglalkoztam evéssel, inni azért ittam, és hűteni is kellett. A biztatás a pálya széléről tovább fokozódott, gondolom ez is benne volt, hogy az utolsó órában kicsit gyorsabban mentem, mint azt megelőzően. 3 kör, 2 kör és... elfutva a táborunk előtt Ispiék a kezembe nyomják a magyar zászlót, így az utolsó kört azzal teszem meg, a pálya széléről folyamatos taps kísér, többen olasz zászlónak vélik de ez sem zavar, a célegyenesben kiabál a szpíker, sok ember mindenhol, eufórikus érzés. Mellémszegődik egy kisérő a töredékkörömre, kb. 15 másodpercenként kérdezem hogy mennyi van még hátra, de türelmesen mondja (volt vagy 6 perc). Nemsokára utolérem Leventét, onnan együtt visszük a zászlót, aztán elengedem, hogy vigye ő is. Megjelent még egy kísérő, de már vége, 2 óra! Nagy az öröm, húznak egy vonalat a lábunkhoz, ráírják a rajtszámot, valaki a kezembe nyom egy sört, de nem jön be (most), kérek inkább vizet. Csomó ember odajön gratulálni, fényképeznek, hátbaveregetnek, mi meg lassan sétálunk vissza az eredményhírdetésre. Lassan, meg-megállva:)

Visszaérünk, várni kell mert előbb a váltósokat szólítják. Vércukrom a padlón, elkezdek szédülni, gyorsan keríteni kell cukros löttyöt hogy ne legyen gond a dobogón. Gyorsan kerítenek, mire szólítanak, már jobb.

Hatalmas, piros bőrfotelek a dobogón, kedves gesztus, értékelem:)

Előbb megy Fabianek Gerald, majd Levente, végül én. Kapunk pezsgőt, megpróbálom kilocsolni, de nem megy el az emberekig, sebaj. Mentségem a tapasztalatlanságom:) Ezután néhány kérdés, Levi barátnője a tolmács, mivel németül csak annyit tudok, hogy zupe (szuper):) Megkérdezik, visszajövök e jövőre, mondom, igen. Ajajj, kérdezhették volna kicsit később is, de már mindegy:)

Délután négykor kupaosztás, addig kifekszem egy asztalra, ami véletlenül az orvosi szoba előtt van. Nem nézhettem ki jól, mert jöttek a dokik, hogy mire van szükségem, mondtam, semmire. De újra és újra kérdezték, úgyhogy na jó, a bal bokámra mutattam, hogy az lehet hogy kezelésre szorul. Arra szorult. Jól be volt dagadva, alig hajlott. A cipő rendesen megnyomta azt az achillest az utolsó 12 órában. A kupaosztáson majdnem elaludtam, de nem azért mert unalmas volt.

Másnap tudatosult, hogy 245,21 km-t futottam, nem akartam elhinni, jót röhögcséltem rajta amikor meghallottam. Azt hiszem, még folyamatban van a feldolgozása. Nagyon örülök, hogy végig tudtam futni, gyakorlatilag az iváson kívűl nem gyalogoltam bele. Ezt sem hittem volna előzetesen.

Sokat köszönhetek a barátnőmnek, aki nagyon ügyesen segített minden szempontból. Nagyon jó volt a többi magyar futó, Sipi, Jenő, Laci, Zoli, Levente (és barátnője) és István bíztatása. Nagyszerűen szerepelt a magyar csapat, nagy futókat, nagy küzdőket ismerhettem meg.

Még sok ilyen futáson szeretnék részt venni, de most pihenni fogok. Nem vagyok kimerült, de az achillesem begyulladt, így most kímélnem kell. Megérdemli.

 

Ákos