Kik azok a babarczybarátok

 

                                és hogyan harcolnak a szerencsétlen hülyék ellen?

 

 

 

Vegyük sorra őket! Vegyük először az elemző esztéta babarczybarátot; ki mindenek genezise:

 

Callie     válasz | megnéz | könyvjelző      2006.03.20 23:24:16 (2887)

 

kedves Eszter, jó voltál a Fridi-műsorban!

és jó az új frizud is.........

 

Előzmény: tekipna (2885)

 

 

 

Másodjára vegyük a filológus babarczybarát hozzászólását (ő már kérdezni is tud):

 

Don Alfonso    válasz |    megnéz |    könyvjelző    2006.04.01 09:42:24 (3500)

 

De az az interjú, amelyből ez a szerencsétlen hülye szemezget, hát azt Kisbali László csinálta Petri Györggyel. Mi köze van hozzá BE-nek? Hogy egy rövid ideig ő is szerkesztője volt annak a folyóiratnak, amelyben ez az interjú megjelent?

Nem mintha az interjú szégyellni való lenne.

 

Előzmény: barbo (3499)

 

 

Már hogy mi köze van hozzá „BE-nek”?

 

Intellektuálisan semmi köze hozzá. „BE-nek” úgy általában nincs köze gondolatokhoz, gondolatféleségekhez. „BE-nek” a szimpla locsogáshoz van köze, a Fridihez van közre, a frizuhoz van köze, lényegileg pedig a fridiséghez és a frizusághoz; az ilyesféle mondatokhoz például: „Érteni vélem a pillanat üzenetét. Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy megnyerte a választást. Történelmet írt azzal is, hogy visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját a jobboldaltól, valamint megpróbálta érzelmi közösséggé formálni az ennek eddig notóriusan ellenálló baloldalt. De ez csak apróbetűs történelem.” (3533)

 

Vagyis mit csinál „BE” megint? Érteni vél megint. Nem ért, hanem csak vél. Éretni véli „a pillanat üzenetét”. Mert nyilván jó ez neki is, a pillanatnak is, s jó ez a Népszabadság szerkesztőjének is. „Nem tudom” – írja több helyütt hamisítatlan frizuviszonyulással; „nem értem” – vallja meg mindegyre; „éretni vélem” – állítja ott, ahol nyilvánvalóan tudni, érteni kellene (és lehetne is).

 

Mit vél most éretni Babarczy Eszter? Azt véli érteni, hogy Gyurcsány történelmet írt, méghozzá nem is akármilyet. „Apróbetűs történelmet” írt az istenadta. S aztán hogy mi fán terem az „apróbetűs történelem”, nincs jelentősége, csakis a frizunak van jelentősége, az „új frizunak”, merthogy a frizu alól búvik elő minden nagy Publicisztikai Gondolat: Gyurcsány azzal írt történelmet, hogy „megnyerte a választást”. [Igaz, nem Gyurcsány nyerte meg a választást, Gyurcsány nem is indult a választáson, tekintve, hogy nálunk nem elnöki rendszer van, mint pl. az USA-ban, nálunk az MSZP nyerte meg a választást, s amiben Gyurcsánynak, pontosabban a gyurcsányizmus térhódításának (Toller, Hiller, Lendvai, Kiss P. sajátos együttműködésének) jelentős szerepe volt – de mindez csupán egy kis stilisztikai nyalánkság, nem Frizu néninek üzenem (ő úgyse értené, ezt tán’ még csak nem is véli érteni), hanem a Népszabadság hivatásos stilisztáinak].

 

Tehát: Frizu néni szerint, ha Gyurcsány megnyeri a választást, akkor azzal ő történelmet ír, mert hát mi mást is írhatna? Történelmet ír, „apróbetűs” történelmet. Amiről Frizu néni valószínűleg az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallhatott valamit harangozni, de szerintem inkább csak történelemről, illetve annak (esetleg) apróbetűs fejezetéről. És ezeket a fogalmakat kevergeti most publicisztikailag az újságban.

 

Babarczy tehát általában nemigen ért semmit a körülötte „nyüzsögő észleletekből”, fogalmakból, inkább csak érteni véli a dolgokat, na de akkor aztán mindent, ami a szeme elé tárul: történelmet, jogelméletet, filozófiatörténetet, unalomról szóló költeményt, verselemzést, politológiát, Gyurcsányt, választási rendszert… mindent, mindent, ami jön (csak az „esztétát szokta kikérni magának”, persze úgy, hogy azért senki észre ne vegye), érteni véli mindezeket, és azután megnyilvánul tőlük, ahogy a csövön kifér: „Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját a jobboldaltól”. Azt írja továbbá, hogy a „baloldal eddig notóriusan ellenállt a nemzet érzelmi közösséggé formálásának”.

 

Ily komplex, önellentmondó sületlenség ritkán olvasható egy bokorban. Mert mi a „nemzeti egység szimbolikus szférája” Frizu néni szerint? Az konkrétan, hogy „Gyurcsány Ferenc a második választási forduló záróaktusában szívre tett kézzel énekelte a Himnuszt az emelvényen”. Ez a nemzeti egység szimbolikus szférája. Ami eddig a „jobboldalé” volt ugyebár, s amit most Gyurcsány „visszafoglalt” a baloldalnak. Vagyis valamikor mégiscsak a „baloldalé” volt, hiszen csak ilyen értelemben lehetett visszafoglalni s nem elfoglalni, elhódítani például; tehát Gyurcsány a „baloldalnak” olyasmit foglalt vissza (jelesül „a nemzet érzelmi közösséggé formálását”), amelynek „eddig notóriusan ellenállt”. Visszafoglalt olyasmit, ami soha nem is volt az övé. Érti ezt valaki?

 

Továbbá: Babarczyt (s a cikkét közlő szerkesztőséget) az sem zavarja különösebben, hogy a „szívre tett kéz” nem azonos a nemzeti egység „szimbolikus szférájával”, még csak nem is része annak [amúgy a „szimbolikus szféra” jelzős szerkezettől már a közepesen igényes olvasót is kirázza a hideg], szóval a szívre tett kéz nem a nemzeti egységet jelképezi, hanem a Himnuszt éneklő (vagy hallgató) egyén fokozott odaadását, érzelmi hevültségét mutatja. Az egységet az jelképezheti, ha mindenki a szívére teszi a kezét, ámde az sem a nemzeti egységet, hanem valamely közösség (pl. futballcsapat) egységét, közös akaratát, fokozott elszánását jelezheti; tehát a Himnusz itt is csupán valamely konkrét, behatárolható közösség, közösségi törekvés (pl. az osztrák válogatott legyőzésének) médiumaként szerepel, tekintve, hogy egy egész nemzet szívre tett kézzel nem szemlélhető (lásd még József Attilánál a „világhiány” fogalmát). A nem létező nemzeti érzelmi közösséget pedig horribile dictu még Gyurcsány keze sem jelenítheti meg képileg. Különösen nem 2004. december 5-e után.

 

„Gyurcsány történelmet írt azzal, hogy visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját a jobboldaltól” – írja Babarczy, miközben nyilván nem a nemzeti egységre, hanem valószínűleg a nemzeti identitásra, a nemzeti hovatartozást, érzelmet, elkötelezettséget kifejező szimbólumra gondol (már amennyiben gondol egyáltalán valamire). Kérem, itt nem Babarczy Eszter a hibás valójában (ő olyan, amilyen), hanem az újság szerkesztője, rovatvezetője, vagy nem tudom én, kicsodája, aki ilyesmit kienged a kezéből a nyilvánosság elé. Nem az óvodás Eszterke a bűnös, ha fölborítja a bilit, és kakis lesz körülötte minden, a padló, a szőnyeg, de még az asztalterítő is, hanem az óvó néni a hibás, akinek vigyáznia kellett volna Eszterkére, hiszen ezért fizetik. Vagy nem?

  

Sőt. Ha szigorúan vesszük, még a Himnusz sem tartozik a nemzeti egység szimbólumai közé. Gombár Csaba szerint valamely nemzet egysége végső soron államiságában fejeződik ki, úgy is mondhatjuk: a nemzeti egység lényege, tartalma a nemzetállam. Ezért a himnusz, bármily furcsán hangozzék is, nem egységszimbólum, himnusz nincs se zászlón, se útlevélen, se igazolványon, semmilyen okiraton, semminő nemzetállami intézményen, csak egy szoborféleség pipiskedik nálunk valamelyik köztéren, jelképezvén egy sajátos nemzeti megosztottságot. A szívre tett kéz pedig sem nem nemzeti, sem nem egységszimbólum.

 

Javaslom ezután, hogy kissé emelkedjünk el a Népszabadság nívójától, legalább néhány gondolat erejéig! Babarczy ugye azt állítja, hogy a „nemzet érzelmi közösséggé formálásának” a „baloldal” eleddig „notóriusan ellenállt”, a „nemzeti szimbólumrendszert” átengedte a „jobboldalnak”. Én pedig azt állítom, hogy ez a kérdéskör is (mint minden) történetiségében érthető meg. Vagyis azt állítom, hogy a „baloldal” nagyon is létező, olykor iszonyúan létező nacionalizmusa kronológiájában több osztatú.

 

(1) A gyökerek a múlt századfordulóig nyúlnak, a Népszava nacionalista háborús uszító cikkei jól jellemzik a baloldalnak ezt a korszakát.

 

(2) József Attila 1933-ban, az Új Harcosban ír a nemzeti egységfront szükségességéről, ami aztán 1935-ben, a III. Internacionálé VII. kongresszusán kanonizálódik (úgy persze, hogy előtte József Attilát kinyírják, mert hát ugye ő két évvel hamarabb látta azt, amit mások később se nagyon – ez is a teljes képhez tartozik). Megalakul a nemzeti-baloldali Márciusi Front, benne a kommunistákkal. Megalakul a Békapárt, kialakul Bajcsy-Zsilinszky és a kommunisták együttműködése.

 

(3) Az ötvenes évek fékeveszett nacionalizmusa plebejus-történelmi nacionalizmus volt. Emlékeztetőül néhány meghatározó momentum abból a korszakból: Lobogónk Petőfi (József Attilával, de még Adyval szemben is, Márairól, Füst Milánról már nem is beszélve). Majd jönnek a nagy kultuszfilmek: a Föltámadott a tenger, a Rákóczi hadnagya. Lúdas Matyi. Soós Imre, Horváth Teri, Törőcsik Mari, Szirtes Ádám, Berek Kati… A Fáklyaláng, Az ozorai példa [irodalomtörténeti bonmot: az ozorai példa Bereményi dalszövegében így hangzik: a magyarok szépek, senkitől se félnek, az egész világgal jól kikefélnek]. Továbbá: a nemzeti sovén Kossuth kultusza Görgey, sőt Széchenyi ellenében (1952-ben egy übernacionalista vörös farkat is írattak a Fáklyaláng végére: Józsa zarándoklata Turinba). A Kállai kettős (Kodály). A jelentős antiszemitizmussal, idegengyűlölettel és hímsovinizmussal átszőtt Bánk bán nyomatása a betiltott, „retrográd”, „pesszimista” Tragédiával szemben. „Farkas Mihály rézágyúja” (Faragó). Hazánk sportnagyhatalom; a londoni 6:3; a helsinki 16 arany; a berni mohács; Papp Laci, a világverő magyar proli. Kocszisz, Puszkász. A zsidó Újpestből Dózsa lesz, a sváb Fradiból Kinizsi, a zsidó MTK-ból Bástya, Textiles, mindegy, csak ne maradjon MTK és így tovább a végtelenségig. De a Ratkó-program is egyértelműen nacionalista program volt, hogy is mondjam csak, némely elemében kissé drákóinak bizonyult, ám a hatékonyságát az Antall-, a Boros, az Orbán-kormány nemzetgyarapító buzgalmának eredményessége meg sem tudta közelíteni. Vagy vegyük a Forintot, a kommunista konszolidáció szimbólumát, az MKP nagy ütőkártyáját: Petőfi, Dózsa, Rákóczi, míg a legértékesebb bankón szintúgy a legnagyobb és legsovénebb magyar arcmása díszelgett (ma már nem), noha az internacionalista Marx, Lenin, Buharin vagy Varga Jenő százszor jobban értett a pénzügyekhez, mint a vérnacionalista Kossuth, ez bizonyos. Tegyük hozzá: annak idején egy Kossuth-díjasnak akkora presztízse volt, hogy még az elnöki tanács elnöke is kezet fogott vele. Ma már ez is másként van.

 

(4) Az ötvenhetes, ötvennyolcas megtorlások nacionalista jellegéről Eörsi világosan beszél: a kommunista-internacionalista-zsidó-plutokrata „bűnösöket” fölakasztották, lecsukták, de legalábbis jól megfingatták mindegyiket, míg a népnemzetiek megúszták egy, az ENSZ-hez küldött petíció aláírásával: Ne bántsd az oroszt! Sőt voltak olyanok is, akiknek még csak alá sem kellett írniuk. (Egyébként ez is jelzi, hogy az ún. kommunista korszak direkt nacionalizmusa melletti ún. internacionalizmus sem volt egyéb, mint az orosz nacionalizmus magyar adaptációja. Vagyis az ötvenes években nem internacionalizmus volt Magyarországon, hanem részint radikális magyar nacionalizmus, részint magyarított nagyorosz (sztálini) nacionalizmus.

 

(5) A hatvanas évektől pedig mindehhez hozzájött még a Kossuth-címer imitáció, mint az ország legfontosabb szimbólumának centrális eleme.

A kádári nacionalizmus szerintem több összetevőből állt. Kádár Brezsnyev-ellenes hruscsovizmusa alapvetően nacionalista töltetű, és még inkább az volt Kádár Chauchescu-ellenessége (aminek már egyértelműen revizionista mellékízt adtak a hangsúlyozottan határ menti találkozók), végül – s ami pedig a kádári nacionalizmus meghatározó jellemzője – a jóléti-fogyasztói mozzanat. Én ezt frizsider-nacionalizmusnak mondanám (már csak azért is, hogy beírjam vele a nevem a politológia apróbetűs történelemkönyvébe – s itt jegyzem meg: a nacionalizmus fogalmát nem szitokszóként, hanem a hirdetett, propagált hazafiság, nemzeti öntudat, olykor öntudatoskodás szinonimájaként használom). Mert a frizsider-nacionalizmus éle már nemcsak a kisantant országai (Románia, Csehszlovákia), hanem a baráti (dvabratanki) Lengyelország ellen is irányult. A frizsider-nacionalizmusban a magyarok gazdásági és kultúrfölénye nyilvánult meg a „lusta”, „dologtalan”, „spekuláns” román és lengyel népség piacozóival szemben stb.

A nyolcvanas évek végén pedig a Gyurcsányék vezette KISZ (később DEMISZ) központi lapját a nyíltan revizionista Gubcsi-Kocsis L.-Pálffy G. triász determinálta, ez kétségtelen, ám Gyurcsány nem „foglalta vissza” a revizionizmust (egykori KISZ-magától), és különösen nem a szívre tett kéz gesztusával, lásd december 5-ét, illetve most a MÁÉRT visszaszorítását; vagyishogy Gyurcsány ilyen értelemben sem foglalt vissza semmit.

 

Arról van szó, hogy Gyurcsányék lezárták az MSZP „szerény-puritán”, kádári eredetű, ihletettségű kommunikációs korszakát (Nyers, Horn, de még Kovács, Medgyessy attitűdje, stílusa is idesorolható), véget vetettek az Internacionálé félig nosztalgikus, félig röstelkedős hümmögetésének, bizonyos értelemben visszatértek a „pozsgaysta-nacionalista” pózoláshoz (arculatváltás), vagyis posztmodern technikákkal igyekeznek kifogni a szelet az ellenoldal vitorlájából.

 

Közbevetőleg kérdem: minek is állt ellen notóriusan a „baloldal”, Pozsgayval, Szűrössel, Német Miklóssal az élen? Babarczy egyáltalán tudja, hogy ki volt, milyen szerepet játszott a politikában Berecz János? Tudja, hogy miért nevezte őt Csoóri paraszt Révainak? Tudja, hogy az Illyés által proponált, a Kulin, Czakó stb. által szerkesztett Mozgó Világ a KISZ égisze alatt működött (miként a Magyar Ifjúság is)? Tudja, hogy milyen alkuk kötettek Aczél, illetve Illyés, Kodály, Németh László között? Babarczy tud egyáltalán valamit arról, hogy mi történt Magyarországon a második világháború után?

 

Gyurcsány nem „foglalta vissza” sem a rákosista, sem a pozsgayzmusba áthömbörödő kádárista (aczél-illyési) nacionalizmust (ami persze Babarczy szerint soha nem is volt, csak épp vissza lett foglalva), és végképp nem az ún. jobboldaltól, értelemszerűen. A „jobboldal” nacionalizmusa ugyanis szinte kizárólagosan Trianon-orientált, illetve antiszemita nacionalizmus (lásd Bíró Zoltánék 1989-es kezdeményezését – hadügyminiszteri szinten! – Románia megtámadására, illetve Orbán kódolt, de szisztematikus, tudatos büdöszsidózását stb.), szemben a „baloldal” egykori nacionalizmusával, amibe durván csak Rákosi politikai antiszemitizmusa vegyült bele (de az is csak Sztálin haláláig), vagyis Rákosiék zsidóellenessége sub rosa antiszemitizmus volt, Gyurcsánynak ehhez semmi köze.

 

Frizu néninek az Index-fórumra citált cikkéből (3535) újfent az derül ki, hogy az elképesztően műveletlen, tájékozatlan, tehetségtelen publicista folyvást keveri a különféle kategóriákat, fogalmakat, keveri a nemzeti egységet a hazafiassággal, a nemzeti érzelem megnyilvánulásaival, esetleg a nacionalista manírok fogalmával. Mint már többször is megállapítást nyert: Babarczy zagyvál mindent mindennel. Fecseg összevissza. Ezért ír arról, hogy Gyurcsány „visszafoglalta a nemzeti egység szimbolikus szféráját” szemben azzal, ami valójában történt: Gyurcsány szívére tett kézzel énekelte a Himnuszt, mellyel némelyek számára jelezte, hogy nem idegen tőle a nacionalizmus (értsd: a hazafiasság, esetleg hazafiaskodás, ízlése válogatja), míg mások számára jelezte, hogy minden valószínűség szerint posztmodern államférfivé nőtte ki magát. Ha kell, kocog a hídon, ha kell, köcsögtáncot lejt az irodában, ha kell, bloggol serényen, belehúz vitézül, szívére rakja a kezét, ha kell, szaxizik is majd (potenciálisan persze), illetve szaxiztat orálisan, hisz’ az is a posztmodern politizálás lényegi eleme, az ENSZ közgyűlésén vastapsot lehet kapni egy-egy bájos szopatásért, meg hát az ilyesmitől esik hasra a sok-sok kicsi eszű Babarczy Eszter. Vagyis én Gyurcsányt potenciális államférfinak tartom, méghozzá posztmodern államférfinak (szemben a modernista Kádárral). Megítélésem szerint Kádáron kívül több államférfi nemigen mászkált a huszadik század Magyarországán, Gyurcsány pedig potenciálisan az, vagyis ha végigviszi a reformokat viszonylag nagyobb botlás nélkül, akkor akár tetszik ez nekünk, akár nem – államférfi.

 

„Amikor azt súgta az intuíciója - vagy a tanácsadói? -, hogy szívre tett kézzel énekelje a Himnuszt – írja az újságban Frizu néni –, azt üzente minden nézőjének, hogy szüksége lesz a lelkesedésükre és a hitükre, különben úgy járunk, mint 1995-ben: eljutunk a költségvetési hiány lefaragásáig, de nem jutunk el egy élhetőbb Magyarországig.”

 

Ennek a mondatnak aztán végképp semmi értelme. Mi több: tömény hülyeség. Azt állítja a szerző, hogy nem akkor jutunk el egy „élhetőbb Magyarországig”, ha „eljutunk a költségvetési hiány lefaragásáig”, hanem fordítva: akkor lelkesedik be majd a „néző”, de nagyon ám, attól lesz élhetőbb az ország, ha Gyurcsány a szívére teszi a kezét, majd azzal a szép, szívére tett kezével faragja lefelé a költségvetési hiányt, mint az egyszeri székely a fogpiszkálót („… ha el nem baszom”). [És itt jegyzem meg: egyáltalán nem értek egyet a (3554)-es sz. hozzászólás szerzőjével, Babarczy ti. nem „idealista”, hanem dilettáns. Tipikus műkedvelő. A fontoskodó, betelefonálgató tévénézők gondolkodnak és fogalmaznak úgy, ahogyan Babarczy Eszter.]

 

                                                                              *

 

Én pedig azért gyanítom (némi fontoskodással magam is), hogy Gyurcsány államférfi (lehet), mert egy átmeneti korban képes még modernista módon gondolkodni-cselekedni, és már posztmodern módon (képileg) viselkedni. Pl.: modernista (ő úgy mondja, „politikai”) kormányt gründol, s amit egyebek közt posztmodern, kvázi (képi) külügyminiszterrel jelenít meg. Sárközi Tamással dolgoztat, miközben az örökirigy „opponensek” kritikáját verbálisan is, képileg is ügyesen közömbösíti (legalábbis egyelőre), szemben a Lengyelék, Farkasházyék által anno hazavágott Hornnal és Bokrossal, ők ti. simán lekönyököltek a megtébéztetett szociálliberális „elit” „kritikája” előtt, magyarán: a Horn-Kuncze kormányt valójában a megsarcolt Farkasházyék, illetve a politikai buliból kihagyott (Bokrost és Surányit irigylő) Lengyelék buktatták meg.

 

Az államférfit az jellemzi például, hogy a tipikusan posztmodern miniszterelnök a tipikusan posztmodern MÁÉRT-et negligálja, míg a szintúgy tipikusan posztmodern jelenséget (Szili Katalint) maga mellé emeli. Miért? Mert ez a Gyurcsány-logika lényege: kiszámíthatatlan, kiismerhetetlen, Gyurcsány logikája tipikusan államférfire valló logika. Gyurcsány potenciális államférfi, s hogy államférfivé válik-e valójában, attól függ, képes lesz-e megdelejezni, majd lebirkózni a nagy társadalmi érdekcsoportokat, érdekszövetségeket (egyebek közt a saját frakcióján belül is). Ha sikerül neki, kádári magaslatokig emelkedik, ha nem, akkor csak egy szimpla politikus marad, mint mondjuk Nyers, Németh, Grósz, Pozsgay (egyébként Pozsgay volt a legesélyesebb közöttük az államférfi rang elérésére, megvolt hozzá a szerencséje, megvolt hozzá a történelmi csillagállás, Pozsgay viszont balfasznak bizonyult, még egy épkézláb politikus se maradt belőle, öreg korára szánalmas Orbán-pubiként végezte), de nem volt államférfi Antall sem, Tölgyessy sem, Horn sem, Kövér sem különböző okok miatt (Orbán pedig még a viszonylag tehetségesebb politikusok közé sem sorolandó szerény megítélésem szerint).

 

Sietek hozzátenni: az államférfi fogalma nincs egzakt módon definiálva. A szótár szerint „az állam kormányzásában jelentős tisztséget betöltő politikus”, ami viszont csupán egy szimpla, értékmentes meghatározás. Vagyis az államférfi (mint minősítés) erősen a szubjektív ítélethez van kötve. Nyilván sokan huszadik századi államférfinek tartják Horthyt, Bethlent, Telekit, Nagy Imrét, esetleg Károlyit, talán még egyen-ketten Rákosit is, én kevéssé. Én csak Kádárt tartom annak igazán. Szerintem nem véletlen, hogy Bródy János Szent Varga Miki szerepét Kádárról mintázta híres rock-operájukban.

 

                                                                              *

 

Frissülésül olvassuk el még egyszer a Nagy Homo Interneticus babarczybarát csodálkozását:

 

 

Don Alfonso    válasz |    megnéz |    könyvjelző    2006.04.01 09:42:24 (3500)

 

De az az interjú, amelyből ez a szerencsétlen hülye [mármint én] szemezget, hát azt Kisbali László csinálta Petri Györggyel. Mi köze van hozzá BE-nek? Hogy egy rövid ideig ő is szerkesztője volt annak a folyóiratnak, amelyben ez az interjú megjelent?

Nem mintha az interjú szégyellni való lenne.

 

Előzmény: barbo (3499)

 

 

Mint már jeleztem, intellektuálisan semmi köze. Babarczynak általában nincs köze ahhoz, amit ír, mond, szerkeszt, nemigen érti, mi történik körülötte, mi történt, mi történik az „apróbetűs” és „nagybetűs” történelemben. De Babarczy ítél. Babarczy szerint az ország elmebeteg. És Babarczy méltán csipoghatja ezt (akár a Népszabadságban is), mert miként e fórumon leíratott, Babarczynak „jó az új frizuja”. Ennyi.

 

Aztán, hogy formálisan van-e köze a Beszélőben kinyomtatott bornírt gyalázkodáshoz?

Abszolúte van köze hozzá. Babarczy ugyanis szerkesztője (de jure felelős, de facto felelőtlen szerkesztője) volt annak a folyóiratszámnak, amelyben amatőr és hivatásos gyalázkodók szíveskedtek közzétenni, hogy József Attila szerintük „butaságot” írt a Hazám című versében. Ráadásul a szerzők, szerkesztők meg sem kísérelték az érdemi érvelést, állításuk indoklását. Tehát ami a lényeg: Frizu néni nem „egy rövid ideig”, hanem akkor, pontosan akkor volt szerkesztője az orgánumnak, amikor abból a szenny szétáradt ebbe az elmebeteg országba. Hónapok óta tartó bátor hallgatásával pedig egyértelműen jelzi, hogy ő sem szégyelli, s nyilván ma is betenné a lapba az interjút.

 

A József Attilát ostobán gyalázó értelmiségi orgánum szerkesztője (Babarczy) több ízben leírta magáról, hogy ő az ELTE Bölcsészettudományi Karán „magyarból” szerzett diplomát. Vagyis nem középiskolás fokon szerkesztette elitlapjába pl. ezt az elitköltői mondatot a magyar irodalom egyik legszellemesebb verséről, illetve annak szerzőjéről: „miközben politikai tartalmával, intenciójával már rég nem értek egyet, a gesztus, a kiállás, a toppantás még a maga infantilis idétlenségében is megkapó és hiteles”.

 

Az ám, Hazám!

 

Babarczy szerkesztő szerint ez érvelés volna ugyebár. Amire pedig azt írja Homo Interneticus: „Nem mintha az interjú szégyellni való lenne”.

Kétségtelen. Na de akkor miért kérdés, hogy „mi köze van hozzá BE-nek”? Ha nem szégyellnivaló a dolog. Továbbá törvény: az értékesebb, érzékenyebb ember több mindent is röstelleni képes (olykor mások helyett is szégyenkezik), míg a durva szerkezetű alany (közkeletű kifejezéssel: a tapló) úgyszólván semmit sem szégyell. Észre sem veszi, hogy mekkora bunkó ő a Beszélő szerkesztősségében. Szerkesztőtársai sem veszik észre. A babarczybarátok pedig még annyira sem.

 

Nem vagyunk egyformák. Aki nem szégyelli a Beszélő (politikai és kulturális folyóirat) 1999. áprilisi számában megjelent, a nyilvánosság elé babarczyasított intellektuális borzalmat, az ne szégyellje! Abszolúte joga van hozzá.