http://www.portfolio.hu/cikkek.tdp?h=2&k=3&i=69420

Nyugtalan nyugdíjvita: Németh György: Nyugdíj, érdek, tudomány
2006.06.01 08:55

Holtzer Péter ("Egy alternatív nyugdíjmegközelítés lehetősége") című vitaindító írására szégyenlősen reagált Bodor András ("Korrekt diagnózis, de eltérő terápia"), mert sokkal több kérdésben ért egyet, mint vitatkozik, s milyen vita az, ahol nem frontálisan ütköznek, hanem egy irányba haladtukban csupáncsak összekoccannak? Az alábbi írás frontálisan ütközik mindkettejükkel, bár Bodorral szembe menve az utolsó pillanatban leveszi lábát a gázról.
2006.05.23 12:00
Holtzer Péter: Egy alternatív nyugdíjmegközelítés lehetősége
2006.05.26 08:49
Bodor András: Korrekt diagnózis, de eltérő terápia (gondolatok Holtzer írásához)
2006.05.30 13:45
A nyugdíjvita folytatódik - Erdős Mihály: Egy egységes nyugdíjrendszerért!

Portfolio.hu

1.
Holtzer és Bodor egyetért a diagnózisban: nyugdíjrendszerünk finanszírozhatatlan. Nos, még el sem kezdték, alig néhány leütés a klaviatúrán, és máris kapitális nyugdíjszakmai hibát vétenek. Mentségükre legyen mondva, hogy ezt a hibát szinte mindenki elköveti.

Mielőtt diagnózis készítésének nehéz fájába vágnánk fejszénket, tudnunk kellene, mit is jelent az, hogy nyugdíjrendszer és mit a finanszírozhatatlan. Az utóbbival kezdve: azt a nyugdíjrendszert szokás finanszírozhatatlannak (fenntarthatatlannak), mondani melynek (járulék)bevételei tartósan alulmúlják (járadék)kiadásait. A nyugdíjrendszer akkor finanszírozható, ha a bevételek és a kiadások - ha rövid távon nem is, de közép távon feltétlenül - közel azonosak, nem is beszélve arról, ha netán előbbi haladná meg utóbbit. A finanszírozhatóság fogalma felosztó-kirovónak nevezett, illetve ún. járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjrendszerről beszélve értelmes kategória (ott fentiekhez képest némileg másképp). Ún. járulékkal meghatározott (Defined Contribution, DC) nyugdíjrendszer esetén viszont értelmetlen. Nyugdíjrendszerünk finanszírozhatatlanságának áfiuma ellen kézenfekvő orvosság DC-vé alakítása.

A nyugdíjrendszert úgy határozhatjuk meg, mint olyan intézményegyüttest, mely keresőképes korban lévők nyugdíjcélú megtakarításait gyűjti és nyugdíjaskorban járadékként folyósítja. Ha a megtakarítás formája monetizált, jól felfogott önérdekből tanácsos hozam reményében befektetni, ha netán nem az (demonetizált), más megoldást kell találnunk. Amit felosztó-kirovónak szokás nevezni, az a 20. század sajátos történelmi terméke (és nem Bismarck találmánya, hogy ne keverjük a dolgokat), ami két úton-módon alakult ki: az egyik a belezuhanás modellje (a dolog nem így indult, de történelmi kataklizmák miatt azzá kényszerült válni, belezuhant), a másik az átfejlődés modellje (segélyrendszerként indulás után idővel mindenki bent találta magát). Aztán jött néhány közgazdász, és amit látott, elnevezte felosztó-kirovónak, kölcsönvéve egy meglehetősen avult biztosításszakmai technika terminusát. Ezzel elméletet kreáltak annak, ami nem azt, aminek mondják. A felosztó-kirovó mint típus csak a fejekben létezik, nem a valóságban, viszont varázserejűnek bizonyult, varázsereje alól sem Holtzer, sem Bodor nem tud szabadulni.

Mert mi is a baj nyugdíjrendszerünkkel? Az, hogy az egyes generációk fizetett járulékai és kapott nyugdíjai közötti nem kemény reáliák jelentik a kapcsolatot (megtakarítások értékőrzését, talán némi gyarapodását is biztosító hozam és az átlagos élettartam alakulása). Egy segélyrendszer esetén ezen nincs mit csodálkoznunk: a segély a segélyezettnek tiszta haszon. De miután eltelik egy emberöltő, és azok lépnek segélyezetti korba, akik addig segélyeztek, már nem segély-, hanem nyugdíjrendszerről van szó. S egy nyugdíjrendszer esetén már jogos feltenni a kérdést: mit kapunk azért, amit adtunk?

2.
Az 1997. évi nyugdíjreform a nyugdíjrendszerek tényleges makrogazdasági összefüggéseinek teljes elértésével készült, a Világbank aktív közreműködésével, de sajátos módon nem felelve meg a Világbank önmaga számára 1994-ben kodifikált (Averting the old age crisis and...) hárompilléres modellnek (ami nem baj, lévén az "zöldmezős" konstrukció), de nem is jelezve ennek okát. A nyugdíjreform ideológiai és szervezetet működésben tartó akciósorozat volt, nem nyugdíjrendszerünk problémáinak megoldására tett kísérlet. Akkor lett volna az, ha DB-nyugdíjrendszerünket DC-vé alakítják, létrehozva a kemény reáliákat. Ehelyett létrehozták a második pillért - makrogazdasági szempontból teljesen feleslegesen -, a maradék első pillér csavarjain pedig jó nagyot húztak (ún. parametrikus reform). A struktúra azonban változatlan maradt. S ebben a helyzetben lehetett járulékot csökkenteni, miközben bevezették a 13. havi nyugdíjat és, természetesen az igazságosság jegyében, a választások elé időzítve lehetett nyugdíjkorrekciós programot ígérni. Aztán eljön a számla benyújtásának ideje. Ez történik most. Mivel a strukturális reform nem tette volna lehetővé sem a járulékcsökkentést, sem a nyugdíjak politikai felstrófolását, nem is volt strukturális reform. Pedig ez automatikusan megoldotta volna mind az ösztönzés, mind a nyugdíjkorhatár kérdését. Ami nyugdíjreformként lezajlott, az befolyásos pénzügyi csoportok kifizetése és munkajövedelmek profittá konvertálása lehetőségének megteremtése volt.

3.
Holtzer a mai rendszer mai formájával szemben alternatívát ad: éhenhaláshoz-sok fix nyugdíj, ezen kívül mindenki öngondoskodjon és előtakarékoskodjon. Ezt sokakat zavaró meglehetősen liberális megközelítésnek mondja, ellenzői azok, akik szerint fontosabb dologról van szó, semmint azt az emberekre lehetne bízni. (Ezt paternalizmusként szokás leírni.) Magam részéről kijelenthetem, hogy a liberális és a makrogazdasági balfogás nem szinonima. Mert a javaslat az.

Lássuk miért: a makrogazdasági probléma az, hogy a magyar államnak meglehetően nagy implicit nyugdíj-államadóssága van, nem abban a téves és félrevezető értelemben, ahogy a Magyar Nemzeti Bank, Bodor és sokan mások használják. Implicit abban az értelemben, ha az állam holnaptól nem szedne járulékot, de nyugdíjfizetési kötelezettségének eleget kívánna tenni, mekkora jelenértékű GDP arányos vagyontömegre lenne szüksége. Az államnak ez a vagyontömeg nem áll rendelkezésére, fizetési kötelezettségének kizárólag a beszedett adókból tud eleget tenni, legcélszerűbb és legkönnyebb, ha nem adóként, hanem járulékként szedi be, nyugdíjígéretet adva érte. A második pillér létrehozása ezért volt hiba, mert az állam szempontjából kellemes kötelezettségnek tekinthető implicit államadósságot explicitre konvertálták és azt próbálták törleszteni, ahelyett, hogy a pénzügyi erőfeszítések az explicit törlesztésére irányultak volna. A "liberalizmus" jelentése jelen esetben az implicit államadósság gigantikus mértékű explicitre konvertálása. Ez a magyar államháztartásnak és pénzügyi stabilitásnak semmiképp sem kívánatos, a maastrichti kritériumokkal is szembemegy, jó viszont azoknak, akik kenyerüket e konverzió lebonyolításával keresik. Csakhogy ami nekik jó, az nem jó az országnak és lakóinak. Sőt.

4.
Lássuk most Holtzer "földhözragadtabb" érveit! A mai rendszer szolidaritási eleme erősen vonzóvá teheti azt, elvileg legalábbis, az általa felvázolt alternatíva 'farkastörvényével' - mondja -, de az nem működik ilyen sok és napról napra több potyautas miatt. Ezzel a gondolatmenettel csupán az a baj, hogy a főcsapás irányában, az ún. öregségi nyugdíjak esetén nincs (pontosabban, a hatályos törvény szerint rövidesen nem lesz) benne szolidaritási elem. Ha mégis van, akkor a "szegények" szolidaritanak a "gazdagokkal", az alacsonyabb megtakarítást összegyűjtőktől (akik általában alacsonyabban iskolázottak, nehéz és egészségre ártalmas, rosszul fizetett munkát végeztek egész életükben stb.) a több megtakarítást gyűjtők felé irányul (akinél mindez inkább fordítva van), lévén utóbbiak csoportjának élettartama lényegesen hosszabb. És mai nyugdíjrendszerünkben nincsenek potyautasok (amikor a nyugdíjfolyósítás feltételéül csupán 10 év szolgálati időt kívántak és a nyugdíj mértékét az utolsó három év keresete alapján számították, akkor volt ok potyautasokról beszélni).

És aki járulékot fizet, az előtakarékoskodik, az (ön)gondoskodik későbbi nyugdíjas éveiről. Sarkos véleményem szerint az öngondoskodás fogalma a rendszerváltás utáni idők leghamisabb, legvisszataszítóbb és leghazugabb ideológiai panelje.

5.
Holtzer a második pillér nem kritikátlan apologétája, vannak ott bajok, mondja, "De eddig hozták az elvárt átlagos minimum reálhozamokat, és e területen nem romlott el semmi véglegesen az első nyolc évben." Nos, a kérdés az, hogy mi az elvárt, is mit értünk elromláson. A második pillér létrehozása az első pillérből történt járulékátcsoportosítás bizony végleges elromlás. Mivel a 8 százalékos járulékátcsoportosítás miatt - ceteris paribus - az első pillér emiatti hiányát a költségvetés fedezi, amit hitelfelvétel tesz lehetségessé, a hitel után pedig az államkötvények vásárlói joggal és nem is alacsony kamatra tartanak igényt, ez az elvárt hozam, melyhez a nyugdíjpénztárakét hasonlítani értelmes. Ehhez képest bizony sok-sok százaléknyi az elmaradás. A különbséget tekintsük 'reformadónak'", amit a jövő nyugdíjasai a nyugdíjpénztárakat működtetőknek fizetnek. A második pillér létrehozása ezen új adó bevezetéseként is felfogható.

A nyugdíjpénztárak akkor lennének sikeresnek mondhatók, ha hozamuk meghaladná a mindenkori államkötvény-hozamszintet, a második pillér létrehozása a tagok számára ekkor lenne előnyösebb annál, ami minden különösebb erőfeszítés nélkül az államháztartás hitelezői helyett a jövendő nyugdíjasoknak adható. Ehhez részvénybefektetések kellenének, s akkor (talán) elérhető lenne, hogy a tőke- és pénzpiacokon elérhető magasabb hozamokat nem csupán kőgazdag milliárdosok élvezzék, hanem - kárukra - a jövő nyugdíjasai, nyugdíjukra egy életen át kuporgató kisemberek is. De a piaci kockázat jelentős, ahogy a második pillér működési költsége is (hozam akkor megfelelő, ha a működési költséggel csökkentett piaci hozam meghaladja az állampapírokét). S azok, akik oly gyakran hajlamosak paternalizmusról beszélni, a paternalista államot hívják segítségül az általuk nyújtható "jót" a lakosságra kényszeríteni. A nem paternalista megoldás az lenne, ha a jövendő nyugdíjasai választhatnának: a magasabb hozam reményében vállalják e pénz- és tőkepiac kockázatait, vagy beérik a kockázatmentes államkötvény-hozammal. Bár tűnhet úgy, hogy a nyugdíjpénztárak hozama jelenleg elfogadható, de ennek kizárólagos oka az államadósság finanszírázásának magas kockázati felára.

6.
A CEMI - Holtzer által is jegyzett - javaslatának egyetlen pozitív elemét látom: a kormány beígért munkáltatói járulékcsökkentésének visszavonását. (A kormány azóta bejelentette a visszavonást; végül is nem löki bele magát abba a szakadékba, melynek oly közel ment a széléhez.). Nem azért, mert tovább rontaná az egyébként is rossz helyzetet, hanem mert az munkavállaló-zsebünkben turkálás. Közgazdasági értelmetlen a munkáltatói járulék nem az munkáltató adóterhe, hanem a munkavállaló jövedelem része. Minden eddigi munkáltatói járulékcsökkentés valójában zsebünkben való turkálás volt és mint ilyen, tisztességtelen. Persze volt rá indok: erre a foglalkoztatás növelése miatt volt/van szükség. Ez azonban nem egyéb közgazdasági ideológiánál. A munkaerő árának a munkapiacon kell kialakulnia, csökkentése érdekében adminisztratív eszközt igénybe venni amorális. Hogy egyet is értsek valakivel: Csillag István és Mihályi Péter Kettős kötés című újdonat könyvükben felvetik a bruttó bérek munkáltató járulékokkal való felbruttósítását. Régi kedvenc gondolatom. Amikor az évtized legelején a kormányzatnak dolgozva ezt magam kezdeményeztem, páros lábbal rúgtak ki a Pénzügyminisztérium megfelelő szobájából. Egy ember, aki beleköp a gazdaságpolitikai mainstream, az élőmunkaköltség-csökkentés levesébe.

7.
Az 1997. évi nyugdíjreform legfőbb célja ma sem a 20. század közepétől indult segélyrendszer, már legalább egy generáció óta aktuális nyugdíjrendszerré alakítása, a kemény reáliák beépítése, hanem a munkaerőköltség adminisztratív eszközökkel történő csökkentése. Csak egy kis szünetet tartunk.

A "mit kéne itt tenni" kérdésre adandó egyetlen helyes választ Bodor András már majdnem előadja. Az általa javasolt ún. névleges egyéni számlás nyugdíjrendszer a megoldás (magam a névlegest nem tartom pontosnak, az egyéni számla emlegetése pedig fölösleges), de Bodor azon fenntartása nélkül, hogy "a hozam nem a tőkepiaci hozamokhoz kell, hogy igazodjon, hanem a gazdasági, foglalkoztatási és demográfiai körülményektől is függő 'felosztó-kirovó nyugdíjrendszer eszköz' hozamához." Ugyan miért kellene ennek így lennie? A hozamot a mindenkori államkötvények kamatának kell meghatároznia.

Nézzük, makrogazdasági szempontból mit is takar a "'»felosztó-kirovó nyugdíjrendszer eszköz' hozam"? Nos, az egy, a hozamba épített eltitkolt foglalkoztatási-demográfiai adó, melyet az adófizető foglalkoztattak alacsony aránya és a romló adózó/nyugdíjas arány indokával - a felosztó-kirovó fogalmának ideológiai felhasználásával - a "normális" nyugdíjrendszerre, pontosabban annak nyugdíjas és majdani nyugdíjas tagjaira vetnek ki. Vigyék ők (is) a balhét.

Magam viszont nem szeretem a rejtett adókat. A nyugdíjrendszer legyen "normális", az adókat pedig nyíltan kérjék tőlünk. Ez azzal a haszonnal is járna, hogy a politikában előbb tudatosulna, miszerint az öregedés sokkal súlyosabb társadalmi-gazdasági probléma, és nem csupán a nyugdíj- és egészségügyi rendszert érinti. S ha az igazságosság fogalma akadályoz bennünket abban, hogy tegyünk ellene, akkor e fogalommal van baj.

Németh György

(A szerző nyugdíjszakértő, legfontosabb tanulmánya az
Esszé nyugdíjról, nyugdíjrendszerekről, nyugdíjreformról címmel a Külgazdaság 2003/1. és /2. számában jelent meg)