Kedves Eaglet!

Sajnos nem ilyen válaszra számítottam, amiben persze az is szerepet játszhat, hogy szó szerint értettem azt az útmutatásomat, hogy nézz bele a két hivatkozott topikba. E topikok kivonatát megtalálhatod honlapom ama részlegén, melyre a (70) hozzászólásban hivatkoztam. Ottani vitapartnereimet, különösen Rez-t és Nan-t eleget korholtam amiatt, hogy a fölvetett témák helyett sokszor valami egészen másra, könnyebben megfoghatóra és könnyebben támadhatóra vetik rá magukat. Említett barátod is minden bizonnyal ebben a félreértésben szenved: nem olvasta el még futólag sem a korábbi vitákat, ezért leckéztető hangnemben nekemtámad: "Némileg megnyugtat, ha már ilyen finomságokon kell törnünk a fejünket, mert akkor ezek szerint már megoldódtak az alapvető problémák, lásd egység kérdése Jézus végakarata szerint, vagy az egyház elnéptelenedése," stb. De hát miféle válasz ez? Úgy vélem, vitafórumon vagyunk, annak is egy külön e célra való szaktopikjában, ahol az effajta lesajnálhatóan lényegtelen vitapontok is napirendre kerülhetnek, még akkor is, ha nem oldottuk meg ennekelőtte a világegyház összes gondját-baját. S az e gondokra való hivatkozást ugyanolyan méltatlan döfésnek érzem, mintha valaki azt monaná: "Mit hitvitáztok itt, közben meg odakinn milliók éheznek!" Ez csak a vita erőből történő, nyers rövidrezárása, nem pedig elfogadható válasz.

De haladjunk tovább. A te barátod lekicsinylően (és ly-nal) említi az eukharisztikus teológia (régtől fogva nagy jelentőségű) "latin kifejezéseit," amelyekről bevallottan "lila gőze sincs," és helyettük az "Ez az én testem" szavak egyszerű olvasatát ajánlja. Vonzó megoldás, különösen ha tudjuk: Luther a Zwingli elleni marburgi hitvitán ugyanezt tette. Felírta krétával az asztalterítő alá: "Ez az én testem," s mikor az ellenfél a legelkeseredettebben támadta a lutheri "mindenütt jelenvalóságról" és a "valóságos jelenlétről" szóló tanítást, ő csak fölemelte az abroszt. Érthető módon a vita eredménytelenül zárult. Csak nem valami hasonlót akar lejátszani ez a barátod velem is?

Tetszetős az az érve is, hogy "sokkal kisebb hiba a Krisztus testét "túlzottan" tisztelni, mint figyelmen kívül hagyni" - de menten megdől, ha figyelembevesszük, hogy ő nem egy képzeletbeli ellenféllel vitatkozik, hanem - jó esetben - velem; és rám aztán nem szabad mindenféle mondvacsinált álláspontot rámköltenie és azt támadnia az én álláspontom cáfolata helyett. Mert ugyan miért ne mondhatnám én erre: "Természetesen igazad van, de én nem "hagyom figyelmen kívül" Krisztus testét sem az Úrvacsorában, sem az egyház alakjában. És mivel így áll a dolog, kisült, hogy mikor válaszolni próbáltál, éppen semmit nem mondtál. Az, hogy mások bűneikkel vagy talpukkal megtapossák a szakramentumot, semmiképpen nem igazolja a "túlzott tiszteletet."

"A kinyilatkoztatások alapján is mondható, hogy az ostya Szellemi módon Krisztus teste, úgy is mint a fizikai test, ami teljesen kiszolgáltatott neked, ezért azt tehetsz vele, amit a szíved diktál, és úgy is, mint a közösség, vagyis Krisztus misztikus testének jelképe." - Ezt a sok egymás hegyébe tornyozott szempontot nem fogom ellenérvnek tekinti az én kálvini jellegű véleményem ellen. Egyrészt mert olyan beszédet tartalmaz, amit nem éppen a hiteles római katolikus tanítás szült (a "szellemi módra" gondolok), másrészt olyasmit küld nekem válaszul, amit részben magam is elfogadok. Ezzel tehát ismét semmit nem tett hozzá a vitához, persze miután "csámcsogásként" félresöpörte az én latin szakkifejezéseimet.

A folytatásban ismét olyanokat ír a te barátod, amit én is elmondhatnék, sőt amit el is mondtam már nemegyszer a hivatkozott két topikban. Mert egy pillanatig sem vontam kétségbe, hogy az úrvacsora részesedés Krisztus testében, közösség az Ő önfeláldozásával, és az abból fakadó áldások elnyerésének ünnepi alkalma. Azt sem tagadtam soha, hogy lehetséges hívő és hitetlen lelkülettel részt venni az eukharisztikus ünnepen. De azt igenis rosszallottam, hogy teológiátok (bizonyos képviselői) szerint az egyszer halálos bűnben fölvett eukharisztia (vagy más szakramentum) utólag is kifejtheti hatását. Előd István ezt írja Dogmatikájában (2. kiadás, PPEK-változat):

"Obex gratiae esetén "újraéledhet" a szentség. Ez azt jelenti, hogy ha az illető utólag elhárítja az akadályt (removet obicem), akkor elnyeri a szentségi kegyelmet; előbbi példánkban a házasság szentségi kegyelmét és a megszentelô kegyelmet, ha később szentgyónáshoz járul."

Bizony, nagyon is lényegi dologról beszéltem. Eszerint a szakramentum valami mágikus hatású cselekmény volna, amely működésmódjában független az erkölcsi előkészülettől. Valami számítógépes programhoz volna hasonló, amely a lefagyott operációs rendszer alatt nem tud végigmenni, de ha megszüntetik a lefagyást, akkor újra futni, azaz hatni fog. Ez a keresztény érzület és a komoly erkölcsiség arculcsapása, automatizmussá torzítása, és nekem igenis van okom bírálni teológiátoknak ezt a vadhajtását.

Máshol is utánanéztem: a r.k. teológusok egyik csoportja (a tomista párt) fenntartja, hogy a nem méltón fölvett szakramentum utólag (gyónás vagy tökéletes bánat útján) újjáéledve mégiscsak közöl kegyelmet, mivelhogy ezt a kegyelemközlést ők általában "természetileg" (azaz nem erkölcsileg, hanem dologilag) fogják föl. Ezt tanúsítja Katschthaler János salzburgi kanonok magyarul is megjelent Ágazatos hittanában (IV. 77., Bp., 1898), hozzátéve, hogy e tomisták indoklásul az akaratban épen maradt múltbeli szentségfelvételi szándékot jelölik meg mint a hatás utólagos bekövetkeztének garanciáját. Más tomisták viszont a karaktert nem adó szentségek feléledése esetén nem beszélnek természeti, hanem csakis erkölcsi kegyelmi hatásról. Sőt, a jezsuita Hurter dogmatikájában (III. 224., Innsbruck, 1900) általában tagadja, hogy az eukharisztia kegyelme feléledne, mert - mondja - azt meg lehet ismételni, ellentétben a jegyadó szentségekkel, amelyekre nézve egyenesen szükséges az efféle kegyelmi feléledést vallani, mert - mondja tovább - nehezen hihető, hogy Isten azt akarná, hogy a méltatlan felvevők örökre meg legyenek fosztva ezen ismételhetetlen szentségek adta kegyelemtől. De ez utóbbiak közé odasorolja az utolsó kenetet is, amely nem esik szigorú ismétlési tilalom alá, így érvelésén lék támad, melyen aztán az eukharisztia is beférkőzik. Tehát fenntartom kifogásomat: az újjáéledő szentségi hatás feltételezésével még az eukharisztia esetében is utat engednek a misztériumok mágikus-pogány elgondolásainak.

No nem hánytorgatom ezt tovább, nyilván nem erre számítottatok. Hogy János és a zsidó főpap mint viselte magát a Golgota hegyén, az csak hasonlat, bizonyító ereje ennélfogva nincs. Áttérek most a szakramentumi színek "extra usum" kezelésére, melyről barátod ezt írta: "Ami pedig a fel nem használt bort és kenyeret illeti, nem hiszem hogy bűn lenne azt aranyba burkolni. Ezzel szemben sok sátánista szertartásban használnak ilyen "lehullott","elrabolt" kenyeret, és nyilvánosan gyalázzák meg azt. Mármost ha ők felismerik az értékét, hiba lenne félvállról venni azt részünkről." - Erre az okoskodásra én azt mondhatom: Sem Jézus, sem az apostolok nem azért adták a ("konszekrált") kenyeret és a bort az odajárulóknak, hogy abból bármennyit is félretegyenek, akár a távollévők számára is. Sőt, olyannyira nem féltek attól, hogy bárki ellopja a lehullott morzsákat, hogy házanként megtörték a kenyeret, azaz bizonyára olyan ételt, amely már ettől is morzsálni kezdett. Mindez a sok rettegés és morzsasöpörgetés egy későbbi kornak az automatikus kegyelmi hatás téveszméjére támaszkodó vélekedése, amelyhez sok más vaskos babonaság is társult. Nem "bűnnek," hanem inkább oktalanságnak és az Úr rendelése ellen való dolognak tartom az aranyba burkolást és a körbehordozást. Arról viszont, amit később ír barátod, jóval élesebben kell fogalmaznom:

"Próbáld magad egy pillanatra Jézus helyébe képzelni. Vajon feldühödnél-e, ha dícsérettel illetnék azt a jelet, amelyet "emlékül" hagysz?" - De hát itt nem egyszerű dicséretről van szó, hanem imádásról, nyilvános tiszteletről, s olyan visszaaélésekről, amelyeket ma már ti is a babona körébe soroltok, pl. hogy a szentelt ostya a határban meghordozva elűzi az égiháborút. De az én protestáns hitbeli őseimet is rákényszerítették egykor, hogy a monstranciába zárt "eukharisztikus Krisztus" előtt imádólag hódoljanak, holott számukra az átlényegülés nemlétező dolog volt, s így ezt ők bálványimádásként élték meg, hasonlóan ahhoz, amikor az őskeresztényeknek a császárt kellett Úrnak mondani, különben ateistáknak tartották őket. Nem akarom ennek ódiumát is rátok tolni, de hadd maradjon meg ez a téma (az "extra usum" kezelés és az imádás) a neki szentelt fontossági szinten, és ne támadjatok nekem, amiért a vitába egyikként ezt akartam behozni.

"Az pedig, hogy másnap meggyónod a bűnödet, nem hiszem hogy az előző napi képmutató magatartásodból eredne, nem hiszem hogy ez megindítaná Istent. Ez szerintem más lapra tartozik, ez is kegyelem, de szerintem semmi köze az előző napi képmutatósdihoz..." - Ez egyszerű félreértése annak, amit írtam, s egyszerű kijavítani: figyelmesebben kell olvasni.

P.s. Várom a választ a (66)-ra is. Ahhoz még hozzáteszek néhány r.k. bibliai érvet Katschthalerből (IV. 408. sköv.), cáfolattal:

A Jn 6,54-ben nem ez a szerkezet áll: "Aki nem eszi, nincs élet benne", mint a Jn 3,5-ben, hanem ez: "Ha nem eszitek, nincs élet bennetek." - Ez (amellett, hogy Sola Scriptura típusú, azaz nem rómaikatolikus jellegű érv) megbukik azon, hogy már csak az ott állók számára sem mondhatta Jézus azt rómaikatolikus módon, hogy az eukharisztia vétele nélkül nincs üdvösségük. Tehát vagy nem ezt mondta, s ekkor kálvinista volt, vagy ezt mondta, s ekkor huszita volt.

A Jn 6,54-ben nem az újjászületésről van szó, amely feltétlenül szükséges az élethez, hanem az evésról, amely nem feltétlenül szükséges az élethez, pl. egy órán át. - A "nincs élet bennetek" szavakkal Jézus nem azt állította, hogy "nem marad meg a (keresztséggel elnyert) élet bennetek," hanem azt: "Ha nem jöttök hozzám, nem hisztek bennem, akkor megmaradtok bűneitekben." Ezt maga a szövegkörnyezet bizonyítja.

A Jn 6,54-ben felnőttekhez szólt Jézus, akikhez parancsot lehet intézni, ezért csak a felnőttekre vonatkoztatható ez az akármiféle szükségesség - A Jn 3,7-ben Jézus így magyarázza saját szavait: "Ne csodáld, hogy azt mondám néked: Szükség néktek újonnan születnetek", azaz az itt szereplő általános személyt (aki) nem lehet érvként kijátszani a Jn 6,54-beli "ti" ellen. Másfelől meg ha a többi érv kidőlt, ez sem maradhat állva: a r.k. tan szerint legalábbis a felnőtt megkeresztelkedőkre nézve igenis azt jelentené, hogy ha eukharisztia nélkül meghalnak, a pokolra jutnak.