Gondolatok.

A technikai civilizáció embertelen, és elembertelenítő valósága sokakban felébreszti a gondolatot: vissza a természetbe! Ugyanakkor, az első lelkes felkiáltás után máris kételyeink támadnak: hogyan csináljuk ezt, és egyáltalán, erre van-e szükségünk? Jelenlegi életünk a technikára épül, s ennek teljes feladása egyszeriben lehetetlennek, utópisztikusnak tűnik, s felmerül a kérdés, ez a változás valóban megoldaná-e problémáinkat. Az állatok harmóniában élnek a természettel; nem vesznek el többet, mint amire szükségük van, nem ölnek, csak ha éhesek, vagy az életük forog veszélyben, s szépen gondoskodnak utódaikról. Ha csak ezekre gondolunk, bizony sokat tanulhatunk tőlük. Mégis, az ember más, mint az állatok, s ez a másság leginkább abban nyilvánul meg, hogy kutatja létének gyökerét, s célját, értelmét. Keresi a harmóniát, amely elégedetté teszi, amelyben megnyugszik, s amely soha el nem múlik. Az állatokra és növényekre is többé-kevésbé jellemzőek a tudatos és érzelmi megnyilvánulások, az imént említett törekvés azonban csak az emberben él, akit végső soron nem elégít ki a természetben mindenhol megfigyelhető jelenség: a puszta egzisztencia. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy az emberiség nagy gondolkodóinak többsége csakis a puszta jelenségvilágtól - mely állandóan változik, keletkezik elmúlik - elvonatkoztatva tudta elképzelni a létezés valódi állapotát. Ily módon tehát valóban jogos a kétely: szükség van-e arra, hogy visszamenjünk a természetbe. Ugyanakkor, annak ellenére, hogy a gondolkodó embert ez a lehetőség nem elégíti ki, a szívében mégis mindenki érzi, hogy a természeti lét a jelenlegi életünkhöz képest sok tekintetben tisztább, nemesebb, s megismerése által egy magasabb, emberhez méltó etikai szintre juthatunk.
A tettet mindig a gondolat előzi meg, így a környezet kifosztásának és megalázásának terve is először az emberi elmében született meg. E gonosztett végrehajtásához az embernek mentális és szívbéli erőszakot kellett tennie önmagán, különben lelkiismerete soha nem hagyott volna jóvá ilyesmit. Jelenlegi világunk olyan bonyolult, hogy szinte lehetetlen bármilyen tanácsot adni arra vonatkozóan, hogy milyen gyakorlati változtatásokra lenne szükség a végleges megoldáshoz. Midőn azonban a természetet leigázni kívánó ember előtt feltárult, hogy miként teheti ezt meg, úgy a harmóniára vágyó számára is világos lesz majd, hogy mit kell tennie. Ám ez nem könnyű dolog, hiszen mára annyira eltávolodtunk a természettől, hogy nagyon nehéz újból megtalálni az elvesztett fonalat. Azt sem gondolhatjuk ugyanakkor, hogy a természetközeli életmód szükségképpen tisztaságot, és emelkedett gondolkodást szül, hiszen ez éppúgy nem igaz, mintha azt mondanánk, hogy minden New Yorkban élő ember sötétlelkű és rosszindulatú. A természettel közelségben élő népek élete azonban olyan, mintha a civilizált ember ősi emlékezete lenne. Amikor rájuk gondolunk, mintha eszünkbe jutna valami, amit egykor, nagyon régen mi is tudtunk, de már elfelejtettük. Egy olyan világ tárul fel, melyben ember és környezete között személyes kontaktus él, az élet a világ legnagyobb misztériuma, s ezért minden élőlény egyformán tiszteletre és szeretetre méltó. Hogyan is érthetnénk meg létünk mélyebb összefüggéseit mindaddig, míg nem tisztáztuk viszonyunkat a minket körülölelő világgal, s a benne élő lényekkel. A természeti népek életének megismerése nagyban segíthet bennünket szunnyadó emlékezetünk felébresztésében. De legyünk óvatosak! Manapság túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítunk a racionális értékeknek, s úgy viselkedünk, mintha az élet helyettesíthető lenne a gondolkodással. Megfeledkezünk arról. hogy a gondolkodás és tápláló forrása, az intuíció, csak akkor alkothat egységes egészet, ha a tettek úgy nőnek ki belőle, mint virágból a gyümölcs. Végiggondolkodjuk az életünket, és legjobb esetben csak akkor döbbenünk rá, hogy elfelejtettünk élni, amikor már menni kell. Seneca mondta: "Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk. " Megdöbbentő a felismerés, mennyire igaz ez éppen a mi modern világunkra. Kalandvágyból nekivágtunk, hogy megvalósítsuk megvalósíthatatlan álmunkat, hogy zsebünkbe gyömöszöljük a végtelent. Meguntuk barátaink szeretetét és elhagytuk őket, mert azt hittük, ha úton vagyunk, szabadok leszünk, és élünk. Tévedtünk, és most magunkra maradtunk. Ezért ne gondoljuk, hogy a puszta gondolkodás, a hűvös ész elegendő a lényeg megragadásához. Az öröm először az ember szívén pendíti meg a húrokat, s ez a dallam kelti fel aztán az értelmünk figyelmét a valóság vizsgálatára. És az élet megértésének ez a hiteles módja - az ész és az értelem e nélkül csak két magányos, tehetetlen rab. Meg kell ismernünk újból azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek a természet fiaiban kelnek életre, mert amint megízleljük mi is azt az örömöt, azt békét, értelmünk számára is azonnal világos lesz, hogy mit kell tennünk.