Attila, a lecsupaszított gondolkodású, idealizált ember vagy robot nagyon érdekes gondolat volt, viszont szerintem teljesen paradox. Sok-sok-sok példát tudnánk felhozni arra, hogy piciny gyerekkorunktól kezdve hányféle mellékgondolatot, gondolattársítást, tudattalan kapcsolatot tárol el agyunk, amelyek aztán az egyéniségünket létrehozzák. Méghozzá a helyi kultúránkhoz igazodó egyéniséget.

 

Megpróbáltam elképzelni, hogyan tudnék beszélgetni egy olyan emberrel, akinek nincsenek meg a hozzám hasonló forrásból táplálkozó emléktöredékei. Az természetesen nem baj, hogy ha én azt mondom egy japánnak, hogy "ház", akkor nekem a gyerekkorom sátortetős, téglafalú háza rémlik fel nagyon távolról, neki pedig az ő bambusztetős, papírfalú, belső udvarán kis szökőkutat őrző otthona. A lényeget ettől még értjük. Az már okozhat némi döccenőt a társalgásban, ha a kutyámat említve elmosolyodok, mert eszembe jut a sanda pofája, ahogy egy csontot akart a lakásba csempészni, ugyanakkor beszélgetőtársam arca megértően felderül, és megkérdezi, hogy én milyen mártást szeretek hozzá a legjobban. (Ha nem japán, akkor kínai, mindegy.) Kis vesződségbe kerülhet, mire megértetem vele a rajtam észrevett pozitív érzelmek errefelé teljesen megszokott okát.

 

Ezek azonban még gyermeteg példák voltak, egyszerűen kezelhetők. Ám tegyük fel, hogy szóba kerül a húgom, aki (időnként) egy sárkány. Ázsiai vendégem esetleg erre udvariasan közli, hogy ő milyen jegyben született, vagy megtudakolja, hogy hányadik mesterfokozatot érte el a kung-fu eme iskolájában, esetleg valami "fordult sárkányságra" gyankodva vagy az isteneihez fohászkodik, vagy elmebetegnek tart. Vagy éppen gratulál ehhez a szerencséhez, hiszen a sárkány az ő fogalmaik szerint egy hatalmas, gyakran jóindulatú szellemalak, aki nem csak a gyermekmesékben szerepel, hanem a felnőtt mitológiában is.

 

Mondhatnánk erre, hogy itt éppenhogy nem voltak a fogalmak lecsupaszítva, hanem mindketten a kultúránk által a szóhoz rendelt kiegészítő jelentéseket használtuk, félreértésre jutva. Hát akkor maradjunk a csupasz tényeknél, és idézzem fel fejből a Magyar értelmező kéziszótár, Akadémiai Kiadó, 2003 (az idegenszerűen tökéletes emlékezetű lények is mindig így szokták a filmekben) vonatkozó szócikkét, majd fejezzem ki magam precízen: A húgom egy mérges, gonosz személy. (Ami egyébként nem teljesen igaz, ő csak egy sárkány.) Beszélgetőtársam, aki szintén a csupasz tényekhez ragaszkodó, logikus lény, megpróbál megérteni, és megkérdezi, hogy a húgom a mérget kilövelli-e magából, vagy csak méregbe lett mártva; és mi a célja ezzel a különös módszerrel.

 

No persze a "mérges" szónak is behelyettesíthetjük a jelentését: "haragos, dühös", de egyrészt kissé nehézkesnek ígérkezik egy kis társasági csevely ezzel a technikával, másrészt én azon a véleményen vagyok, hogy a mérges, a haragos és a dühös három lényegesen eltérő, bár a megfigyelő számára valamennyire hasonló lelki állapot, nem egymás egyenértékű változatai. Egyébként is szinte alig fordul elő, hogy két hasonló jelentésű szóhoz pontosan ugyanazt a képzetet rendeljük; az idegen szavak részleges védelmében írtak között korábban ejtettem már szót erről.

 

Még mindig csak a beszédnél tartok, és egyszerű fogalmaknál, de nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a beszélő a hangjának, arcvonásainak rezdülésével, esetleg egy kis gesztussal bőségesen ki tudja egészíteni a szavakkal kifejezett információt. Lehet, hogy a sárkányságot én megmosolyogtatónak tartom, vagy éppen szenvedek tőle, vagy éppenséggel a férjén esett meg a szívem, és így tovább. Nyomtatott informális szövegekben, könyvekben rengeteg példáját látjuk, ahol a szöveg írója írásjelekkel, eltérő szedéssel próbálja meg reményvesztetten átadni az olvasójának azt a metakommunikatív információt, amely pontos helyére teszi a kijelentést. Ráadásul - nem tudom, ti felfigyeltetek-e már erre - szerintem meglepően sokszor (inkább túl sokszor) használunk olyan kifejezéseket a beszédben, írásban, amelyek szó szerint vett jelentése eltér, sőt, éppen ellenkezik azzal, amit kifejezni próbálunk. A sok csúsztatás, sejtelmes célzás, tréfás túlzás, "nudge-nudge", átvitt értelmekkel való játszadozás néha szinte érthetetlenné teszi már a beszélgetést, különösen ha eltérő társadalmi csoportba tartozók között folyik. Parodisztikus, komikus jelenetek sokaságát alapozták már erre a helyzetre, még a Star Trek 4. részében is, a XX. századba visszaugrott legénységgel is, ha jól dereng - csak mert most volt szó róluk is. Mindannyian tudhatjuk, hogy milyen nehéz telefonon viccelődni, és a fórumokon is ki többször, ki kevesebbszer kénytelen az idézőjelekhez és smileykhoz folyamodni a követhetőség érdekében.

 

Ha ezek után elképzelek egy robotot, amely csak a "lecsupaszított", "civilizációs hordaléktól megszabadított" elmét kapja alkotóitól, biztos vagyok benne, hogy sok bajom volna vele. Rabszolgának talán jó lenne, ha megtanulnék vele bánni, de segítőtársnak, beszélgetőtársnak, tolmácsnak, ápolónak, házőrzőnek már nem biztos. A filmek, amelyekben robotok vagy földönkívüli lények szerepelnek, gyakran viccelődnek a tökéletlen megértésből származó balesetekkel, de mindig csak annyit, amennyit a forgatókönyv írója elegendőnek talál. A valóságban sosem lenne vége ennek a fárasztó helyzetnek. Amikor egyszer gyerekeket tanítottam programozásra, felhívtam a figyelmüket arra, hogy meg kell tanulniuk az általuk irányítandó értelem korlátait. Ki kell tudni fejezniük magukat félreérthetetlenül, mert a számítógép pontosan azt fogja tenni, amire ők utasítják. Ha a robotnak azt mondják - és ez persze tetszett nekik -, hogy menjen ki az ajtón, akkor az pillanatnyi habozás nélkül áthatol a csukott üvegajtón is, mert nem mondtuk meg neki, hogy előbb nyissa ki az ajtót. (Stb.) Asimov is próbálkozott ennek a problémának a közvetítésével, például amikor Bailey azt mondta Daneelnek, hogy "Add ide a kezed!", és a robot a kezét nézte értetlenül, hogy hogyan és miért szerelje azt le magáról. A nyelv tömve van ehhez hasonló egyezményesen kiegészített és módosított jelentésű kifejezéssel, apró gyerekként kezdjük tanulni őket, hogy kb. húsz év múlva nagyjából felszerelkezzünk a környékünkön használatos jelkészlet nagyjával.

 

Legvégül ott vannak a legbonyolultabb gondolatkapcsolatok, közösségi és egyéni emlékek, kulturális szimbólumok, egyezményes érzelmek. A feleségemmel többször beszélgettünk már arról, hogy bár ez az ország sokszor elég elszomorító, mégis nehezünkre esne más országba áttelepülni, részben mert ez a szutykos kis ország mégiscsak a miénk, részben mert bárhová mennénk is, nem értenénk a többieket, és azok sem minket. Nem a nyelvről van szó, pár éven belül biztosan megtanulnék, mondjuk, norvégül annyira, hogy minden dolgomat komoly probléma nélkül el tudjam intézni. De mit értene a többi norvég abból, hogy "A fiúk a bányában dolgoznak", "Repül a nehéz kő", "grund", "Kérek engedélyt örülni", "Ha én egyszer kinyitom a számat", "látástól Mikulásig", "Több is veszett Mohácsnál", és még sorolhatnánk a rengeteg szállóigét, viccet, közmondást, történelmi eseményt, közhelyt, mesemotívumot, közös ifjúkorunk jellegzetes fogalmait, tárgyait, tévéreklámjait, személyiségeit Furfangos Frigyestől Kádár Jánosig. Ha itt valaki azt mondja: "Trianon", "ötvenhat", "ruszkik", "fritzek", "pufajkás", "ávó", mindenkinek megvillan a szemében valami, amit órákig magyarázhatnék a norvégoknak. Ők meg nekem az ő meséiket, tréfáikat, történelmi hőseiket, kiszólásaikat. Mindig idegen maradnék köztük, egy fél élet lemaradásom volna hozzájuk képest. Vannak persze nemzetközileg jobban ismert hívószavak is, mint a ciklon. De azt, hogy nekem a ciklonról Rejtő szőke ciklonja is eszembe jut, szintén csak egy másik magyar fogja megérteni. Ezeket mind kihagyni egy felépítendő elméből tényleg olyan, mintha csak egy üres robotagyat terveznénk. De például én azt is elvárom, hogy a másik említett hívószóra, az Auschwitzra mindenkinek jelenjen meg a szájában az a kesernyés íz, amelynek a megismeréséhez nekem már, szerencsémre, jó pár év volt szükséges. Mit reméljünk egy robottól, akinek ez a szó esetleg csak egy helységnév a térképen, amelynek ismeri a koordinátáit és geológiai jellemzőit? Még a norvégok sem gondolnának ugyanarra, ugyanúgy, mert az ő népüknek ez a szó nem azt jelenti, mint nekünk.

 

Nyilván nem véletlen, hogy Asimov képzelt robotdetektívje csak eléggé alárendelt szerepet játszik az emberi detektív mellett; ha a figurát robotszerűen tárgyilagosnak és lecsupaszított gondolkodásúnak akarta láttatni, akkor nem tudott volna megoldatni vele egyetlen rejtélyt sem. Emberek ismeretlen, törvény- és normaszegő cselekedeteit megérteni, elképzelni, a gyanúsítottat erőszak nélkül hibára vagy beismerésre kényszeríteni valószínűleg csak ember tudná. Méghozzá olyan, aki a világnak azon a táján nőtt fel, hogy felismerje a nyomokban és a vallomásokban rejlő szimbolikus információkat is. Ha valaha készíteni fognak majd egy olyan elmét, amely egy bűncselekmény tettesét megtalálni képes, vagy akár csak beszélgetni tud egy jót egy emberrel, akkor akármiből lesz is az az agy, az már nem robot lesz, hanem ember. Még ha úgy is néz ki a teste, mint a bádog favágóé. (Hogyan, Elijah partner, egy favágásra programozott munkarobotról van szó? :-)

 

Még eszembe jutott valami: az, hogy egy embernek egy fogalomról milyen másik fogalom jut gyorsan eszébe, annyira jellegzetes és árulkodó, annyira sokat mond el az ember személyiségéről, lelki problémáiról, mélyen elrejtett emlékeiről, hogy a pszichiátriában, még évszázaddal a módszer feltalálása után is alkalmasnak találják és több formában is használják az asszociációk vizsgálatát a beteg "bemérésére". Egy lény, akinek nincsenek asszociációi, valószínűleg annyira idegen volna, hogy szinte nem is értenénk.