Némi önkínzásaink

 

 

Az SZDSZ erősen keveri a vallás fogalmát a klérus fogalmával, miként Babarczy az aszkézist az ataraxiával.

 

Nem vagyok híve a liberalista attitűdnek (ez talán kiviláglott korábbi hozzászólásaimból), nem várok sokat a liberalistáktól, majdhogynem semmit, ám azt még én se gondoltam volna, hogy ennyire suvernyákok valójában.

 

Azt történ ugyanis, hogy e topikon hárman is megsajnálták Babarczy Esztert, megszánták iszonyú kínlódásában, és mintegy mentőövet dobtak kimódolt bájában fuldokló barátjuknak. Az egyik eszmetárs provokatív álkérdést intézett felé, melyet Babarczy annyira sem méltatott, hogy egy viszonylag épkézláb válaszféleséget összeeszkábált volna rá. Metaforikusan szólva: szemen köpte segítőjét. Két másik kolléga pedig egy-egy cikkét citálta ide, nem túl nagy fantáziával, ez kétségtelen, ám nyilvánvalóan a megsegítés szándékával: kvázi bizonyítandó, hogy Babarczy milyen nagyon okos ember, méltó a köztársasági elnöki stallumra.

 

Kérem, a topik névadója arra sem méltatta barátait, hogy visszajelezzen, elrebegjen valami köszönömfélét, tegyen valami közel emberszabású gesztust. Hiszen a két cikket mégiscsak ő írta, míg mások idézték ide, terjesztve, népszerűsítve a szerzőt, remélvén, hogy ezzel kisegítik, megsegítik az elnökjelöltet.

 

Nos, Babarczy Eszter, ez a repedtsarkú értelmiségi, mintegy le se kakálta híveit, inkább átcsörtetett egy másik topikra, ott riszálja, kínálgatja magát; még mindig, s még mindig viszonzatlanul.

 

Fölvetődik a kérdés (morális síkon): vajon érdemes-e az ilyen embert támogatni? Vajon hogyan köszönné meg államelnökként e paranoid ország „gaz, bitang népének” az „egész éves fáradozást” (mondjuk újévi beszédében), ha a barátainak sem képes megköszönni a nyilvánvaló jó szándékot, igyekezetet, segíteni akarást? (A kérdés költői.)

 

 

De hagyjuk a moralizálást, térjünk át az intellektualitás mezejére! Babarczy Eszter ezt írja a dokibácsi által ideidézett művében:

 

„Az aszkézisnek helyet kell találni a világon, pontosabban kinek-kinek a maga világában. Ha nem gyakoroljuk időről időre, pusztán csak a gyakorlás kedvéért, az önmegtartóztatás szélsőséges formáit, akkor örök félelemben kell élnünk, nem feltétlenül a pokol meg az ördögök miatt, bár ez ellen sincs különösebb kifogásom, ha másképp nem megy valakinek, hanem azért, mert különben az ember nem áll készen.

 

Hogy pontosan mire kell készen állni, nehezebb kérdés, bizonyos értelemben éppen az a lényeg, hogy mindenre készen kell állnunk, tekintve irtózatos védtelenségünket, pontosabban azok irtózatos védtelenségét, akik kimerészkednek a szocializáció (vagy a bandafőnök) kijelölte körből és a maguk szakállára kezdenek explorációba.

 

Hogy a lélek készenlétéhez kell némi aszkézis, ezt a sztoikusok találták ki, de nyilván sokan kitalálták már előttük is, utánuk pedig újra és újra megint. A magasnak nevezett kultúra, meggyőződésem szerint, egyéb dolgok között a lélek fegyelmét szolgáló aszkézis. A lélek gyönyörét is szolgálja, persze, de főként a közbeiktatott aszkézis révén. Ennyiben tényleg a valláshoz hasonlít, pontosabban misztikus praxisokhoz, és Nietzsche mesternek sok figyelemre méltó gondolata volt ez utóbbiak tekintetében.

A vállalt, megélt, végigdolgozott unalom az aszkézis egy neme. A várakozás-jellegű unalomra gondolok, amelyben figyelmünk ingerszegény vagy csak lassan feldolgozható ingereket nyújtó tárgya valamiféle abszurd, hősies lojalitást ébreszt az emberben, hitet és reményt, hogy a végén lesz a dologból valami. Lassú, kínzó involválódás, tartós szerelmi következményekkel.
Mindezzel annyit akartam volna mondani, hogy rendben van, ha némileg unatkozunk kultúrafogyasztás közben.” (Ez az idézett írás első négy bekezdése.)

 

                                                                             * 

 

Tipikusan babarczys mondatok. Főként az utolsó. A szerző írása bevezetőjében hosszasan kavargatja a szót, és hát miért is? Nagyjából az abszolúte semmi okán: „Mindezzel annyit akartam volna mondani, hogy rendben van, ha némileg unatkozunk kultúrafogyasztás közben.”

 

Vagyis lényegében véve semmit sem akar mondani a szerző, ámde beszél irgalmatlanul, s nyilván ezért beszél folyvást sületlenségeket.

 

Az unalomnak ugyanis semmi köze az aszkézishez, az önsanyargatáshoz. Vagyis azt, aki unatkozik „kultúrafogyasztás” közben, nem aszkétának nevezzük, hanem sznobnak, kékharisnyának (esetleg terrorizált férjnek). Miként Babarczy is tipikus kékharisnya, nem érti, mit ír, gőze nincs róla, csak ír (mindent, összevissza), merthogy írni igen értelmiségi, fennkölt, nagyra látó tevékenység. Babarczy kultúrafogyasztásról beszél, miközben a „magasnak nevezett kultúrára” gondol, de nem jelzi (halvány utalást sem tesz arra), hogy mit ért a „magasnak nevezett kultúrára” fogalmán. Az-e a „kultúrafogyasztó”, aki röhög az Annie Hall poénjain, vagy aki unatkozik (elalszik) a Schindler listája közben (miként magam tettem a minap)? Ki a „magas”? Woody Allen vagy Spielberg? (A névsor tetszés szerint kiegészíthető.) Babarczy a „magasnak nevezett kultúra” alatt az ún. „magasművészetet” érti? Ha igen, akkor miért csak abból vezeti le a „kultúrafogyasztás” fogalmát? Dilettantizmusa okán? Talán nem tudja, hogy a kultúra szó annyira absztrakt (összetett) fogalom, hogy csak gondos precizírozással használható valamely elemzés során? De ezt most hagyjuk is! A szerző igénytelen, slendrián, így szocializálódott (tőle tudom: a szülei általában „fejjel mentek a falnak”), ezért valószínűleg ilyen marad, ameddig él.

 

Babarczy jobbára így kezdi mondandóját: „Nem tudom…”.

Talán freudi-zsigeri mondatkezdés ez nála. Ezúttal pedig egészen sajátos formában tudatja bizonytalanságát, oktondiságát: „Hogy a lélek készenlétéhez kell némi aszkézis, ezt a sztoikusok találták ki, de nyilván sokan kitalálták már előttük is, utánuk pedig újra és újra megint.”

 

Most akkor a sztoikusok találták ki, vagy nem a sztoikusok találták ki? Hogyan lehet valamit „újra és újra megint” kitalálni? Mint csőben a lukat?

 

Egyébként a sztoicizmus filozófiai iskola volt, nem alkimisták, kitaláló emberek gyülekezete. A sztoicizmus a démokritoszi ihletésű epikureus áramlattal rokon. Márpedig az epikureus attitűd lényege a „negatív hedonizmus”, ami pedig távol áll az aszkézistől (az önsanyargatástól), sőt ellenkezőleg, náluk az ataraxia a fájdalomtól, a megpróbáltatásoktól való tartózkodást jelenti. A sztoikusok pedig azt mondták egészen konkrétan, hogy a bölcsesség, az erény, a szabadság és a tökéletség csúcsa az apatheia. Ami viszont megint csak messze áll az aszkézistől, a szenvedés apoteózisától.

 

Érdemes még megjegyezni (már csak amúgy TIT-alapon), hogy a sztoicizmus dogmatikus irányzat volt, vagyis szemben állt a szkepticizmussal. Márpedig köztudott, hogy a keresztény Ágoston filozófiája görögileg a szkepticizmusból, az újplatonizmusból eredezik, továbbá az is köztudott, hogy Ágoston szerint érzéki valóság tulajdonképpen nem is igen létezik, illetve ha létezik is, az csak akadálya az igazság megismerésének, poénosan azt mondhatnánk (a dili-fórum tán’ elbírja), hogy a test kiűzendő a lélekből. Ami viszont már jól illeszkedik az őskeresztény mozgalom aszketikus mozzanataihoz. Vesd össze Ágoston filozófiáját (nota bene újplatonista, tehát nem dogmatikus, nem a „negatív hedonizmusból”, nem a sztoicizmusból fakadó gondolkodásmódját) például Máté evangéliumával (5. 10.): Boldogok, a kik háborúságot szenvednek az igazságért: mert övék a mennyeknek országa. (Egyébként ezt maga Jézus mondja a hegyi beszédében.) Ugyanez Péter 1. levelében: „De ha szenvedtek is az igazságért, boldogok vagytok, azoktól való félelemből pedig ne féljetek, se zavarba ne essetek;” (3.14.)

 

Vagyis az aszkézis (az igazságért való szenvedés, olykor önsanyargatás) jézusi, ágostoni apoteózisa nemhogy nem azonos az ataraxia, illetőleg az apethia bölcseleti értelmével, hanem még a filozófiatörténeti kapcsolódás is oppozíciós jellegű (már amennyiben a szkepticizmus szemben állt a dogmatizmussal).

 

A „negatív hedonizmus” nem aszkézist jelent. Ezt csak a huszonegyedik századi, posztmodern, rohanó-törtető nénik és bácsik képzelik, jelesül azok, akik plázákba járnak soppingolni, illetve plázákban szeretnék összekokillázni a szegényeket a gazdagokkal.

 

[Szerény hipotézisem szerint (tán’ ezt is elbírja a dili-fórum) az aszkézist Jób „találta ki”. Szerintem Jób egyértelműen aszkéta volt a lényeget tekintve, hiszen ő az igazság kedvéért, annak megismerése miatt vállalta, tudatosan viselte a rámért szenvedéseket. A cserépdarabokkal való vakaródzás fölfogható saját kezű, vagyis ön-sanyargatásként is.]

 

Babarczy eszmefuttatásnak ugyanakkor lehet némi értelme. De csak abban az esetben, ha a „némi” szócskát „liberóként”, dzsoli dzsókerként fogjuk föl, amely ugyebár azt tesz a szöveggel, amit akar. Illetve, amit a szerző nem képes értelmesen megfogalmazni, az ugyebár a némi a dolgozatban. A „lélek készenlétéhez kell némi aszkézis”. „Rendben van, ha némileg unatkozunk.” A hedonizmusban is van némi önkínzás. Persze. Na de miben nincs némi valami? Mi újdonság lett itt nekünk elmesélve?

 

Ami pedig igazán vicces a dologban, hogy Babarczy Eszter minden bizonnyal pl. Bartók sznobisztikus hallgatását érti aszkétikus „kultúrafogyasztás” alatt, noha – s neki ezt mint távugróbajnoknak tudnia kéne – a testkultúrának is vannak „magas” változatai, melyek művelése sokkal inkább feltételez aszkézist (nem „némi”, hanem még fizikai önsanyargatást is), sokkal inkább, mint a Zeneakadémia nagytermében való kellemes bóbiskolás, vagy épp fülelgetés. Ami viszont megint csak egy dögunalmas közhely.

Vagyis nem lelem a „csillogó intellektus” nyomát sehol.

 

dokibácsi hozzászólására válaszolva, korábbi (azonnali) reflexiómban azt mondtam, hogy a szerző keveri az unalmat a nyugalommal. Ezt most bátorkodom kiegészíteni, mert a szerző nemcsak az ataraxiával, hanem az apátiával is keveri, sőt még az izgalommal is összezagyválja az unalmat. Ezt írja: „A vállalt, megélt, végigdolgozott unalom az aszkézis egy neme. A várakozás-jellegű unalomra gondolok, amelyben figyelmünk ingerszegény vagy csak lassan feldolgozható ingereket nyújtó tárgya valamiféle abszurd, hősies lojalitást ébreszt az emberben, hitet és reményt, hogy a végén lesz a dologból valami.”

 

A bökkenő csupán az, hogy „várakozás-jellegű unalom” nincs. A várakozás eo ipso izgalom. Márpedig, ha valaki izgul, akkor nem unatkozik. A várakozás egyszersmind determináló és determinált tünemény. A várakozást a vágy determinálja, illetve a várakozás jövőképet, konkrét elképzeléseket, terveket generál az ember tudatában. Lehet-e vajon vágyakozva unatkozni, unatkozva vágyakozni? Lehet-e vajon unatkozva tervezni életet, vágyni érdekesebb, szebb jövőt? Persze unatkozhat a járókelő, ha a buszra „várakozik”, de a szövegben nem erről van szó, az autóbusz ugyanis nem „ébreszt az emberben valamiféle abszurd, hősies lojalitást”.

 

Nem szólva arról, hogy „vállaltan” nem lehet unatkozni. Az ember nem akkor unatkozik, ha akar (mint fentebb céloztam rá: még valamely avantgárd színtársulat előadásán is csak akkor unatkozunk, ha az asszony akarja). Sőt még izgulni sem akkor izgul az ember igazán, ha izgulni kíván (a meccs is, a krimi is csak múló, kvázi izgalmat kölcsönöz), miként a fehér elefántra is leginkább akkor gondolunk, ha nem akarunk gondolni rá.

 

Mi tehát a „vállalt, megélt, végigdolgozott unalom”? Nem egyéb, mint „lassú, kínzó involválódás, tartós szerelmi következményekkel”. Amikor a szerző „kimerészkedik a bandafőnök kijelölte körből” és „irtózatos védtelenségében” a „maga szakállára kezd explorációba”.

 

Szegény hülye Babarczy Eszter.

 

Félreértés ne essék, nem azért hoztam ide ezen örökbecsű narancsos parafrázist, mert Babarczy Eszter hülyeségeket irkál, beszél, egyáltalán nem azért. Tudniillik, ha jámbor volna a szerző, egy szavam nem lenne, hisz’ mindenki úgy involválódik (lassún, kínzón) tartós szerelmi következményei felé, mindenki úgy kezd explorációba a maga szakállára, ahogyan akar. Már, ha közben nem sérteget másokat. Vagyis azért mancsoztam össze Babarczyt, merthogy ő igen agresszíven idióta: sületlenségeket beszél, miközben (explorációja végkövetkeztetéseként) paranoidnak nevezi az országot (azt az országot, amely mások hazája is). Ami ugye részint ostobaság (hogyan lehet egy ország paranoid?), részint igazságtalanság, hisz’ morálisan is, intellektuálisan is nagyjából úgy aránylik Magyarország Babarczy Eszterhez, miként Szondi Lipót aránylik valamely fotogén pácienséhez.

 

Na most ezt bátran kijelenthetem, noha egyáltalán nem vagyok egy buzgó hungaromán. Aki mégis túlzásnak tartja állításomat, az olvassa el Babarczy bármely írását! Legyen az a büntetése.

 

 

[És akkor szorosan idekívánkozik még egy megjegyzés. Egyesek igen harcosan védik ellenem Babarczy Esztert, illetve folyvást aggódnak a topik integritásáért. Mér’ vagyok én itt még mindig – kérdezik mindegyre –, amikor ez a topik Babarczyról szól, róla kéne írni, beszélni? Hát kérem, itt lett volna a nagy alkalom. dokibácsi elővezette a csodatextust, lehetett volna hozzá viszonyulni. Pozitívan természetesen. El lehetett volna mondani, hogy jajdemilyen jó ez az írás, és azt is persze, hogy mi benne a nagyon jó. Nem akadt ilyen hozzászólás. Senki nem szólt Babarczy barátai közül Babarczyról (írásáról) a Babarczy-topikban. Ami durvábban úgy is megfogalmazható, hogy Babarczy Eszter (lényege, vagyis munkája) a kutyát sem érdekelte, sem itt, sem más rovatban.]