Azt hiszem valami hasonlót olvastam (csak most nincs itt a könyv nálam) egy Philip K. Dick regényben, ahol az időcsapdába került asztronauták szép lassan kinyírják egymást. A regény végén a poén, hogy igazából egyfajta alvásszerű állapotban, egymás képzeteit aktívan összekötve tették, tehát a valóságban mindenki él és jól van - az egésznek a célja éppen az, hogy a felgyülemlett szorongásaikat, elfolytott agressziójukat kiéljék - a valóságnak tűnő képzelet hálójában. Persze nagyon leegyszerűsítettem.

Szóval ilyen kis közösségben (300 ember mínusz az epizódonként kinyírt tagok, igaz valahogy ők mindig  újrapótlódnak :)  óhatatlanul egymás torkának esnének, ráadásul a mesterséges környezet ki tudja milyen egyéb mentális problémákat okozna.

Egy ellenpéldát tudok: a tengeralattjárók személyzete, akiknek szerintem ép ésszel átgondolva teljesen őrülten kellene a többhónapos szolgálatot követően előkerülniük, mégis viszonylag normálisak maradnak. Ugyanis agyondolgoztatják őket és annyi a szabad idejük, amennyi az alváshoz éppenhogy elég.

Lehet, hogy az Alfán is így tesznek?