Higgadtan kezeltem mert a bénulás alatti pániktól eltekintve soha nem hagyott bennem mély nyomot a dolog. Nem lettem depressziós, nem féltem elaludni stb. Egy idő után rájöttem hogy semmi bajom nem lesz tőle, megakadályozni/befolyásolni meg nem tudom, ha túl sokat mesélgetem mindenkinek akkor meg végképp hülyét csinálok magamból. Innentől kezdve 3 lehetőséget spekuláltam ki:
1. Gonosz szellemek látogatnak. - Szellemek nincsenek, miféle marhaság ez....?
2. Ufókok rabolgatnak - Ufók sincsenek, vagy ha neadjisten vannak is, miért pont engem b@szogatnának? - Na haggyuk má Ibolykát...
3. Lehet hogy agymra ment az X-Akták/E.T./Ghostbusters? Esetleg van valami zizi az agyammal. - Na ez a legvalószínűbb a három közül.
Tehát attól eltekintve hogy sokat gondolgodtam rajta hogy ez vajon mi lehet, nem különösebben zavart ez a dolog.
Néhány dolgot megfigyeltem amiből arra következtettem hogy ennek valami pszichés f@szságnak kell lenni:
többnyire (voltak azért kivételek) akkor fordult elő ha egyedül aludtam - egyedül (!)
ha a kutya bent aludt nálam, egyszer sem jelentkezett - tehát nem voltam egyedül (!)
se napközbeni szunyáláskor, sem reggel, csak éjszaka - sötétben (!)
szinte mindig ki voltam takarózva - védtelenül (?!)
Namost én valami olyasmire gondoltam hogy lehet hogy ez ilyen kiskölyök koromból visszamaradt, saját szobába költöztetős, sötétben félős, egyedül aludni nemakarós, minden sarokban szörnyeket sejtős, ovis emlék- és félelemfoszlányok elszabadulása a tudatalattimból. Tehát hogy dolgok jöhetnek elő torzítva-színezve amiket a tudat már rég elfelejtett ugyan de valahol mégiscsak ott bujkál az idegsejetek mélyén.

Ebben az elgondolásban most némileg megerősített az oldaladon olvasott iromány a születéskori "emlékekről" (maszkos alakok, fognak, visznek, félelelem stb).

Tehát én így okoskodtam, kőkeményen racionalista/materialista ember lévén. És így már nem is olyan félelmetes. Hm?

Vagy ez hülyeség?

A másik kérdésedre válaszolva:
Amikor egyszer (egyetlenegyszer) hagytam magam, hogy lássam mi lesz, teljesen elszabadult a pokol. Szó szerint. Ilyen lehet talán a Gyehenna. Megpróbálom leírni, nem biztos hogy teljesen érthető lesz: A zsibbadás teljesen elviselhetettlenné vált, majd átment égésbe és fel-le hullámzott bennem. Egyre jobban süppedtem az ágyba, levegőt nem kaptam. Teljesen papírvékonnyá lapultam és elkezdtem lefolyni az ágyról minden irányba. Aztán eltűnt az ágy és a semmiben lebegtem mint egy nagy palacsinta. Csak a sötét meg a zsibadás-fájdalom ami folyamatosan erősödött. Aztán elkezdtem nyúlni és csavarodni. Mint ahogy a ruhából kicsavarják a vizet. Na ez igazán sz@r volt. Végül azt éreztem hogy egy nagy lapos akármi (karok, test, fej minden nélkül; azok már régen eltűntek, leváltak és elúsztak a feketeségben, vagy beleovadtak a nagy laposságba) vagyok egyre jobban csavarodok és meggyulladok. Megyulladok és elégek. Lassan. Kis hamudarabokká válok és teljesen széthullok a semmiben.

Na ez már nagyon pánikolós téma volt, itt már megbántam hogy hagytam, kínlódtam is ezerrel hogy magamhoz térjek, vagy legalább történjen valami, ennél úgyis csak jobb lehet. Soha többet ilyet.
Számomra ez volt a legdurvább, legemlékezetesebb.