Kedves Halfsinger!

 

"A magyarság asszimilációs nyeresége a XIX. század második felében nagyrészt művelt, városi emberekből került ki: zsidóság, városi németség."

 

Lehet benne valami, ezen még nem gondolkoztam, ezért nem is néztem utána az esetleg fellehető adatoknak. Mindkét asszimiláció tény, ezt nem vitatom. De egyrészt ott van Petőfi esete, ami nem támasztja alá az én felvetésemet, hiszen éppen a Mária Terézia idők következménye lehet, másrészt viszont az Általad említett asszimilációban is az jelenik meg, hogy "húzóágazat" volt magyarnak lenni, és ennek sok oka lehet. A vicces a dologban az, hogy a "történelem végére" maguk a Habsuburgok is kezdtek szívből magyarosodni. (Szegény Rákóczi, ha ezt látná...!)

 

Egyébként izgalmasan érdekesek ezek a hozzászólások (persze ezt itt kivéve): fura helyeken vannak egyezések és ellenkezések. Nekem az a legfurább, hogy amikor jobbágy-nemes viszonyról van szó, mindig felüti fejét Marx. Pedig az ellentét nélküle is megvolt, és milyen izgalamsan! Ha jól tudom, nem csak a Dózsa háborút vezette kisnemes, hanem ugyanez volt a németeknél is a helyzet, és a huszitáknál is. (Az angolokra nem emlékszem.)

 

Mármost amiért én igazat adok Rákóczinak abban, hogy a magyar társadalom végzetes megosztottsága a Dózsa féle lázadás megtorlásából ered az az, hogy míg tőlünk nyugatra ezt az ellentétet elsöpörte a "talált kincs" fölötti izgalom, vagyis a pénzgaldálkodás kialakulása, (így lehettek "vállalkozók" a nemesek, haszonlesésből - jó, csak részben abból) nálunk betokosodott az ellentét, ami aztán egészen nevetséges "kapilláriákkon" keresztül üti fel a fejét mind a mai napig. Amire csak az Alice Csodaországban egyik ismétlődő mondatával tudok reagálni: "Üssétek le a fejét!" Mármint ennek az ellentétnek.

 

Beszéljünk inkább a görögökről. (Csak sajnos az nem ez a topic.)

 

Katona László