Az éjjeli ének.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.
Éj vagyon: íme csak most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.
Valami oltatlan, el nem oltható vagyon én bennem; ez akar megszólalni. Sóvárgás vagyon bennem a szerelem után, ez maga is a szerelem szaván beszél.
Fényesség vagyok: bárcsak volnék sötét éjjel! De az a magánosságom, hogy fényesség ővez engem.
Óh, bárcsak volnék sötét és éjszakázó! Hogy szívnám akkor - a fényesség emlőit!
És még titeket is áldanálak, ti apró fénylő csillagok és világító bogarak odafent! - és mi boldog lennék fény-ajándéktoknak miatta.
De a magam fényében élek, visszaiszom magamba a lángokat, mik belőlem kitörnek.
Nem ösmérem az elfogadó boldogságát; s nem egyszer mondtam, hogy lopni még nagyobb boldogság lehet, mint kapni.
Az az én szegénységem, hogy kezem sohasem piheni ki az ajándékozást; az az én irígységem, hogy váró szemeket látok és világított éjszakáit.
Óh, minden ajándékozó boldogtalansága! Óh, napom elborulása! Óh, mohó vágy a kivánság után! Óh farkaséhség a jóllakás után!
Elfogadnak tőlem egyet s mást: de vajjon hozzáférek-e sziveikhez is? Szakadék vagyon adás és elfogadás között s a legkisebb szakadékot legnehezebb áthidalni.
Éhség nő szépségemből: szeretném bántani azokat, akiknek ragyogok; szívesen megrabolnám azokat, akiket megajándékoztam: - imigyen éhezem a gonoszságot.
Visszavonva kezem, ha már kéz nyúl feléje; habozva, miként a vízesés, a mely még zuhogva is habozik: - imigyen éhezem a gonoszságot.
Ilyen bosszút eszel ki bőségem: ilyen alattomosság fakad magános voltomból.
Boldogságom, hogy ajándékozhatok, elhalt az ajándékozásban, erényem belefáradt bőségébe!
Ha ki mindig ajándékoz, annak az a veszedelme, hogy elveszíti szemérmét; ha ki mindig osztogat, annak keze-szíve hólyagos lészen csupa osztogatástól.
Szememnek nem csordul már könnye a kérők szemérmétől; kezem tulságosan megkérgesült, hogy reszkessen, ha tele vagyon.
Hová lőn szemem könnye és szívem hamvassága? óh, milyen magános minden ajándékozó! Óh, milyen néma minden ragyogó!
Sok nap kering az üres térben: mindenhez, mi sötét, szólnak fényességükkel, - nekem hallgatnak.
Óh ez a fényesség ellenségeskedése a világító ellen: könyörület nélkül megy a pályáján.
Szíve mélységében méltányosság nélkül minden ragyogó iránt, hidegen napok iránt - imigyen kering minden nap.
Viharhoz hasonlatosan repülnek a napok pályáikon, ez az ő járásuk. Kérlelhetetlen akaratukat követik, ez az ő hidegségük.
Óh, csak ti, ti sötétek, éjszakások, teremtetek meleget a ragyogóból! Óh, csak tejet és üdülést a fényesség emlőiből!
Óh, jég vagyon körülöttem, kezem megég a fagytól! Óh, szomjuság vagyon bennem, az a ti szomjuságtokat sóvárogja!
Éj vagyon: óh, miért, hogy fényességnek kell lennem. És hogy az éjszaka dolgait szomjuhozom! És hogy magános vagyok!
Éj vagyon: íme forrásként fakad belőlem kivánságom - a beszéd után kivánkozom.
Éj vagyon: íme hangosabb a szava minden szökőkútnak. És lelkem is szökőkút.
Éj vagyon: íme most ébred a szerelmesek minden éneke. És az én lelkem is egy szerelmes éneke.
Im-ígyen szóla Zarathustra.
