-balazs- Creative Commons License 2005.10.10 0 0 2801

Spartathlon 2005 

 

Mottó:

 

„Sima ügy. Odamész, lefutod, hazajössz, azt’ jól van.”

 

„Ameddig ellátsz, addig el is tudsz futni.”

 

Köszönet  

Az első gondolat, az első lépés előtt egy pár köszönömmel kell kezdenem. Ezt a versenyt egyedül senki sem tudja végigcsinálni. Én szerencsés voltam mert nagyon sokan álltak mögöttem. Köszönettel és hódolattal tartozom Gabinak aki végig támogatott és amikor kellett, még az árokból is kivakart. Köszönöm Andrásnak és Gusztinak a sok tanácsot, türelmet és társaságot, köszönöm Tímeának, hogy a még végén is volt ereje tovább rugdosni, és köszönöm anyukámnak, hogy csecsemő koromban fejre ejtett, áttolta rajtam a fotelt, bevágta a fejem az ajtófélfába és leejtett a lépcsőn. :-))

  Prológus  

Egy szinte tökéletes tavaszi nap vége közelgett. Langyos szellő fújdogált és felhőt messze-földön sem látott emberfia. A nap már erőteljesen lefelé tartott, csupán néhány óra világosság maradt, táv pedig még volt bőven. Felértem egy hegytetőre és pár rövid, de kellemes lejtőn próbáltam erőt gyűjteni. Soha ilyen messze még nem futottam, itt már minden lépés egy lépés volt az ismeretlenbe. Hosszú kilométerek óta senkivel sem találkoztam. A mezőny zöme már mögöttem volt és talán ketten vagy hárman lehettek még előttem. Minden előzés erőt adott, de tartalékaim a végüket járták.

 

Egy domb alján futót pillantottam meg. Rá vártam hosszú kilóméterek óta. Friss hús, újult erő, ide nekem a világot! Nekilendültem, próbáltam nesztelenül mögé osonni, és jó erőben elsöpörni. De nem ment, nem hagyta magát. Beért, betársult és beszélgetni kezdtünk. A formaságokkal már nem törödtünk, hatvan kilométer után már mindegy volt ki kicsoda, és már nem is biztos, hogy emlékeztünk saját nevünkre. Gurultunk föl és le, s közben társam egy rejtélyes versenyről kezdett mesélni. Egy versenyről, ahol az ember másfél napig fut, ahol nappal hőgutát kap, éjjel megfagy és közben sörröl és a célban rá váró kórházi ágyról halucinál. Egy csoda versenyről, át a holdbéli Peloponesszoszon.

 

Ekkor 2003 májusát írtunk. A közös futás után sokáig szóba se jött a titokzatos verseny. Elfeledtem. Nem ’láttam el’ odáig, nem volt miről beszélni.

 

De egy szép napon, tán egy bő évvel később megjelent egy bűvös térkép a könyvespolcon. Egy iciri-piciri térkép, egy görög verseny útvonalával, keresztül Attikán és végig a Peloponészoszon. Gabi hozta amolyan évfordulós meglepinek. Legtöbben ki sem tudták bogozni mit ábrázol a kép, de én valahogy azonnal tudtam. Véget ért a lappangás, feléledt a korábbi kiváncsiság. A térképet álmodozások és beszélgetések követték, és a Spartathlon lassan a mindennapok része lett.

                       

Hit  

Az első pillanattól tudtam, hogy fizikai felkészülésben nem tudok odáig eljutni ameddig szeretnék. Kevés az idő és abban biztos voltam, hogy nem lesz türelmem kivárni azt a pár évet ami még hiányzik. Ezt a versenyt csak a fejemmel és a szívemmel tudom megcsinálni, mert a lábaim cserben fognak hagyni. Egyszer Ispi azt találta mondani, hogy „ej de jó a mozgásod, már csak 30.000 kilométer és egész jó ultrafutó lesz belőled.”

 

Valamikor a nyáron az Ó tesamentumot lapozgattam, s beleolvastam Jób könyvévbe. Isteni próbatételek során Jób elveszíti mindenét; a vagyonát, a családját, az egészségét. De a hitét nem, s ezért idővel bőséges jutalom üti a markát. Távol álljon tőlem, hogy egy prófétához hasonlítsam magami, de többszörösen nagyon elgondolkodtatott ez a könyv. Tudtam, hogy Athén és Spárta között jönnek majd próbatételek. Rosszul leszek, fáradt leszek, beteg leszek, mint talán még soha. Melegem lesz, fázni fogok, és lesz, hogy minden lépés már kín. Árokparton fogok feküdni, talán enni sem tudok már és izmaim is cserben hagynak. De jöhet bármi baj, két dolgot semmi és senki nem vehet el tőlem: a hitemet és a méltóságomat. Amíg ezeket megőrzöm, tovább tudok menni. Amint elveszítem őket, vége. És bónusznak ott van, hogy ezerszer könnyebb helyzetben vagyok, mint Jób mert tudom hol van a megpróbáltatások vége és tudom mi a jutalom.  

 

De mindezt miért? Patapoc írt egyszer egy számomra kedves sort a Kinizsi 100-asról. Ez a gondolat szerintem itt is jó helyen van: „Számomra több mint egy évtizede ez az év fénypontja…, 100 kilométeres gyaloglás, ahol elpusztul test és lélek, majd sokkal szebben és ragyogóbban újjászületik.”

 

Bomba biztos módszerek és végső visszaszámlálás  

Ferihegyről hatalmas csapattal indultunk neki: Fendrik Laci, Horváth Jenő, Ispánki Zoli, Kalotai Levi, Láposi Gyuszi, Lelkes Guszti, Lőw Andris, valamint két újonc, Végh Attila és jómagam. És persze ott volt a kísérők csúcsa Gabi, Tímea és Edit. Később csatlakozott még Nemes Attilosz és az úgyszintén elsőbálozó Csató Józsi.

 

A szállodába bevackoltuk magunkat és megkezdődött az igazi visszaszámlálás. A terhes visszaszámlálás, amikor tudod, mindent, de mindent megcsináltál és a következő két napban semmi más dolgod nincs, mint nézni, ahogy múlik az idő. És remélhetőleg elkerülni valami spontán baromságot. A munkának vége, a terv a helyén, a gépezet felkészülve. Pont olyan érzés, mint az Olimpia előtti utolsó napokban. Amikor percenként számolod ki, hogy mennyi van még hátra. Amikor csak nő a feszültség, de semmit sem tudsz tenni, hogy levezesd.

 

Mindenesetre terv ide, terv oda, több oldalról akartam bebiztosítani a célbaérést. Az egyik az egy orvosi kísérlet volt. Vért kellett adni, de én annyira rettegek a tűszúrástól, hogy már a gondolattól is beszakad a vérnyomásom. Ennek a véradásnak csak akkor van értelme ha a célban is ott vagyok. Vagyis ha most elviselem, az végig ösztönöz, hogy ne hagyjam pocsékba menni a fájdalmat. Tökéletes. A vért amúgy nem más vette le, mint a tavalyi 2. helyezett és 2003-as győztes, Markus Thallman, aki egyébként szívsebész és üres óráiban fut.

 

Szuper kabalából megkerestem még John Fodent is, a verseny alapítóját is, hogy firkantsa rá a nevét a rajtszámomra, mert ilyen számmal bizonyosan nem merek kiállni.

 

Az utolsó nagy feladat a csomagok leadása volt. A 75 frissítőpont bármelyikére előre lehet küldeni pakkot, de az igazi mágia kiszámolni, hogy mire hol és mikor lesz szükség. A sötétedést még csak-csak belövi az ember, de hogy mikor kell a hosszú nadrág, az már egy cseppet trükkös. De mint szinte bármikor máskor, itt is András és Guszti fogták a kezem.

 

A rajt  

Teletömtem magam, elküldtem még egy utolsó goromba SMS-t Tapírnak, mély levegőt vettem majd magam mögött hagytam a szépreményű London Hotelt.

 

Hajnali sötétségben készülődtünk az Akropolisz lábátnál. Csak egy-két elvetemült melegített, a többség inkább kaszinózott és fotózkodott. A nagy magyar csapatkép után kerestem egy épp nem foglalt fát, majd leültem egy csöndes sarokban és picit becsuktam a szemem, hogy átgondoltam, hogy mi vár rám. Ezért jöttem ide, erre a versenyre készülök egy éve, nap nap után ez volt mindenem. Most itt ülök, Niké temploma alatt és a sors megadta a lehetőséget, hogy valóra váltsam az álmot. Innentől minden az én kezemben van. Rajtam múlik, hogy mit hozok ki a lehetőségből. Nagyon sokan szurkolnak értem de az utolsó lépéseket egyedül kell megtenni. András tavalyi szavai jutottak eszembe: „Itt van 183 életerős, tettre kész sportoló 6 kontinens 30 országából. Fotózkodnak, nyilatkoznak, jó kedvűek, bizakodók. De mi lesz velük fél, egy, másfél nap múlva? A java részük addigra riadt kis nyuszika lesz és az árokparton, vagy az orvosok kezei között sírdogál majd.”

 

Hét órakor elindulunk és egy fél pillanat alatt minden feszültség felszabadul. Futunk!!!

 

Matek  

Ötödikben kegyelem kettessel mentem át matekból és hatodikban is nagyon sok segítség kellett a hármashoz. De a Spartathlon számainak üzenete nem tudott nem megérinteni. A túlélésre nagyjából annyi az esélyem, mint az Omaha partszakaszon a normandiai partraszálláskor. A tavalyi 183 indulónak kevesebb, mint 40 százaléka ért be Spártába. S közülük is a legfiatalabb 32 éves volt, ami egy nyúlfaroknyival több az én 31 évemnél.

 

Persze van a mateknak egy másik oldala is. A teljesítéshez 8:45 perces ezrek kellenek, ami minden csak nem gyors. Ha Korintosz-hoz terv szerint érek, onnantól elég, ha 10 perces átlagot futok. Nem lehet, hogy ne menjen, az már szinte séta. Pedig mégis annyian elbuknak. Miért pont én lennék a kivétel? Miért pont én érnék be? Mit tettem én le az asztalra? Három éve azt se tudtam mi az a Spartathlon míg mások tíz évet készülnek rá. Nekem miért ne kéne végigjárnom a szamárlétrát? Miért vagyok ilyen nagyképű? Mivel érdemeltem ki?

 

De mégis azt mondom, kész vagyok és be fogok érni. Ott a helyem, felszántom az aszfaltot, szétszedem a hegyeket. Mert akarom. És mert el kell vinnem Leonidasz királynak a közelgő baj hírét.

 

Athén  

A város még igencsak ébredezik. Az autósok türelmetlenek, a gyalogosokat nem nagyon érdekli merre tartunk, mit csinálunk. Járókelők a futók közt cikáznak, rohannak a metróhoz. Egy hosszú lejtővel kezdünk és magunk mögött megcsodálhattuk ahogy az Akropolisz a kelő nap fényében fürdőzik. Az előttünk futó japán csapat persze nem csak csodálni akarta a látványt és egy pillanat alatt vagy nyolc fényképező került elő.

 

Az első kilométereket Levivel futottam majd Guszti mellé sodródtam és tovább vitattuk az élet nagy dolgait. A városból kivezető zsúfolt autópálya leállósávjában pedig Andrással folytattuk az előző esti beszélgetést. A kilométerek múltak, a frissítők repültek és lassan kiérünk a tengerhez. A partra vezető lejtők végén pedig magamra maradtam, akkor még az goldoltam, hogy egészen a verseny végéig, de nem bántam, hogy tévedtem.

 

Izgés-mozgás  

A tavasz derekán, a K100 előtt beszélgettem Gusztival az időtervezésről és meséltem a komplex excel képleteimről amik a részidőket kalkulálják. Hosszas eszmecsere végén azonban mégis arra jutotunk, hogy a tervezgetésnek nagyjából annyi értelme van, hogy elhitetjük magunkkal, hogy csinálunk valamit és még az időt is elütjük. Hát én jól elütöttem, mert annyit tervezgettem, hogy szeptember közepén már Gabi is megkért, hogy legalább egy napig hanyagoljam a Spartathlon témát :-)

 

Térképet böngésztem, táblázatokat rajzoltam, részidő kalkulátort csináltam, beszámolókat olvastam, frissítő listát csináltam, fotókat böngésztem. Ezenken túl Tímeát, Gusztit és Andrást is rendszeresen zaklattam. Kollégáim már a nyáron nagy ívben kerültek, barátaim titkosított telefonszámra váltottak és családom kitagadott. Tudom, eléggé elviselhetetlen voltam, meg vagyok még most is. Elnézést. Mindjárt elmúlik. :-)

 

Az első maraton  

Athént Százhalombatta Elefsfina és egy igazán grandiózus olajtározó-finomító komplexum követte. Olyan igazi, szívmelengető illat lepte be a tájat. Sebaj, ez a beugró. A Korintoszig tartó 81 kilométeren nincsenek kísérők, nincs külső segítség és gyorsak a szintidők. Nem egyszerű, de itt veheted meg a jogot a folytatásra. A verseny úgyis csak este kezdődik, de itt már elég sok kiderül.

 

Az emelkedőkbe az első perctől belesétáltam. A verseny előtti napokban találtam meg a háromszoros győztes Rune Larsson útbaigazító gondolalait és a verseny során többször szerettem volna leborulni a lába elé, hogy megköszönjem az utolsó pillanatban jött segítséget. (Idén nem indult, de a feleségén, Mary-n keresztül üzentem, hogy van egy hálás magyar rajongója.) Rune azt írta, hogy ha egyetlen emelkedőt sem futok meg és csak a lapos és lejtős részeken futok, nagyon jó esélyem van a teljesítésre. Megfogadtam a szavait.

 

Az első komolyabb emelkedőn egy dán futóval trécseletem, aki egy négy éves kihagyás után merészkedett vissza a Spartathlonra. Akkor kicentizte a szintidőt és a verseny során négyszer feküdt le aludni. Azta!! Én úgy terveztem, hogy csak akkor alszom, ha muszáj de inkább mégse legyen muszáj. Spártában úgyis vár az ágy.

 

Egy kanyar után egy oldalára fordult hajó mellett futunk el. Nem pici a jószág, egy amolyan 60-70 méteres kis konténerszállító. Csupán pár kabin ablak és néhány mentőcsónak mered az ég felé. Ilyet még úgyse láttam. András később mesélte, hogy legalább három éve hever ott.

 

Az idő jó volt. Bár meleg volt, nem tűzött a nap és igazából csak rutinból locsolgattam magam. Már a dán barátom is magamra hagyott és valahol 30 kilométer környékén tényleg egyedül maradtam az attikai őszben. Előttem hosszú sorban kígyóztak az emberek, de elmúlt már a kaszinózás ideje, lassan ideje kicsit dolgozni is.

 

Negyven után értem be Láposi Gyuszit majd egy emelkedőn Attiloszt, aki már nagyon húzta a lábát. Reméltem, hogy ez amolyan állandó lábhúzás, mégsem tekintettem nagyon jó jelnek.

 

A maratoni távhoz úgy 4:13-ra értem, szinte terv szerint. Eddig jó. Mégsem csak unaloműzés volt az Excelt nyúzni?

 

Kilométerek  

Az évemet szinte minden szempontból a Spartathlonnak rendeltem alá és elég alaposan felforgattam a felkészülésemet. A cél az volt, hogy kevesebb alkalomból több kilométert fussak és legyenek igazán hosszú futások is szép számmal. Az össz kilométerszámot nem mertem nagyon megemelni, mert hiszek abban az alapelvben, hogy évi 10%-nál nagyobb emelést nehezen tud feldolgozni a szervezet. A futásonkénti átlag így 20 kilóméter fölé került és az év során egy tucatszor futottam maratonnál hosszabb távot, zömében terepen, erdőben.

 

Guszti egyszer azt mondta, hogy 2500 kilométerből szinte bármit meg lehet csinálni. Én 2462-vel vágtam neki a Spartathlonnak, vagyis elvben az első maraton után már nagy baj nem jöhet. :-)

 

Tovább Korintoszig  

40 kilométernél Gabiék illegalitásban szurkolnak. Nem állhatnának meg, de azért egy gyors puszi erejéig kiállok. Jól vagyok, semmi nem hiányzik a lelki békéhez. Kivéve egy apróságot: hideg innivaló. A frissítőknél minden meleg. A víz, a kóla, a gyümölcslé. Egy ponton váratlan fordulat: elfogyott a meleg víz is. Grrrrr. Fontolgatom, hogy betérek egy boltba hideg kóláért, de nincs szívem feláldozni két percet. Olyan kevés az a 2160 perc. De tényleg. Inkább elkortyolgatok egy üveg citromos, izé, nem is tudom mit, tán lónyálat.

 

Valahol 50 kilométer után egy zöldséges ajándékot osztogat. Levág egy darab uborkát és egy bravó kiáltással kezembe nyomja. Megköszönőm, kicsit falatozgatok belőle, de bevallom, maraton után nem annyira finom dolog egy öklömnyi darab uborka. De nem nyafizom. Megettem a két harmadát, szóval úgy érzem megtettem amit a barátság megkíván.

 

Időközben hirtelen nagyon sokat hozok a szintidőn. Az elvárt tempó a hét perces tartományba csúszik és nekem nem annyira megy a lassítás. Sétára kényszerítem magam. A kezdeti taktika, hogy amennyivel a szakasz szintidején belül vagyok, annyit gyalogolok a következő szakaszból. Amikor így is túl sokat hoztam a szintidőből, a 10 perc futás 5 perc gyaloglás módszerre váltottam és így szépen stabilizálódott az előnyöm. Fura mód ezen a szakaszon végig azt éreztem, hogy lejt az út. Pedig ha abból indulok ki, hogy tengerparton vonultunk, ez valószínűtlennek tűnik.

 

50 kilométer magasságában megpillantottam a Peloponeszosz félsziget partvonalait. Kémleltem a távolt hátha meglátom a csatorna bejáratát, de az még messze volt. Múltak a kilométerek és idővel beértünk, na hová, hát Százhalombattára egy újabb finomítóhoz. Valami difi lehetett, mert a békésen égő őrlángból hirtelen pokoli, világvége szerű lángok csaptak ki és az eget fekete füst borította be. Szép vidék. És illatos. Hirtelen nehéz lett bent tartani az uborkát. Meg a répát.

 

A második valamirevaló emelkedő a korintoszi csatornához vezetett fel. Belefutottam egy holtpontba mégis mászni kellett, méghozzá egy újabb soksávos út leállósávjában. Visszakapcsoltam, hagytam, hogy az Ázsiai futók letoljanak az útról. Végig futtották az emelkedőt majd a tetején belesétáltak. Túl bizarr. Én inkább válságkezelést tartottam és szép lassan összeszedtem magam. Jó volt, amolyan felkészülés az igazira, ami remélhetőleg még pár órával odébb van.

 

Lassan felértem a csatornához. Ez is egy amolyan álom beteljesülés. Amióta az eszemet tudom, vagy legalábbis amióta először lapozgattam családunk ősi Világatlaszát, meg akartam nézni a Korintoszi Csatornát. Lenyűgöztek a képek, s mindig azt gondoltam, hogy ez valami nagyon egzotikus országban lehet. A híd előtt felkaptam egy követ, mert olyan nincs, hogy nem dobok követ a vízbe és megálltam arra a pár pillanatra, amíg a kő zuhant a végtelenbe. Óriási volt.

 

A hídtól egy enyhe emelkedő vezetett a találka pontig és délután négy előtt nem sokkal túl is voltam az egyik nagy félelmen. Kulacsot töltöttem, felkaptam egy adag zöldséges rizst, elhadartam Gabinak egy-két óhajt-sóhajt és újból úton is voltam.

 

Érzelmi gödör  

Többen is figyelmeztettek, hogy Korintosz nagy csalódás szokott lenni. Sokáig vár és sokat vár az ember ettől a találkától aztán pillanatok alatt átrobog rajta és marad egy nagy üresség. Tudtam, hogy ez lesz, mégse tudtam mit tenni ellene. És ott van András statisztikája is, miszerint a feladók fele a következő maratonon száll ki. Hümm. Lekanyarodtunk a főútról és hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Sírós kedvem lett és lelki pánik fogott el. Nagyon messze kell még mennem és a verseny még el se kezdődött. Ekkor jutott először eszembe a topik. Elképzeltem, hogy Gabi küldözgeti az SMS-eket és az egész topik (még talán Tapír is) örül, hogy átjutottam az első akadályon.

 

A kedvem azért hamar rendbejött és a tál rizs is dolgozott. Talpraálltam és újból jó tempóban, rendesen szintidőn belül gurultam. Kis falvakon futottunk keresztül és szurkoló gyerekcsoportok hadának integettem sokat. És még egy bizarr felüljárót is megcsodálhattam. Most épül és a semmiből vezet a semmibe. Sőt, a semmit hidalja át.

 

Ókori Korintosznál, 93 kilométernél következett a nagy egymásratalálás. Beértem Gusztit és Andrást és innentől sötétedésig többé-kevésbé együtt mentünk tovább. A futó-gyalogló kombináció miatt nem mindig mentük azonos tempóban és az éjszaka nagyobbik részében előzgettük egymást, de nem igazán akartam jobban becsatlakozni. Andrással kicsit beszélgettünk és elmondtam, hogy Korintosz előtt anyukájára gondoltam és ezek nem feltétlenül voltak a legtisztább gondolatok, de most már szégyellem magam.

 

A szőlő és gyümölcskertek között beért Mihalosz, a közelmúlt egyik legjobb görög 800-as futója. Azt mesélte, hogy eddig 16 Sparathlont csinált végig mint kísérő vagy szurkoló, de most eljött az ideje, hogy maga is nekivágjon. Nem akarok senkit se bántani, de szerintem elmebeteg, aki 800-as múlttal vág neki ennek a versenynek. :-) Mihalosz látszólag nem friss, a kelleténél többet foglalkozik azzal, hogy mi lesz holnap Spártában. Pedig messze van az még.

 

Még valahol a távoli Elefsfinánál borzasztóan megkívántam egy narancsot és azóta sehol se láttam a frissítő asztalon. Amikor egy narancs liget mellett ment el az út, úgy éreztem eljött az én órám. Letéptem egy-két érettebb darabot és elrágcsáltam egy emelkedőn. Görög csősznek lenni nem jó. A következő ponton Végh Attilával futottam össze. Egy székbe roskadva ült és azt mondta, hogy már nem nagyon van ereje továbbmenni.

 

Esteledik  

A nemeai völgybe hárman együtt értünk be. Körülöttünk gonosz, fekete felhők gyülekeztek. Minden irányban villámlott, a dörgés a hegyoldalból visszhangzott. Rossz jel. Egy francia srác siránkozni kezd, de szólok neki, hogy ezeket csak képzeli és jó idő van. Az optimista hozzáállás kifizetődik. Az út vizes de mégsem esik, viszont a völgy mindkét oldalán szakad az eső. Az istenek kegyesek hozzánk, megérte a sok rituális áldozat.

 

Sötétedik és egy hosszú emelkedőn kezdünk felfelé kaptatni. Lemaradok Gusztiék mögött és sokat sétálok. A 100 kilométert (11:15) már elhagytam és ezen a szakaszon 9 percen kívül van a szintidő. Hogy mégis haladjak, gyorsgyalogló stílussal kísérleteztem. A karomat pont úgy mozgattam, mintha futnék, de a futáshoz képest sokkal többet dolgoztam csípőből és bokából.

 

Ahogy besötétedett, újból rengeteg futó tűnik fel körülöttem. Zömében előzgetnek, ahogy tolják felfelé az emelkedőn, de a gyaloglók száma is szépen nő. A fejlámpát is már beüzemeltem és kicsit eltűnődöm azon, hogy mennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Egy apró lámpa és a három elem innentől hajnalig a túlésem záloga.

 

Eltévedni nemigen lehet. Minden kétes ponton nyilak vannak felfestve az aszfaltra és egy kritikus kanyarban összesen 12 sárga nyilat és SP feliratot számoltam össze.

 

Nemea (124 km) előtt borzasztóan erősnek érzem magam. Bőven 9 percen belüli kilométereket gyalogolok és még mindig hozok a szintidőn. Amikor a viharfelhők gyülekeztek, féltem, hogy túl messzire küldtem a meleg ruhát, de ahogy a felhők rátelepedtek a völgyre, éreztem, hogy kellemesen szigetelnek és meleg éjszakánk lesz.

 

A nemeai pont fényorgona szerű látványa feldobott. Amolyan családias hangulatú, meleget árasztó pont volt a sötét éjszakában. Edit egy pohár meleg levessel fogadott és én csak azt tudtam hajtogatni, hogy szuper jól vagyok, lazán megy minden.

 

Nemea után nem sokkal kezdődött az első földút ami majdnem Malandreni-ig vitt. Emlékeim szerint hamarosan egy éles bal kanyarnak kellett volna jönnie, de nem jött, inkább jobbra, fölfelé mentünk. Eltévedtem? Lekapcsoltam a lámpát és felnéztem a hegyre. Fölöttem is és alattam is apró fényecskék hada  imbolygott. Okés, jó helyen járok.

 

Az emelkedők kezdték megviselni a talpam. Nem vagyok hozzászokba a „verseny” gyalogláshoz és itt, valahol 130 körül már kezdett nagyon érzékennyé válni mindkét tappancsom. Kicsit ficánkoltam, csiszoltam a stílust de nincs mese, ezt most ki kell bírni.

 

Végül megjött a nagyon várt bal kanyar és hoppá, magyar hangokat hallok a frissítőnél. András, Guszti és Laci mögött érem el a pontot és együtt indulunk neki a földútnak.

 

András hív, hogy csatlakozzak, de nem akarok. Picivel lassabban futnak, én viszont maradok a gyaloglás-futás kombinációnál. Nagy tanácsadóm, Rune Larsson is írta, hogy jobb, ha az ember a saját tempóját futja, mert mindenkinek máshol jönnek a nehéz órák és csak akkor van esélyed, ha a saját versenyed tudod futni. A köves szakaszt amúgy is jobban bírom. PUFFFFF. Vagy mégsem? Az autópálya melletti földúton hirtelen akkorát estem, mint egy ház. Elterültem a kavicsos úton, de a tenyeremen kívül csak a büszkeségem sérült. Csató Józsi segített fel, aki ki tudja honnan került elő, de hirtelen ott termett. Miután jól összevéreztem a pólómat, konstatáltam, hogy ez majd úgyis kellemes derültséget hoz a topikon és remélhetőleg ezzel kiváltotttam Guszti későbbi esését. Pár percig húztam a lábam, nyalogattam a sebeimet, megvártam amíg csillapodik az adrenalin, majd újból felkerekedtem.

 

A földút végén leszállópálya szélességű és minőségű útra tértütnk rá. Mögöttem a három magyar hangja hallatszott és szép lassan be is fogtak. Kellemes lejtő következett, de nem volt kedvem hozzá. Kicsit sétáltam és szégyelltem, hogy egy ilyen szép lejtőt elpazarolok. Megálltam pisilni. Csupán másodszor rajt óta. Biztos, hogy jól frissítek? Éjfélhez közeledünk, meleg volt és bár kicsit fáradtam, minden rendben volt. A meredek lefelék kicsit fájnak, de azért haladok.

 

Elkezdtünk mászni  

Ahányszor elmondtam, hogy minden rendben, Rune Larsson szavai jutottak eszembe. Naiv dolog azt gondolni, hogy minden rendben lesz és elkerül a baj. Jönni fog a baj és nagyon rosszul leszek újból és újból. De ha tudom és várom a bajt, ki is tudok mászni belőle. Minden holtpontnak idővel vége van, minden nehézségből ki lehet jönni. Csak pánikba nem szabad esni.

 

Közeleg a hegy. A vízválasztó. Minden méterrel közelebb kerülök a csúcshoz és továbbra is abban a hitben ringatom magam, hogy ha meglátom a csúcs túloldalán Sangas falu fényeit, nagy baj már nem lehet. Lyrkia (148.5 km) határában kemény kaptató indul, ahol gyorsgyaloglással lehagyok egy futót. Hajnali egyre érek a frissítőhöz, kerek két órával a szintidőn belül. Hú, mi lesz ennek a vége? Nagyon megyek. Akár 34 órán belül is beérhetek.   

 

Kicsit fázom, ideje felöltözni, de előtte átkenem magam árnika olajjal. Ez a mindentgyógyító csodaszerem. Vajon 148 kilométerrel mit tud kezdeni? A ponton ismét összefutok a magyar trióval. Egy kis evés-ivás után viszont hamarabb indulok el. Az emelkedő a következő faluig, Kaparelli-ig nem meredek, de onnantól megtanulom mi a magyarok istene. Kaparelli-be olyan út vezet fel, hogy bringán már nem mernék legurulni rajta. A ponton bár meg sem akartam állni, mégis leülök meginni egy forró levest. Jól esik, igazi húsleves. Remeg a lábam. Nem lehetne, hogy itt maradok és egész este csak levesezgetek?

 

A Hegy  

Ahogy magam mögött hagytam a falu fényeit, baljós sötétségbe borult minden. Egy fekete lyuk közepén éreztem magam. Előttem végtelen szakadék tátong és a hegyoldalban hosszú kilométereken át apró fénycsóvák másznak fel az égbe, lassan, alig mozdulva. Az emelkedő  tetején az autópálya fényei látszottak. Ott az utolsó megállás a csúcstámadás előtt.

 

Egyre nehezebben vitt a lábam. Futóval már rég nem találkoztam. Balra nézek, mintha egy rókát vagy kutyát pillantanék meg. Következő pillanatban már nincs ott. Birka kolompok jobbra? Hol vagyok? Mászok és mászok. Pulzusom 150 fölött pedig gyalogolok. Minden kanyar mögött a frissítő pontot várom, de nem jön. Hideg van. Csak a futóbolond felső tart melegen. Ó, meddig tart még? Feltűnik a pont. Nem, mégse. Mégis? Nem. Kanyar. Mégis! Beesek a székbe. Levest csinálnak nekem. Kedvesek, nem hajszolnak. Ülök öt percet. Ez az eddigi leghosszabb pihenőm. Kezdenek fogyni a tartalékok, pedig még 5 kilométer a csúcs.

 

A pihenő picit rendbe rak, pikk-pakk felérek az ösvény lábához. Pheidippidész anyjának nevét már idáig is többször a számra vettem, de az igazi muri csak most jön. Átkelni a hegyen a sziklák közt, ahol út sincs, ahol messzebb vagy a civilizációtól, mint eddig tán bármikor. Bőven el tudom képzelni, hogy egy szikla tövében én is összefutok Pán istennel.

 

A pihenőnél Gabi tündért játszik és a lehetetlen kivánságokat is teljesíti. A föld alól kerít elő egy mézes kenyeret és egy kávét, majd rugdos tovább. Ez a mai harmadik kávém és sejtem, hogy a szükséges mennyiségnek még a felén se vagyok túl.

 

A verseny előtti öt hétben teljsen leszoktam a koffeinről. Megvontam minden kávét és kólát magamtól azzal, hogy a Sparathlonon majd jobban hasson a „szer.” Bejött? Nem tudom. Kicsi a minta. :-) Az biztos, hogy álmossággal egyetlen egyszer sem volt gond.

 

Szél van, indulnom kell, átfagyok. Magamhoz veszem a Saucony felsőt. Kaparelli-hez küldtem de megkértem Gabit, hogy szedje fel, mert nincs szükségem rá, meleg van. Ahogy indulok, megjön András és Guszti. András kicsit viharvert, az autó felé tart egy 12 perces alvásra. A hegy miatt sejtem, hogy most sokáig nem látjuk egymást.

 

A kövek között egyre jobban fáj a talpam. Már bőven felhólyagosodott mindkét lábam de a köveken csúszkálok és minden bajom van. Felszakad a bal. ÁÁÁÁááááá!!! Felszakad a jobb is. Alig haladok. A mászás nem keményebb, mint mondjuk a Nagy Kevély, de 160 kilométer után, két hólyagos lábbal, apró, hegyes, görgő kövek közt kín minden lépés. Lehagy egy japán futó. Pillanatok alatt eltűnik az éjben. Felnézek. Végtelenül messze a teteje. Hangokat hallok, valaki a fejem fölött beszélget? Valaki visszafelé jön? Beveszem a kanyart és ott áll két görög. Bizonyosan nem Pán isten, de akkor ki? Tapsolnak. Hol vagyok? Elöttük szék, asztal, egy harmadik pokrócot hoz. Felnézek, távvezeték tornyosul felém. Ezek szerint felértem! Pedig úgy számoltam még hosszú mászás van előttem. Nem ülök le, nem szabad. Orkán tombol, rettenetesen hideg van. A távolban mindenfelé villámlik, a következő gerinc túloldalán kegyetlen vihar tombol. A hangját nem hallani de a fényorgona nem csillapodik. Csak nem Pán isten üzen valamit? Remélem nem voltam fukar az áldozatokkal. Átnézek a gerinc túloldalára és meglátom Sangas-t. Ezek szerint nagy baj már nem lehet.

 

A lefelé még jobban fáj. Meredek, a combfeszítőm már beton kemény, a lábam görcsöl és a kövek szúrják a talpam. Kétszáz méterenként meg kell állnom lazítani. Elzúg mellettem pár futó, szinte falják a lejtőt. Elkezdek számolgatni. A Hegyen túl vagyok. Vajon milyen tempót kell futni innentől ahhoz, hogy szintidőn belül beérjek? 10:45-ös kilométereket számolok ki. Jippíí, az olyan gyalogtúra tempó. Igaz, friss gyalogtúra tempó, de én még tudok futni. Meglesz, ennek már meg kell lennie. Újból megállok. Nyújtok. Fáj a lejtő és végtelen sokáig tart. Három japán kötelékben repül el. De már szemmagasságban a fények, megjöttem, itt vagyok, áj láv szangasz!! A ponton két amerikai fogad, kávét csinálnak pont annyi tejjel és cukorral, ahogy én szeretem. Nem lehetne, hogy én itt maradok és kávét szürcsölök egész éjjel?

 

Öt perc után mégis nekiindulok. A sok gyaloglástól felfrissültek a futóizmaim és egész könnyedén megy a futás. Sangasból legurulok és élveztem, hogy csak az enyém a széles út. Négy óra múlt és egy zsákutca faluból futotok ki, úgyhogy itt tényleg a madár se jár. Vagy mégis? Kihúzok jobbra, kamion jön. Aztán hirtelen mégse hallom. Újból autó hangját hallom. Nézek hátra, de nem látok semmit. Jaj jaj, úgy halucinálok, hogy mindennek tudatában vagyok? Ó persze, az autópálya. Tímea ugyanígy járt tavaly. Fölöttünk autópálya húzódik. Bár a fényei nem szűrődnek ki, az autókat hallani. Ez jó hír, kezdtem aggódni magamért.

 

Egy kis mászás után keresztezzük az autópályát majd egy domb tetején megérkezem Nestani-ba (172 km),  a negyedik nagy ellenőrzőpontra. Fáradt vagyok, az üzemanyagszint-jelző már bőven benne a pirosban és már koherens is alig vagyok. Befutottam de Gabit nem láttam sehol. A helyiek étellel-itallal kínáltak de én csak magyarul tudtam kiabálni, hogy „Cica, Gabi, hol vagy?” De Cica nem tudott odaérni. Ispi kísérője beugrott amikor látta, hogy pánikba esek. Kólát töltött és hozott vizet a kalciumhoz. A végtag-koordinációval már erős gondjaim voltak és az Andrástól kapott sótabletták felét rendesen szét is szórtam. Jól nézhetett ki, amikor a fura nyelven üvöltöző átizzadt félőrült idegen kilép a sötétből majd remegő kézzel fehér bogyókat szór szét a földön...

 

Az első „igazi” holtpont  

A faluból kifelé összefutunk a kísérőkkel. Azért jó látni a csapatot. Gusztiéknak picit tovább tart a hegy ezért a csúszás. Hosszú-hosszú, enyhén emelkedő egyenes következik és mindjárt itt a pirkadat. Több mint 22 órája megyek. És még több mint 12 van vissza. Mondjuk ezzel foglalkozom a legkevésbé. Nem Spártába kell eljutni, hanem csak a következő pontig. Az pedig 3.7 kilométer. De nem tudok futni. Nem bírom az emelkedőt. Látom, hogy a távolban hol kanyarodnak be az autók és tudom, hogy ott a pont, de nem akar közeledni. Rosszul vagyok, nem tudok tovább menni. Cikk-cakkban gyalogolok. Miért, ó miért vagyok itt? Miért jó ez nekem?

 

Elérem a pontot. Már világosodik. Leülök. Innen nem megyek tovább. A pontőr ennivalóval kínál. Elszopogatok egy szelet kétszersültet. Nem megyek tovább. Vége. Elfogyott minden tartalék. Öt percet hisztizek majd amikor látom, hogy senki sem vevő rá, felállok és indulok tovább. Sétálok egy kicsit mikor mellém ér Tímea. „Kéne futni is egy kicsit!” Nekilendülök. És megy. Medzsik! Futok, lassan, de futok. Ismét keresztezzük az autópályát, majd jön a következő pont. Ide adtam le egy csomagot, hogy leadhassam a fejlámpát. Tökéletes időzítés. Lekapom a lámpát, a futóbolond felsőt és becsomagolom. Nem időzök sokat, futok tovább. És még mindig megy. Whoa!! Balról kellemes látvány. Út szélére kidobált állati tetemek. Olyan szag lep be mindent, hogy most már tényleg eljött az első hányás ideje. De bent tartom. Inkább gyorsítok. Beállok az 5perc futás-5 percgyaloglás ritmusra. Megvan a 24 óra. 179 kilométer. Első 24 órás eredményem. Benne egymillió méter szint.

 

Övtáskámban magammal vittem Tímea tavalyi beszámolójának pár bekezdését arra az esetre ha valaha is elfelejteném miért futok. Nem kellett elővenni, de sokszor gondoltam rá. A miért sosem volt kérdés. De egyre gyakrabban merült fel, hogy vajon megéri-e. Persze a kérdés csak költői, mert mentem tovább és tudtam, hogy itt, a célegyenesben már senki sem állíthat meg. Csak ezt mondogattam magamnak: Ezért jöttél, erre készültél. Egy karnyújtásnyira vagy egy álomtól és talán soha többé nem kerülsz ennyire közel hozzá. Nincs visszaút és túl sokan szurkolnak ahhoz, hogy most megállj. Ez már nem csak rólad szól. Egyik láb a másik után.”

 

Teljesen kivilágosodott, de nem melegedett. Hűvös, tizenpár fok maradt. A hosszú nadrágot nem vettem le, de fontolgattam. Hirtelen megint sok ember lett körülöttem. Egy nagy, 4-5 fős német csapat közé kerültem és elém került Anke Drescher is. Hozzá jött még három japán és szinte bolyban mentünk. Nem akartam nagyon más ritmusát átvenni de azért jó volt egy egész éjszakai magány után emberek közt futni.

 

A második nagy holtpont  

 

Eleredt az eső, de balra már szakadozott a felhőzet és időnkén át- átvillan egy egy napsugár. Az istenek tényleg a mi oldalunkon állnak. De akkor adjanak egy kis erőt a futáshoz mert ismét fogytán minden tartalék. Pár kilóméter csak a következő találka. Egyre jobban esik. Ázom, fázom. Tök jó sík szakaszon megyünk és alig tudok futni. Szenzációs sziklafal tornyosul fölénk, azt csodálom egy darabig. Anke lelép, úgy fut mint egy mozgássérült, mégis egy pillanat alatt eltűnik egy kanyarban.

 

Jön a pont. Szakad az eső. Gabi arcára rá van írva az aggodalom. Nem teljesen ok nélkül. Leültet egy párkányra. Alig fogom mi van. Chipset kínál. Ó, ez jól esik. Jön a első hidegrázás. Át vagyok ázva. Fázom, fáradt vagyok és kezd cserben hagyni a testem. Vagy én hagytam őt cserben? Ülök pár percet. Megint elbizonytalanodok, de meg sem próbálom felvetni, hogy kiszállok. Gabi és Tímea kitépné a lépem és megetetné velem. Nem azért szívnak 24 órája, hogy anyámasszony katonáját játszam.

Megyek tovább a németekkel. Beér András. Nemrég hagyta el Gusztit és úgy mozog mintha most indult volna el egy kis szombat délelőtti kocogásra. Látja, hogy bajban vagyok és egy picit szekál. Megetet, megitat és húz felfelé de a legkisebb emelkedő is kifog rajtam. Kicsit kéretem magam, reménykedem, hogy a szekírozás jót tesz, de 20 perc után feladom. Andrást útjára engedem, aki olyan 5-6 perces tempóban elvágtat.

 

-Miért? Ó, miért kell ez nekem?

-Kuss, ezért jöttél, tudtad, hogy nem lesz egyszerű de Te nem is szereted az egyszerű dolgokat.

-Jó, de miért nem lehet nekem normális életem? Miért nem tudom, mondjuk moziba vagy vacsorázni vinni Gabit? Miért szívatom magam Görögország közepén, majd 200 kilométer után, a szakadó esőben?

-Ennyi nyafi pont elég. Egyik lábad itt, másik ott.

 

Tegea (195 km) előtt széles utat kell keresztezni. Autók jönnek, de fáj megállni. Inkább megyek, majd csak megállnak. És a németeket sem akarom elveszíteni. Kis lejtő után jön a pont. Tántorgok. Lehuppanok egy székre. Már kezdek picit kijönni a holtpontból, de még nem vagyok teljesen talpon. Gabi ezt még nem látja és aggódik. Olvad az előnyöm a szintidőhöz képest. Fázom, hideg van. Gabi kezembe nyomja Ispi Pile S.C.-s pólóját. Azért egy kétszeres Spártai Hős pólója mégiscsak megtiszteltetés. Fölveszem a sajátom alá. Most látom, hogy néz ki a fehér felsőm. Véres, sáros, poros. Elég jól tükrözi saját fizikai és szellemi állapotom. Edit levest nyom a kezembe. Áldja az ég a instant leves feltalálóját. Felpattanok, indulok tovább. Két nagyon rövid szakasz jön, sok időt lehet hozni. Beállok a németek mögé és a következő ponton átsuhanok, csak rajtszámot diktálok. 6 perces kilométereket futok. Megy ez, megy ez. Ismét talpon

 

Kétszáznál megérkezem az utolsó nagy mászás lábához. Több mint másfél órám van a szintidőhöz képest és tele vagyok erővel. Pont 47 kilométerem van és közel 10 órám. Innentől egy lépést sem kéne futni és még úgy is beérnék.

 

A Spárta-Tripoli főút leállósávjára kanyarodunk rá. Innentől végig itt vezet az út. Nem szívmelengető. Elindulunk fölfelé. Ha jól számolom 28 kilométer - zömében emelkedő - jön. De annyi nem jöhet, annyi alatt az Everestre fel lehet mászni. Nem tanultam meg ezt a szakaszt rendesen. Hajtom magam az emelkedőn, 9 perc körüli ezreket megyek. Király. A talpam iszonyatosan fáj. Remélem tiszta vér a cipőm, az olyan igazi Sötét Oldalas lenne.

 

Mászok, mászok de szép lassan elfogy az erőm. Majd négy kilométer emelkedő után elér egy újabb holtpont. Egyre jobban esik és az erős gyaloglás sem tud átmelegíteni. A ponton leülök. Pedig nem lenne szabad. Falatozom az asztalról. Beér Guszti. Nem totojázik, indul tovább. Együtt megyünk. Megkérdi, hogy nem akarok e picit levezetni. Mondom, hogy bár nagyon szeretnék felfelé futni ezt az alkalmat most kihagyom.

 

Magamra hagy, kocog felfelé, igaz csak lassan és nehezen, de kocog. Leszakad az ég. A jeges szemerkélés tomboló viharra vált. Bokáig érő patakban folyik le a hegyről a víz. Ha a patakból kilépek, kamion alatt találom magam. Maradok a patakban. Lépkedek, lassan, óvatosan. A víz az útról felszedett koszt bemossa a cipőmbe a felszakadt bőr alá. Sikítok a fájdalomtól. Igazgatom picit a cipőt de nem lesz jobb. Jön egy lejtő, belefutok. Picit kienged az eső, majd újból kezdi. A következő ponton forró kávé van, de leves nincs. Benyomok egy kávét, az elmúlt másfél napban a hatodikat vagy a hetediket. Nem kívánom, de a forró folyadék most nagyon kell. Merev görcsben mindenem, iszonyatosan hideg van és a szélben teljesen rám tapad az átázott póló. Az esőre nem készültünk. Eszembe se jutott, hogy ezen a szakaszon a hideggel és nem a meleggel kell harcolni.

 

Három-négy percekre még megy a futás. Próbálom felmelegíteni magam és haladok előre. Iszonyatosan sok van hátra ugyanakkor már szinte bent vagyok. Kilométerből és órából már alig maradt, de a munka zöme még előttem.

 

A harmadik nagy holtpont  

Újabb vihar. Rettenetesen fázom. Gabiék még 3-4 kilóméterre. Csak addig kell kibírni. Megelőznek egy páran. Nem érdekel. Sangasnál az 54. helyen voltam, de azóta szép lassan csúszom vissza. Kisüt a nap. Csak nekem, csak itt. Pont mire elkezdem élvezni az életet, megint leszakad az ég. A kanyar után már jönnie kell a pontnak. Vergődöm, halálomon vagyok. Meglátom az autót. Letépem a pólókat és beülök. Reszketek, alig kapok levegőt annyira görcsben van a teljes felsőtestem. Levest ígértek a pontra de nincs. Semmi forró nincs. Tímea kerít száraz felsőt és anorákot. Gabi szeretne segíteni leszedni a rajtszámot. Nem hagyom. Nem szabad el- és átengednem magam. Menni kell tovább. Át van fagyva a kezem, nem tudom megfogni a biztosítótűt. De valahogy mégis sikerül és átrakom. Tímea felnyomja a fűtést, de nem merek maradni. Kiugrom és haladok tovább. Innen már egy métert sem kell futnom, de haladnom kell. Úristen, vajon most mi járhat Gabi fejében. Tudom, hogy ennyire rosszul még soha nem néztem ki.

 

Jön egy kis lejtő s megpróbálok kocogni. Két-három perceket sikerül de alapvetően két különböző gyorsgyalogló stílust váltogatok. Miért, ó miért kellett ez nekem. Próbálok a spártai pálmasorra gondolni. Ez tart életben. És a topik. Vajon tényleg ott ül mindenki a gépnél? Ide Ákibát és Tapírt el kell hozni. Olyan nincs, hogy csak én szívok ekkorát. :-)

 

Lassan telnek a kilométerek. Tudom, hogy a végén lesz 14 kilométer folyamatos lejtő. Hitegetem magam, hogy azon majd le tudok gurulni és csont nélkül beérek. Eláll az eső, de a szél marad. Leveszem az anorákot, de szétfagyok. Visszaveszem. Fura módon 10 percenként kell pisilnem. Alig iszom, de a folyadék folyamatosan jön ki. Valami nem stimmel. Igazából már semmi sem stimmel, úgyhogy ez csak egy marginális probléma lehet.

 

Egy kanyarban megpillantom az Emlékművet. Ez az utolsó nagy ellenőrzőpont. Aki ezen túljut, szinte bent van. 23 kilométer van vissza, ennek zöme lejt. Csak arra kell vigyázni, hogy az ember megfelelően frissnek és koherensnek tűnjön. Orvosok bármikor kivehetik a versenyből, ha gond van és András többször elmesélte, hogy a nagyon sokszoros finn Ari-t az elmlékművön túl emelték ki, mert nem nézett ki elég jól. Lehuppantam. Kaptam levest, kólát és kálciumot. Adtam magamnak öt perc szünetet. Majd még kettőt. András mindjárt bent van. De ha kicsit megnyomom, Gusztit be tudnám érni és talán együtt tudunk befutni. Az szép lenne. Gabi üzenetet hoz: Tapír a barátjává fogad, ha beérek. Mire én: Legyen Tapír barátja, akinek két anyja van.

 

Hozzám lép egy nagy darab köpenyes. Azt kérdi baj van-e vagy miért ülök itt ilyen régóta. Ha minden okés, sürgősen induljak tovább. Mondom, hogy hat perce vagyok itt és megyek már, nyugi. Felkelek, felnézek az utolsó emelkedőre és indulok. Látni már a tetejét. Onnantól már lejt és látszik Spárta.

 

Felgyaloglok, egész jó tempót megyek. A lejtőn majd futok. Számolgatok. Folyamatosan jár az agyam. Azt gondolom, hogy ameddig az osztás és a szorzás megy, nagy baj nem lehet. Számolgatom, hogy milyen tempó a minimum, amit mennem kell ahhoz, hogy beérjek. Most már 12 percen kívül van. Az öt kilométer per óra. Teljesítménytúra aszfalton? Felérek a csúcsra és indulunk lefelé. De nem megy a futás. Görcsöl a vádlim, húzódik az achillesem és a feszítőmben már nincs semmi erő. Fantasztikus lejtőket pazarolok el. Gabiékkal még egyszer találkozhatok utána már csak egy hosszú befutó jön. Innentől végig a szakasz-szintidőn kívül jövök. Olvad az előnyöm, de nem zavar. Hagyom, hogy olvadjon, már nincs erőm harcolni. Akkora pufferem van, hogy nem kell aggódni. Vajon ha bekerülnék a halálzónába, menne a futás? Ha nagyon kéne, tudnék menni? Biztos, de ezt most nehezem hiszem.

 

Dúdolgatok. A képzelt riport dalai jutnak az eszembe. Ezt a pár sort ismételgetem Spártáig. „Arra születtünk, hogy mindig menjünk, meg ne álljunk, Induljunk tovább, induljunk tovább…

Arra születtünk, hogy napsugárba kapaszkodjunk, Nem baj, hogyha fáj, nem baj, hogyha fáj.” Próbálok mást is énekelni, de a Cifra Palotán kívül semmi sem jut az eszembe. Lassan ereszkedem, mennek a pontok, jön a benzinkút. Megpróbálok leülni, de Gabi és Tímea rohan, hogy elráncigálják a széket. Az asztalra teszem a kezem, Gabi enni és inni ad és már megyek is tovább. Kilenc egész egy kilométer és bent vagyok. Számolgatom a perceket és a métereket. Megint esik. A ponton meg se állok, csak megyek. Eszembe jut a Sezamki, a csodaszer. Egy egész csomagot benyomok plusz egy pár sótablettát. Várom tőle a csodát, de nem jön. Gyalogolok tovább. Leérek a lejtő aljára. Innen olyan 4 kilométer sík.

 

Spárta  

Még meglehet 35 órán belül, de ahhoz futni kell. Nekiindulok pedig nagyon fáj. Elérem a pontot és mit látok: teljes horror. Ez még csak a 73. pont. Még van egy a cél előtt. Elszámoltam magam eggyel. Ez még nem is Spárta. Összeroppanok. De megyek tovább. Szép lassan gyalogolok. Meglátom az Evrotas hídját, a ponton intek és megyek. Innen 2 kili. Nem érzem az eufóriát. Hideg van, szél van. Minden autós dudál, aki lát tapsol, jobbról-balról jön egy-egy bravó. Egy kislány olajágat kínál. Elfogadom. Majd kibújik a bőréből az örömtől, hogy elfogadtam. Mögém szegődik egy bringás kisérő. Nem zavarja, hogy csak sétálok. Hosszú az egyenes, majd jön egy jobbos fel az emelkedőre. Megpróbálok kocogni, elvégre csak nem fogok begyalogolni Spártába. Elérem a sétányt, meglátom a zászlókat. Innentől futni kell.

 

Lassan de haladok. Egyre többen tapsolnak, mindenki nekem szurkol. Kapok egy magyar zászlót. Nehéz boldogságot érezni. De racionálisan mégis felfogom, hogy ez életem egyik fordulópontja. Egy pálmafa takarja a szobrot, de pontosan tudom hol van, szinte látom a szemét. Elindulnak a könnyek. Megcsináltam. Beteljesítettem az álmot, megcsináltam a lehetetlent. Elhoztam Leonidasz királynak a közelgő baj hírét, megmenekül Hellasz.

 

Fellépek a lépcsőn és ráborulok a szoborra. Nincs miért visszatartani a könnyeket. Megkapom a koszorút, a vizet és az érmet. Gabi velem együtt sír. Átölelem. Nélküle nem ment volna. Tényleg. Kezébe adom az érmet. Ugyanannyira megérdemli, mint én.

 

Fantasztikus érzés itt lenni. De megérte? Nagyon nagy árat fizettem. Vajon emlékezni fogok erre a kettős érzésre amikor a legközelebbi jelentkezési lapot kitöltöm? Őszintén azt gondolom, hogy ezt soha többé.

 

Egy óriási darab fehér köpenyes elkap, megfogja a vállam. Vajon támogat vagy fél, hogy meglógok? Bevisznek az orvosi sátorba. Az egyik lábamat belenyomják egy tál fertőtlenítőbe. Majdnem lerúgom az ápolónő fejét annyira fáj. Megnézi a talpam és kifekszik. Orvost hív, aki azt mondj, hogy ehhez azért még ők sincsenek hozzászokva. Kitisztítják, bekötözik. Vért vesznek, majd kérek pár takarót. Guszti mellett fekszem. Guszti már túl egy ájuláson és látszólag csak a Szentlélek tartja életben. Rámjön a hidegrázás. Majdnem leesek az ágyról. De ez már csak hab a tortán. Lemérnek. 79.7 kiló vagyok. 2.2 kilót fogytam. Az egész jó. De nem tökéletes.

 

Elvergődök a szállodáig. Szerencsére arra a 200 méterre mindenkinek taxit hívnak. Felszenvedek a szobába. Nincs meleg víz. Koszosan, büdösen bemászom a takaró alá. Hullámokban jön a hidegrázás. Lázas vagyok, fáj minden izületem. Nincs olyan pozíció, amiben ne fájna valamim.

 

Gabi elment gyógyszerért és vacsiért. A hidegrázást könnyek vátják. Iszonyatos sok érzelem szabadul fel. Reszketek, bőgök, reszketek.

 

Három algopirin normalizálja a helyzetet. Elkezdem a kárfelmérést: minimum három körmöm odaveszett, mindkét talpamról leszakadt a bőr, bal bokám duplájára dagadt, a jobb achillesem bedagadt, ropog, jobb vádlimban egy alma méretű csomó, csonthártya fáj, a nyirokmirigyek a lábhajlatban dió méretűre duzzadtak és a térd és csípő izületeim majd kiszakadnak a helyükből.

 

Gabi is majdnem olyan kimerült mint én. Ő is érzelmi hullámvasúton és pár falat után elalszik.

 

Epilógus  

Másnap minden lépés kín és nincs gyógyszerem. Hiba. Gabi bevásárol. Négy napig Advilon élek míg helyreáll a rend. A reggelinél mindenki hősként kezel. Fantasztikus a magyar csapat. Soha nem csöppentem még olyan futóközösségbe ahol az első pillanattól ekkora lett volna az összetartás. Mindeki segít mindenkit és mindenki mindenkinek barátja.

 

Délután autóba ülünk és Gusztiékkal a futóútvonalon indulunk vissza Athénbe. Nézelődöm, élvezem a túrát, bár nagyon rosszul vagyok. Fáj minden porcikám és nem tudok kényelmesen ülni.

 

Sangas-nál Gabi, Tímea és Guszti kiszállnak és nekiindulnak a hegynek megnézni milyen is a mászás nappal. Én még nem tudok járni és átgurulok az autóval a hegy túloldalára. Amíg várok, kicsit kifekszem a napra, becsukom a szemem és átgondolom az elmúlt két napot.

 

Megérte? Igen. Visszajövök? Egyszer biztosan. Ennél keményebb, lélekpróbálóbb erőpróbába még sose fogtam bele. Ezen a versenyen előbb vagy utóbb mindenkinek elfogy az ereje és onnantól csak a lelke hajthatja tovább. Az én lelkem nagyon kitett magáért, nagyon messzi vitt de most pihennie kell.