MESE EGY ZUGLÓI HÁZRÓL

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, sőt talán a Bosnyák téren is túl (vagy innen; attól függ, honnan nézzük) élt egyszer egy festő, s annak két fia. Ám ez a festő nem portrékat, csendéleteket festett, hanem konyhákat, szobákat, sőt mellékhelyiségeket is. Amikor aztán - szorgos munkája eredményeképp - vállalkozása virágzásnak indult, elhatározta, hogy építtet a családjának egy szép nagy házat a Hajtsár úton; ott a villamosvasúti kocsiszínnel átellenben. Fel is épült a szép, emeletes ház; utcai oldalán üzletekkel, az emeleten sokszobás, összkomfortos lakás a családnak, a földszinten meg egy szoba-konyhás, olyan gondnok-félének, aki kvártély fejében ellátja a ház körüli teendőket, gondozza a szépséges nagy kertet.
A festő egyik fia, az 1928-ban született Tibor, igazi csodagyereknek számított. Már öt évesen fellépett Lakner bácsi gyerekszínházában. Nyolc éves korában pedig szerepet kapott - Csortos Gyula, Básti Lajos, Simor Erzsi mellett - a "Tomi, a megfagyott gyermek" című filmben. Talán említésre méltó, hogy a felvételek során, a Róna utcai Hunnia filmgyárban találkozhatott egy 22 éves fiatalemberrel, aki a világosítók közt tett-vett, s akit úgy hívtak: Illés György.
Felkapott kis színész lett ez a Tibor gyerek; Pünkösti Andor rendező az "Álomsárkány" című filmjében szinte főszerepet adott neki - alig tizenegy évesen - a szép Muráti Lili, meg Makláry Zoltán mellett.
Hanem aztán baj történt. Új törvényt hoztak a törvényhozók, úgy hívták, hogy zsidótörvény. A törvényeket pedig be kell tartani. Tönkre is ment legott a virágzó festő-vállalkozás, el kellett árverezni a szép, nagy házat. Hogy a tehetséges színészgyerek akkor hová költözött a családjával, nem tudjuk. Csak az tudható, hogy még tizenhat évesen is színpadra lépett, bár az említett törvények okán meglehetősen korlátozott körülmények között. Aztán azt már feljegyezték, hogy 1944-ben hová költözött festő édesapjával. Úgy nevezték a helyet, hogy "csillagos ház". Itt is hamar kitelt az esztendő, már ősszel az óbudai téglagyárba kellett menniök. Onnan a papa egy Dachau nevű távoli helységbe utazott, Tibor pedig Harkára. Híres tábor volt arra akkoriban. Megbetegedett ott szegény, de ismét menni kellett. Az ausztriai Felixdorfból aztán már nem utazott tovább. Lelőtték. Nem volt még tizenhét éves.

S mi lett a házzal? Az árverésen megvette egy bankigazgató. Be is költözött szép, fiatal feleségével. A földszinti szoba-konyhát meg 1938 szeptemberében kiadta egy fiatal cipésznek és feleségének, hogy legyen, aki gondját viseli a háznak, mos, takarít. Egy bankigazgatónak nem juthat mindenre ideje.
Teltek-múltak az évek. A ház új lakói dolgoztak szorgalmasan, a földszinti fiataloknak még kisfiúk is született 1943 januárjában. Kicsit szűk lett a szoba-konyha, de mint tudjuk, sok jó ember...
Aztán az 1944-es év őket is felbolydította. A cipészt ősszel elvitték katonának, a bankigazgató szép feleségét meg a "csillagos házba". Mert talán elfelejtettem mondani, hogy a ház új gazdái sem tudták volna igazolni árja származásukat. A bankigazgató valahogy otthon tudott maradni; be is költözött hamarjában a tüzelőtárolóba, egy nagy kupac szén alatt kialakított kis kamrácskába. Ott aztán elvolt valahogy egy jó ideig; a cipész felesége vitt neki éjjel enni-innivalót. Rendes asszony volt, még a csillagos házba is elment a feleséget meglátogatni, míg az el nem utazott. Azt hiszem, Auschwitzba. De pontosan nem tudom, mert nem jött vissza.
Sok minden történt aztán a városban, néha a szirénák is megszólaltak. Ilyenkor a cipészné egy kis mosóteknőbe fektette a kisfiát, és átszaladt vele a szomszéd házba, mert ott volt pince is. Úgy hívták azt akkor, hogy óvóhely.
Lassan elcsitultak a zajok, csend lett. Az emberek előjöttek a pincéből, a háziúr is kijött a szén alól, visszatért szép, nagy lakásába, ki-ki beüvegeztette a kitört ablakait, összesöpörték a törmeléket, és folytatták az életet. A cipész még egy darabig időzött valahol az Északi tenger közelében, mert ott egy elkerített helyen angol katonák vigyáztak rá. Aztán megúnta és megszökött. Lett már 1946 is, mire hazaért (messze van ám az Északi tenger) a Nagy Lajos király úti házba, három éves fiához és asszonyához.
Megint csak teltek a munkás évek, mígnem a szoba-konyhába újabb kisfiú és kislány született, s bizony már a sok jó ember is alig fért el. El is költöztek onnan úgy 1953-54 táján egy utcányival odébb. Hogy hová? Egy másik szoba-konyhába.

S hogy a ház lakóinak sorsa hogy alakult tovább, nem tudom, mert én voltam, aki ott született 1943-ban, s így a cipész családjával én is odébb költöztem. Csak azt tudom, hogy a tehetséges gyerekszínész, szomorú halála után hatvan évvel, tavaly emléktáblát kapott a Nagy Lajos király útja 144 kapujára.
Számomra itt a történet vége.
A ti házatoknak van-e története?