2005. június 18., szombat

Eötvös 30

   Csak egy kulacsövet vittem, benne kétszer negyed liter jaattal meg negyed liter tiszta vízzel. A vizet Pxt-en és Csobánkán újratöltöttem, de a sóoldatnak a fele sem fogyott el ebben az időben, csak cipeltem. Fél kilenc előtt értem a rajtba, ahol nem túl gyors rajtoltatás után indulhattam, papíron 9:35-kor. CanisLupus érdeklődött, hogy csatlakozhat-e, de ha tudtam volna, hogy meg akar ölni, akkor inkább nemet mondok. :-) Pucros Mackó integetett az autóból, épp akkor érkezett. Csanya és JB** pár másodperccel előttünk indult az ötvenesre. Eleinte utol akartam érni őket, hogy együtt mehessünk, de aztán rájöttem, hogy ezt öngyilkosság lenne forszírozni; így aztán bejött az „okos enged” elve, mert amikor hagytuk, hogy eltávolodjanak, akkor megálltak az első kútnál, és mögénk kerültek. :-) De később sem mentünk együtt, csak egymás közelében. Így például azt is megfigyelhettük, hogy véletlenül akkor gyalogoltak bele huzamosabban egy nem túl nehéz szakaszon, amikor egy szőke mögé kerültek. :-)

   CanisLupusszal mi is felváltva futottunk és gyalogoltunk, inkább az én képességeimhez igazodva, ő pedig egész nap (azaz a következő négy órában) segítőkészen alkalmazkodott az aktuális heppjeimhez. Így esett, hogy átlagosat mentünk: gyorsabbat, mint ha én lettem volna egyedül, és lassabbat, mint ha ő. Tulajdonképpen nagyon jó túratárs volt, csak arra kell figyelnem, hogy máskor ne ejtsem ki a jelenlétében a szintidőfelezés szót, mert képes, és komolyan veszi. Később már hiába próbáltam visszaszívni, meg bizonygatni, hogy csak vicc volt, meg hivatkozni a másnapi triatlonra, amiért nem akarom szétszaggatni magam, ő csökönyösen arra akart rávenni, hogy lélegzés helyett inkább fussak. Veszélyes ember. Csak a lejtőkön bírtam vele, ahol a térde miatt én voltam a gyorsabb. Talán ha nagy leszek, és felgyorsulok hozzá, akkor jó páros leszünk majd, addig meg visszafogom őt, ahogy tudom.

   Lajos-forrásig majdnem egy óra volt az út. Ez nem igazán tetszett, el is határoztam, hogy addig fogom gyakorolni a Pomáz–Lajos-forrás szakaszt, amíg háromnegyed órán belül fel nem tudok jutni. Futni. Osszátok be. Azt azért – hogy a menekülési útvonalaimat teljesen föl ne számoljam – nem rögzítettem, hogy melyik évtizedben kezdem a gyakorlást. Útközben Zenegyalu + OT szőke sporttársakat láttuk, de mire odajutottam volna a procedúrában, hogy bemutassam őket egymásnak CanisLupusszal, addigra húsz méterrel a hátunk mögött voltak. Így jár az ember, ha nem elég meredek szakaszon botlik az ismerőseibe. A forrás előtt nem sokkal láttuk először azt a lányt, akivel aztán egész az Oszolyig kerülgettük egymást – ő jobban futott, mi jobban tájékozódtunk, hála a terepismeretemnek és helyenként Ryan leírásának. A forrásnál Csanyának és JB**-nak/nek (hogy a fenébe kell ezt ragzani így csillagostul?) igen hosszas vízvételeznivalója akadt, amin nem is lepődtem meg, látva a barna leányzót, aki nagyobb mennyiségű flakonnal jelent meg a kiöntőnél. Mi nem álltunk meg, csak annyi időre, amíg a pontőrt sikerült lebeszélni róla, hogy harmadszor is megpróbálja teljesen feleslegesen áthajtogatni az itineremet, ami a bélyegzéshez nem kellett, és úgyis visszahajtogattam volna. Talán valaki disszertálhatna már erről a különös kényszerről, amit túráim során számtalan pontőrnél észleltem. Na itt volt az ominózus eset, hogy Csanya és CanisLupus azonos útvonalon, azonos típusú műszerrel kétszáz méteres eltérést hozott ki a távra, de már nem emlékszem, melyikük nyert. A furcsa, hogy mind a kettőjüknél hét kilométer alatti táv jött ki, pedig a térképen többet mértem; ez azért érdekes, mert általában a valóság szokott hosszabb lenni a térképi mérésnél. Mindegy, Csanyáékat többé nem láttuk, több fejtörést nem okozott a probléma. :-) Itt ugyanis elválik a két táv.

   Fagyoskatonáig a Tölgyikreken át jó hosszú és hullámzó út vezetett, ahol néhányszor az emlékeim felhasználásával érzésre választottam az elágazásokban (hiába, sárga sáv... :-)), egyszer pedig korrigálnunk is kellett, mert későn vettem észre, hogy a farakás mögött megbúvó sárga jelzés nemcsak a fák miatt van messzebb festve, hanem levisz a szekérútról. Kissé irritált, hogy még mindig vannak előttünk gyalogosok, pedig csak félórával a hivatalos rajtnyitás után indultunk. Valahol tán a Tölgyikrek előtt történt az a baleset, hogy egy kidőlt fát nem elég magas lépéssel ugrottam át, és elszakítottam a cipőfűzőmet. Teljes átfűzéssel sikerült orvosolni a problémát, de két értékes percet veszítettünk. :-) A futóbolondoknál mindig azt mondják, hogy a hosszú edzések közben olyan tempót kell tartani, ami mellett még beszélgetni is tudunk. Kettőnk közül ezt CanisLupus valósította meg, aki lazán tudott beszélni, miközben én a tőlem szokatlan hallgatást váltogattam a lihegésekkel összekötött szavakkal – az utóbbiaknál igazából jegyzetfüzet kellett volna, hogy a mondat végén még emlékezni lehessen az elejére, olyan sokáig tartottak. Közben az említett futólány néhányszor visszajött különböző irányokból.

   A Fagyoskatona elérését (ahol az ötvenes és a harmincas táv útvonala ismét egyesül) hatalmas ordítással ünnepeltem meg. Nincs több fázás, boldog, aki él... Akarom mondani, nincs több emelkedő, legalábbis egy jó darabig. Fázás amúgy nem volt, mint ahogy megfőlés sem, mert az időjárás ezen a napon mellénk szegődött (valahol talán úgy ítélték, hogy megfizettük mi már a belépőt a Kinizsin), és kellemes, felváltva borult és napos idő volt, enyhe szellőkkel, sőt egy ízben Dobogókő fölött nagy fekete felhőket láttunk, és ekkor CanisLupus megígérte, hogy mindjárt ázunk, de szerencsére tévedett.

   Na szóval (ezt a mondatkezdést látná egykori fogalmazástanítóm! :-)) elérve a Fagyoskatonát lejtőfokozatba tettem a sebességváltót, és a frissen festett piros jelzésen (már nem voltak olyan kétségeim, mint legutóbb a Piros 85-ön) percek alatt lezúdultam Pxt-re. Közben sikerült elhagyni (majdnem) az utolsó gyalogost – persze nincs rá bizonyíték, hogy ő is eötvösözött, lehet, hogy csak kirándult, hiszen éppen Pxt környékén elég sok kirándulót láttunk. Az egészen utolsó gyalogosról majd később... Rábuktunk tehát keltmintfent a pilisszentkereszti kocsma melletti kék kútra CanisLupusszal, vedeltünk és fejvizeztünk. De csak vizes fejűek lettünk, nem vízfejűek. Remélhetőleg. :-) Pedig hát tudtuk, hogy húsz méter múlva beválthatjuk az üdítőjegyünket, mégis sürgős innivalónk volt.

   A bácsi a teraszon egy ideig érdeklődéssel nézte, ahogy mindenfelé keresgéljük a pontot, aztán mikor vallatóra fogtam, kifejtette: azt hitte, hogy előbb kocsmázni akarunk, azért nem szólt, hogy nála bujkál a bélyegző. Ezután nekilátott áthajtogatni az itineremet, de őt is sikerült delta t idő alatt lebeszélni róla. Végre bélyegzőt is kaptunk, majd a nevezési díjban foglalt üdítőjegyünkért egy-egy üveg Traubit. Erről csak hittem, hogy sok lesz így bugyborékostul... Ezen a ponton különös dolog történt, mert a lejtős főúton mind a ketten sétálgattunk a Traubit kortyolva, és CanisLupus egészen a Szurdok bejáratáig nem akart megölni a futással.

   A Szurdok hozta a formáját, klassz volt, tűrhetően futható, bár helyenként óvatosan kellett lépkednünk, és könnyen kerültük a szembejövő kirándulócsoportokat is, akik látták, hogy őrültekkel van dolguk, és többnyire igyekeztek kitérni. Az alsó parkolótól Csobánkáig mindig hosszabb az út, mint emlékszem, és ráadásul néhány galád emelkedővel is meglepett, amikre igazán nem számítottam. CanisLupus még mindig holmi szintidőfelezést emlegetett, pedig az órára nézve már nem sok realitása látszott a dolognak. Mindenesetre elmondtam neki a tájékozódási pontokat a hátralevő szakaszra, végrendelkeztem, és felhatalmaztam őt, hogy faképnél hagyjon, ha annyira szaladgálni akar. Nekem ehhez egyre kevesebb erőm volt. Ezt most itt igyekszem viccesen leírni, de azért nem volt jó érzés.

   A szent-kúti elágazáshoz közeledve két illetőt láttunk magunk előtt, egy szürkét meg egy fehér burnuszost. De róluk már tudtam ránézésre is, hogy ők is futók, csak most éppen gyalogolnak. Egy jelzetlen elágazásban elmentek a szekérúton balra, míg én egész határozottsággal futottam bele egy kezdetben jelzetlen ösvénybe, ahol hamarosan meg is lett a kék jel. Hiába, ennyi Eötvös már nem múlik el nyomtalanul az ember fölött. :-) Ahogy az EDDA mondta: minden út összefut, az árnyékból a fény kijut. Most így belegondolva a mondat második felének nincs is semmi értelme, de az első fele passzol a helyzetre. :-) A burnuszos meg a szürke is visszajött elénk a boxutcából, de ekkor már sokkal közelebb voltunk hozzájuk. Bár nem sok futókedv maradt már bennem, de azt most összeszedtem, és elordítottam magam, hogy „Támadás!!!” Továbbá a hangosbemondó segítségével felszólítottam a két illetőt, hogy meneküljenek. Én még ekkor nem ismertem fel őket, de ők engem már igen, és valószínűleg éppen ezért csakugyan menekülőre fogták. Szerencsére ők is erőik végén jártak, így sikeresen befogtam őket. Ekkor derült ki, hogy az egyikük Petami (aki hiába várt rám a rajtban, mert kissé később érkeztem a tervezettnél), a másik meg Snipper. Kínvallatás nélkül is elmondták, hogy csak egy ember van előttünk a pályán. De hogy maradjon egy csipetnyi rejtély a beszámolómban, azt nem árulom el, hogy melyikük volt a fehér és melyik a szürke.

   Csobánka határához értünk, de már a közeli szelíd dombocska sem ösztönzött folyamatos futásra. Főleg Snipperrel mi ketten voltunk lepusztulva. CanisLupus még mindig a szintidőfelezéssel próbált ösztönözni, ami talán-talán elképzelhető is lett volna, ha az Oszolyt hirtelen legyalulja valaki. Netán Tapírka az új kapájával, ha már végzett a Getével – de erre nem volt reális esély, mert ő éppen a Balaton 50-en tévelygett. Utoljára borultunk a kék kútra, aztán jöjjön, aminek jönnie kell.

   Ha bevezetnénk a szintemelkedések korrekcióját a rajttól mért távolság figyelembe vételével, akkor a külső szemlélő számára is nyilvánvalóvá válna, hogy az Oszoly nagy és meredek hegy. Még ha csak a harmincas távon vagyunk is. A Berda-pihenő környékén utoljára húzott el mellettünk az a futólány, akivel a Lajos-forrás óta többször találkoztunk. Tehát már ketten vannak előttünk. A mi négyesünk is széthúzódott, a magam részéről nemes egyszerűséggel meghaltam. De aztán ahol a sárgát elérjük, ott a többiek különböző irányokban keresték azt a jelzést, ami pont az elágazás közepén virított elég feltűnően, és ezalatt sikerült felzárkóznom. A pontőröket dicsérte a csúcsig vezető feltűnő piros szalagozás, de úgy látszik, bizonyos mennyiségű futás sikeresen gátolja a szalagfelismerő receptorok működését is. :-) Ryan leírásának köszönhetően most a körbefestett fánál sem kevertem volna el, de szerencsére még szalagozva is volt. Az itteni pontőr nem akarta áthajtogatni az igazolólapomat, csak hosszasan kereste a bélyegzőlenyomat ideális helyét. CanisLupus pedig felhívta a figyelmemet egy érdekes zöld pólós nőre, aki a gyalogos szekció alsó sebességkategóriáját képviselte. A csuda érti, hogy bélyegezhet velünk egyszerre, amikor a Tölgyikrek környékén előztük meg. Dehát a világ nemcsak érthető jelenségekből áll...

   A csúcs után az élre álltam, és ahol a nem létező jelzés letér az elkanyarodó útról, ott az emlékeimre hagyatkozva belecsaptam a susnyásba. Ha nem a negyedik Eötvösöm lenne, biztos bajban lennék itt! Néhol már magam sem hittem el, hogy jó nyomon járok, annyira valószínűtlen volt a dolog. De pontosan oda jutottam ki, ahova kellett, a vízműhöz; Petami és CanisLupus pedig a hangjelzéseimet követve jöttek utánam. Snipper kolléga valahol a csúcs környékén lemaradt.

   A cigánytelepen ezúttal egy kóborló kutya sem zavarta a túrázásunkat, pedig ezért a kétszáz méteres szakaszért cipeltem végig a Dazert. Utána jött az a rész, ami Ryan szerint már adja magát; itt érzésre meg utcanevek alapján próbáltam menni (a főút nem volt szimpatikus opció). A végén valószínűleg sikerült beletenni egy kurflit, mert a Tavasz utca helyett az Ősz utcán jöttünk le, de a lakópark már segített a tájékozódásban. Közvetlenül a cél előtt Petami dobbantott, CanisLupus meg engedett a sokadik felszólításomnak, hogy most már hagyjon ott nyugodtan, mert beérek szintidőre, így ők ketten jöttek be harmadik-negyedik helyen, én pedig ötödiknek értem a célba. Ez persze csak a beérkezés sorrendje volt, nem a menetidőké; e tekintetben valószínűleg az első beérkező nyert, aki a csodálatosan hangzó három és fél óra alatt teljesített. CanisLupusnál pár másodperccel mentem többet, Petaminál kb. negyedórával kevesebbet, a lánnyal meg nagyjából hasonló időt, mivel ő öt perccel előttem indult. Az eredményem 4:17, amin azért még van fejlesztenivaló, hiszen ha CanisLupus elfordul egy pillanatra, akkor beismerhetem, hogy csakugyan a szintidőfelezés szándékával indultam reggel. De azért sokkal jobb időt mentem most futva, mint 2002-ben kerékpárral. :-)))

   Ezúttal egy igen egyszerű emléklapot is kaptunk (és picivel fejlettebbet, mint két éve), és a végre-végre megújított itiner is előrelépést jelent. A kitűzőt két fajtából választhattuk ki. Megkérdeztem a rendezőt, hogy ők festettek-e, merthogy az útvonalon több helyen friss, jó jelzésekkel találkoztunk (pomázi zöld, K+ a János-forrástól a Lajos-forrásig, P– a Fagyoskatona és Pxt között). Nem ők voltak, de tény, hogy valaki nagyon nekidurálta magát! Meglepetésemre a rendező most először maga vetette fel, hogy le akarja mérni a távot (a korábbi években erre csak bennünk merült fel az igény, volt is néhány kezdeményezés a topikban). Felhívtam a figyelmét CanisLupus és Csanya méréseire, hiszen a kívánsága máris teljesült.

   Végezetül hadd beszéljek az élet apró örömeiről, amelyek széppé tehetik a pillanatot:
– ülni a fal tövében az árnyékban, és nem futni
– ülni a kádban, és körömkefével súrolni a koszt a lábadról
– feküdni a kádban, és üveges tekintettel semmire sem gondolni, miközben folyik rád a forró víz...