Megírtam a beszámolómat de vészesen hosszú lett, úgyhogy most csak a második felét, a vissza 33 kilómétert, az Iszinik 33-at rakom be.

 

 

A zombik vonulása

 

 

14:00-ás menetidővel értünk Szárligetre. A három eddigiből ezt volt a leglassabb de soha ilyen jó állapotban még nem léptem be evve a suliba. Talán még egy mosolyt is megengedtem bár a rendező valószínűleg vicsornak nézte. Vigyor ide vagy oda, a hülye szervezetem valamiért azt gondolta, hogy ha Szárligeten vagyok, akkor biztos vége a bulinak és lehet leengedni. Pedig nem, tovább megyek, ha addig élek is. (Már pedig csak addig élsz...) Szóval a rendszer elkezdett leállni. Off-line feliratok kezdtek megjelenni a szemem előtt és mindehez még egy kis hidegrázás is párosult. Remek.

 

Beültünk az ebédlőbe, fél óráig tömtem a fejem majd lefeküdtem 15 percre egy kis meditálásra és önhergelésre. Aludni nem tudtam de mégis kellett az a negyed óra, hogy rábeszéljem magam arra, hogy a jó meleg ágyikó és sok órás eszem-iszom helyett a visszafordulást válasszam. De a dolog működött, a 15 perc végén felugrottam és szóltam Andrásnak, hogy mehet a buli.

 

Összesen 58 percet álltunk és 10 órakor futottunk ki Szárligetről. Az ellenőrzőlapot szépen lepecsételtettük, kértünk rá induló időt és nekivágtunk. A kedv rendben volt de megvallom, nem igen tudtam elképzelni ahogy vasárnap délután ereszkedem le a Róka hegyről. Talán ez a legnagyobb gondom. Még nem „látok el” 200 kilómétert.

 

Eleinte nagyon szellősen jött szembe a mezőny. Inkább csak futókkal találkoztunk akik zömében már elég morcosak voltak és a köszönésünket se nagyon fogadták. Egy érdekes párral is találkoztunk, akik mikor megláttak minket, sarkon fordultak és elkezdtek sprintelni a másik irányba. Azt gondolták, hogy ha mi a visszafelé jövünk, bizti elkavartunk és a békás tó után nem jobbra hanem balra kell menni. De ha már kavartunk, itt a lehetőség, hogy elén kerüljenek...

 

Bevallom, eszembe se jutott, hogy a szembefutás gond lesz a többieknek pedig az volt. Lépten nyomom elbizonytalanítottunk jó pár túrázót akik teljesen természetesen azt gondolták, hogy azért megyünk a másik irányba mert elkavart a mezőny és épp a kéket keressük. És minél fáradtabb valaki, annál könnyebb elbizonytalanítani. A 23-24 órások nagy része szinte rémülten nézett ránk...

 

Andrással úgy gondoltuk nem kell a visszafelé túránkank PR-t csinálni és jobb azt mondani, hogy Koldusszállásra tartunk. Elvégre ott nagyon finom volt a tea és nem titkolt szándékunk volt két-három gallonnyit betermelni. .

 

A Somlyóra keserves élmény volt felmászni. Fáradt is voltam és rohadt meredek is volt a kis szemét. A ponton addigra 92 ember haladt át. A pontőr szerint tavaly ilyenkor több mint háromszor ennyinél jártak.

 

A szénégetők után kezdett sűrűsödni a mezőny és többen értetlenül kérdezték, hogy merre megyünk. Mondtuk, hogy teázni. Sokan kezdtek vadul zseblámpázni és totál pánikban keresték az utolsó kéket ami legalább minimális biztonságérzetet adott. A sorompónál várt az autó és kicsit leültem enni. Bámultam a libasoros zseblámpás konvojt amikor egy üveges tekintetű srác megállt előttem és pár pillanat néma csönd után megkérdezte, hogy merre kell menni. Te jó ég, nem fogadtam volna arra, hogy beér...

 

Az autópálya melletti búzatábla fantasztikus volt. Vagy 40 fényfolt ereszkedett lefelé a mező szélén. Errefelé futottam össze Sánta Kutyával aki előtt le a kalappal. Ő volt az egyetlen, akár oda, akár vissza, akár reggel, akár este, aki vidám volt, nevetgélt és akiből nem áradt a világvége hangulat.

 

Koldusszállás előtt ért az éjszaka legkellemesebb eseménye. Elfutottunk egy csapat mellett és egy csinos hölgy Andrisra mutatva megkérdezte társát, hogy Ő volt e Balázs. Ó, ez olyan jól esett, mert ezidáig vagy 20 ember kereste rajtam Andrást és Ispit. :-)

 

Kolduszállásnál pecsételtünk és bevállaltunk egy pár pohár teát. A mellettem ülő srác maga elé meredve ült és a kezében tartott valamit, félúton a térde és a szája közt. Talán a következő falat volt. Öt percet ülhettünk de ahogy szedelőzdködtünk a falat továbbra is a légüres térben lebegett

 

Nekiiramodtunk. Újabb indult a hidegrázás de ezt már lábon kihordtam. A futás viszont nem ment nagyon jól. Eléhezés nem volt, a sóháztatrásom rendben volt de az a szegény kis izomzatom eléggé gallyra ment már. Az a tizenpár óra a napon és a melegben óhatatlanul leamortizálta a szervezetem.

 

Nem baj, azért mentünk tovább. Koldusszállás után jöttek az igazi zombik. Ott már a 22 órán túli teljesítők jártak. Mindenkinek köszöntünk de az emberek fele nem tudta viszonozni. András egy picit cikk-cakkban közlekedő egyénnek odaszólt, hogy „szia, jó utat.” A srác megállt, lassított felvételben megfordult és három pillanat múlva visszakérdezett, hogy: tessék?

-Semmi, semmi, csak köszöntünk, jó utat.

-Jó.

 

Volt egy srác aki bár látta, hogy a lámpám rossz irányba világít és valószínűleg közeledik is felé, nem tudta felfogni mi történik és én hiába húzódtam félre, Ő csak a fényt követte és nekem jött. De még ekkor sem értette, hogy mi van.

 

Koldusszállás után azt mondtuk a szembejövőknek, hogy a vértestolnai kocsmába megyünk sörözni. 100 emberből csak egy kérdezett vissza, hogy biztos nyitva van e fél háromkor. Az emberek nagy része azt gondolta, hogy feladtuk és hangot is adott ennek a véleményének. Többségében együttérző volt a tömeg bár azért volt egy pár kárörvendő beszólás is. De ha hiszitek, ha nem, Vértestolnán tényleg van egy nagyon jó kocsma.

 

A műút előtt nem sokkal ült egy srác az erdőben. Nem is az úton, inkább beljebb egy 5-6 méterrel. Kérdeztem, hogy jól van amire először jött egy határozott igen majd valami csontvelőig hatoló hörgés. Hümm. Nem sokkal ezután elment az első seprű, akit a narancs póló tett elég könnyen felismerhetővé. Utána jött a második és egyben végső. Vele beszélgettem egy pár szót és ecseteltem, hogy merre tartunk. Mondtam, hogy nem tudom meddig bírjuk de Mogyi biztos meglesz.

 

A műúton állva nyomasztóan magasnak tűnt a tévétorony a Gerecse tetején. Beállt már mindenem és fejben is picit darabokban voltam. Sebaj, megyünk tovább. Ahogy emelkedtünk, egyre melegebb lett. A jó kis hűs levegő megült a völgyben és ahogy másztunk, megint dőlt rólam a víz. A létrázás sem esett jól, éreztem, hogy az izomzatom már tropára ment. De ekkor is még Mogyorósbánya volt a lelki cél.

 

Bányahegy előtt pár kilivel találkoztunk még egy magányos túrázóval, egy bő órával a „záróbusz” után aki már feladta de Tatabányára próbált levergődni.

 

Bányahegy előtt egy kilóméterrel fogalmazódott meg bennem a kiszállás gondolata. Nem tudtam futni és futóedzés szempontjából nem láttan sokat abban, hogy legyalogolunk Mogyorósbányára. András is talán így látta mert nem győzködött. Mire kiértünk a rétre, már pirkadt. A pontőr még virrasztott és morcosan szólt, hogy a depo autó már 50 perce vár. Megjegyezte, hogy nagyon el vagyunk késve mert már rég bezárt a pont. András mondta, hogy délután már voltunk itt és pecsételtünk. Mire az volt a válasz, hogy akkor mi valamit nagyon elcsesztünk. András válaszára viszont úgy tűnt nem volt felkészülve.

 

Négy óra körül ért be egy csapat Bányahegyre. Kicsit kicsúsztak a szintidőből, mondták, de akkor is végigmennek. Kemény. Meghajolok előttetek.

 

Reggel hét körül értem haza és a kádban ülve jutott eszembe, hogy vannak akik még csak most érnek be. Brrrr.

 

Sajnálom, hogy nem tudtam továbbmenni. De a lelkemet nem bántja. Ez a nap nem az a nap volt...