Sziasztok! Jól tettétek, hogy felvilágosítottatok csónak, azaz gumicsónak ügyben. A gyereknek IS akartam ezzel kedvezni, 11 éves, fiú, és ez igazán szép ajándék lett volna neki, de rájöttem, hogy gyermeki lelkivilágunk gyakran nem a földön jár, azaz a vizen, vagy éppen a vizen jár...., na most belebonyolítottam magam, így kell nekem..., szóval, elképzeltem magunkat, ahogy felfújjuk, vagy kis kompresszorunkkal órák hosszáig zúgatjuk bele a levegőt, majd nem kis erőfeszítések árán levisszük a partra, kövek közt bukfencezve végre leengedjük a vízbe, aztán belefészkelődünk, evezők elővéve, és ha nem egymást, akkor a vizet csapkodjuk vele, és mindezek tetejébe még a szél is feltámad....És én imátkozom majd, hogy végre partot érjünk, és kipihenjük a nagy fáradtságot..., Mindezek tetejébe képzeljetek el egy minden újításért, bolondériámért gyakran duzzogó férjet (ez esetben okkal). És egy  kalandvágyó gyereket, aki ötmásodpercenként kérdezgeti, hogy mikor csónakázunk már. Na ne! Ettől nyugalmasabb nyaralásra vágyom. Ha végképp magányosan szeretnénk fürdözni, valamelyik üres partvidéken, vagy ringatózni a tengerben, akkor tényleg bérelünk egy csónakot. Habár, ha jól meggondolom, itt a szálkai tavon még elfér egy gumicsónmak....