Az őriszentpéteri teleház honlapjáról származó leírás:
*******************************************
Vas megye délnyugati szöglete, az Őrség, mind történelmi, mind néprajzi szempontból az egyik legérdekesebb kistája hazánknak.
A honfoglaló magyarság hathatós rendszert épített ki a törzsszövetség szállásbirtokainak peremén. Elsősorban a nyugati határok megerősítéséről kellett gondoskodnia, hiszen a X. századi kalandozások kettős veresége után, de még inkább a római császárságnak a fiatal magyar feudális államot hűbéresévé kényszeríteni kívánó XI. századi politikája miatt elsősorban itt kellett ellenséges haderő betörésére számítania. Így jött létre a – a folyók völgyének elmocsarasításával, a járható utak elzárásával – a magyarság akkori harcmodorának megfelelő, korszerű biztonsági berendezés: a gyepű. Ennek hadi fontosságú helyeire az egész környéket szemmel tartó őrséget telepítettek. A törökös szervezettségű lovas nomád népek íratlan szabályai a hozzájuk csapódó népelemeket kemény hűségpróbának tették ki. Meghatározták elhelyezkedésüket: előrenyomuláskor legelöl, visszavonuláskor hátul, megtelepedéskor legszélül. Ez az elv érvényesült a honfoglalás illetve az államalapítás után a nyugati gyepű őreinek kijelölésénél is: a határ mosoni részét avarok, Sopron környéki szakaszát besenyők, vas megyei részeit székelyek, a Göcsejt ismét besenyők biztosították.
A Vas megyei gyepűszakasz lényegében két nagyobb egységre: a Rábától északra húzódó Felső-Őrségre és a Rábától a Zala és a Kerka forrásvidékéig terjedő Alsó-Őrségre osztotta. A Felső-Őrség magyar lakosságát a XIII. századi oligarcha-háborúk, valamint a Kőszegnél elakadt 1532. Évi török hadjárat dúlásai rendkívüli mértékben felmorzsolták. A lakatlanná vált őrfalvakba főuraink német (hienc) jobbágyokat telepítettek. Szép számban költözött ide a XVI: században, a török elő menekülve, horvát lakosság is. Mindezek eredményeképp a Felső-Őrség magyarsága – a magyar nyelvterület legnyugatibb pontjaiként, nyelvszigetként - a Pinka völgyének négy községe: Felsőőr, Alsóőr, Őrsziget, és Jobbágyi lakosságára zsugorodott. Ma Ausztriában. Emiatt, ha ma Őrségről beszélünk, elsősorban az Alsó-Őrséget értjük.
A Zala és a Kerka közötti 18 őrségi falu lakossága mint őr, vagy lövő, íjász teljesített katonai szolgálatot. A királyi vármegyének alá nem rendelt, a területileg attól független határispánsághoz tartozó szabad harcosok. Élükön, a XIII. századtól erődtemplommal is rendelkező, Őriszentpéteren székelő őrnagy állt. A IV. Kun Lászlótól 1284-ben kiállított kiváltságlevelük 106 őrálló családot sorolt fel a 18 településen. Utódaik döntő többsége ma is ugyanezen falvakat lakják, s ez egészen egyedülálló jelenség a magyar történetben. Históriánk rendkívül hányattatott volta miatt nincs még egy etnikai csoportunk, amelyben a kontinuitás, a települések családjainak, tehát az eredeti lakosság fennmaradásának folyamatossága ilyen módon bizonyítható lenne.
Ha a határvédelmi jelentősége e nyugati szakaszon idővel, a középkor kései századaitól egyre jobban elhalványodott is, az Őrség lakosságának kiváltságait több uralkodónk megerősítette. Kiváltságos helyzetük, szabad jogállásuk – ellentétben a Felső-Őrségiekével, akik a magyar rendiség történelme során mindvégig, 1848-ig megmaradhattak a nemesi társadalomban, ha a legalsó lépcsőfokon is, az egytelkes nemesek között is – a XVII. századtól nem bizonyult tovább fenntarthatónak: a Batthyányak jobbágyaivá váltak. II. Rákóczi Ferenc ugyan elismerte privilégiumaikat, de ezt a kuruc szabadságharc bukása után érvénytelennek minősítették. Ettől fogva 1848-ig - szüntelen kérelmeik ellenére – megint jobbágysoron kellett maradniuk.
A trianoni békediktátum a nyelvre színmagyar (felekezetileg pedig szinte teljességgel református) Őrség 18 falujából hármat Jugoszláviához csatolt át: Hodos, (Őrihodos) Kapornak, és Bükkalja (ez utóbbi Domonkosfa része) ma Szlovéniához tartozik. A Vas megye területén lévő községek közül Bajánháza, Senyeháza, Dávidháza és Kotormány Bajánsenye név alatt egyesült, de a korábban önálló Kercát és Szomorócot is összevonták, amelynek ma Kercaszomor a neve. A mai köztudat az Őrséghez tartozónak tekinti a kistájjal délről határos és 1920-ban elcsatolt korábbi tótsági járás (tóton itt nem szlovák, hanem szlovén értendő) három magyarlakta települését: Magyarszombatfát, Gödörházát, és Velemért.
Nemes Népi Zakál György, az Őrség hiteles krónikása 1818-ban írt kéziratában így jellemzi e területet:
"Eőrségnek Tartománya fekszik az Országnak Napnyugati Szélén T. N. Vas Vármegyének Déli részében, dél felől közel a Vandalusok, napnyugat felől pedig a Stáerek szomszédságában; ...Áll ez a kis tartomány és eleitől állott 18 kisebb nagyobb Hegységekből, amelyek a régi irományok szerint ily rendel következnek: Zalafeö, Eöriszent Péter, Ispánk, Kisrákos, Zakniér, Nagyrákos, Pankasz, Zatha, Kerkás Kápolna, Bajánháza, Saniaháza, Dávidháza, Kothormán, Kercza, Szomorócz ,Hodos, Kapornak, Bükkalja"
Az Őrségi emberek élete csupa harc, csupa küzdelem volt, még csoda, hogy ennyien megmaradtak a hosszú küzdelmek alatt. Ugyanakkor életük példa lehet az utókor számára is, mert helytállásból mindig jelesre vizsgáztak.
