Annak, amit e szurkolók csinálnak, semmi köze a meccshez: mintha autista gyerekek ringatnák magukat... Nem túl hangosak (kivéve, ha szitkozódnak), talán nem akarják fölébreszteni a "játékosokat"... Buzdításuk percekig tart és erőtlen.

Hiába mondom ezt persze annak, aki fiatal, és nem tudja, miről beszélek, ha azt mondom: a legszebb, legélvezetesebb meccs, amelyet valaha is láttam (szinte mindent megnéztem, ami nálunk elérhető volt, de akkoriban kijártam): Népstadion, 1967. ár. 16.: FTC-Újpest: 3-0. (Igazán nagyszerűen játszott az Újpest is...)

80000 néző, s vagy 15-20 ezer rekedt kint. Gl.: Rákosi, Szőke, Albert (17 méteres bombagól!)

Megvertek utána minket a rendőrök, ahogy az Újpest elleni nyertes meccseink után szokásuk volt...

Folyamatos, erőteljes buzdítás volt (ahogy akkoriban minden meccsen): igazán lelkesítő és félelmetes.

Igaz is: akkoriban nem a nyekergés volt a divat, hanem a nemzeti és igazán hatásos huj-huj-hajrá...

A labda is szögletes volt, persze. Két évvel korábban nyertünk VVK-t...

Semmi baj: jöjjetek, fiatalok!