Kedves milyennincs!

> de az 1832-es mégiscsak egy magánjellegű levél, a másik meg hivatali urak levelezése pecséttel, iktatva

Akkoriban más volt a hivatal, mint ma: abban a korban még joviális uram-bátyámok ültek a hivatalokban és joviális uram-bátyám stílusban intézték a dolgokat, úgy mintha a saját magánügyeikről lenne szó. A feladó különben sem hivatalnok volt, hanem a Magyar Nemzeti Múzeum érem- és régiségosztályának igazgatóhelyettese. Egy dühös tudósról van tehát szó, aki rendesen kiakadt azon, hogy csipcsup ügyekben zargatják a nyár közepén. És volt vér a pucájában (=megint egy régi blaszfémia, ráadásul talán etimológiailag is összeköthető fasz-szal) ahhoz, hogy ezt leírja.

A dolognak egyébként nem a pecsét a lényege, hanem, hogy le legyen írva: egyrészt ettől konzerválódik ugyanis egy szólás (mások, időben jóval később változatlan formában újra és újra el tudják olvasni; nem véletlen, hogy az inkriminált levél 1903 óta fakszimilében elérhető, még más sok tízezer valami levértári dbozban porosodik olvasatlanul), ill. hogy csak az írott forrásokból tudjuk datálni, milyen régi is a fordulat. Ez utóbbi fontos, mert gyakran van olyan káprázatunk, hogy régi dologról van szó, holott az az elmúlt egy-két század terméke.