Előljáróban szeretném megköszönni mindenkinek, aki nem írta be a múlt héten az előzetes bejárás eredményeit - hogy pl. hol merre kell kanyarodni, merre van ivóvíz és hol kéne állnia a depóautónak >:-] - lehetővé téve, hogy a túrán idén elindulhassak és már az első kilométereken igazi kalandnak éljem meg. Ezúttal fel sem merült bennem a 30-as táv gondolata, a szint a szintidővel kombinálva érdekes dramaturgiát sejtetett. Valami megírnivalót.

Azért, nem voltam benne biztos, hogy szokásos reggeli 20 perces ágyszélén láblógatás alatt rá tudom beszélni-e magam a hajnali cihelődésre, így előre nem szóltam senkinek, csak végül 3/4 7-kor ott téblábolok a rajtban. Itt összetalálkozom sorrendben (budai)H.G., H. Éva, Bélabácsi, Güszi, Cam Mogó, Cam Mogóné és Tisztul_A_Visztula sporttársakkal. Kissé kusza nevezés után, a felfokozott izgalomtól, a rajtpisztoly (ugyan nem tudom volt-e ilyen fegyver a szervezők birtokában, a békés falu közepén) eldördülése előtt kb. 30 másodperccel megindulunk a templomok irányába. Csak arra emlékszem a nem oly távoli régmúltból, hogy a helyes kitaláláshoz az elsőt jobbról, a másodikat balról kell kerülni. Vagy fordítva. :-) Mindegy, ezt most ne használjátok útvonalleírásnak.

Annál is inkább ne, mert a település határában rögtön eltévedek. Ott ahol Z elmegy megnézni a Kő-hegyet, egy kétnyomtávú, kissé sáros utat választok egy másik ösvény helyett. Hamarosan kiderül, hiába módosítok egy tarvágás közelében, a K+ jelzés mintha nem is létezne. Próbálok megszökni Güszi elől, mert Ő a 12 óráját folyamatos tempóban beosztó biztos pont a nap folyamán, tehát a későbbi belassulásaimmal sem kerülhetek soha mögé, mert akkor jajj a teljesítésemnek. Kellemetlenül hosszan emelkedik a Lajos-forrás felé vezető út , a Kő-hegyi megközelítést jobban szeretem, ott az elején megvan a szint és aztán már vízszintesebb. Csorog az izzadság sós leve a szemembe, így a tájat sem tudom élvezni igazán. Kevesebb mint 70 perc alatt érek Lajosforráshoz, ami 7,4 km-re van a rajttól előzetes méréseim szerint. Egy futót leszámítva, még csak az 1-2-3 rajtszámú ment el, én vagyok a 4-es. Terveimhez képest 3/4 órás előnyt felhalmozva, mérgezett egérhez méltónak érzem a tempót, de ehhez is öltöztem. Van rajtam egy ilyen egeres poló, "J'peux pas tout faire á la fois!"-mondja franciául az egér kapkodva, valaki lefordíthatná nekem, aki bírja a nyelvet.

- Persze! 6.58-kor indult, mi? - kérdi tőlem duzzogva az egyik pontőr bácsika.
- Dehogyis!- válaszolom sértődötten. - Volt az már 6.59 is! :-)

Még meglesem, hogy a forrás ezúttal csak a tavaly teljesen megdöglött tavacskát táplálja alul, így most a kirándulók szomjaznak - ide egy váltókart kellene beszerelni, amit az éppen iszogató turista arra az időre átbillentene -, aztán indulok tovább. A K+ jelzést követve a következő, elapadt forrásnál még beveszem a lejtő felé vezető kanyart, de utána egy szekérútra érve, elfelejtek másodszor is irányt módosítani. Három ismeretlen túratárssal - egyikük kezében GPS, végre valaki méri a túrát! - fentmaradunk a Som-hegy oldalában Sikáros felé haladva. Tőlem is kérdezik, mi legyen, de nincs kedvem visszafordulni, ha a völgybe máshol is leereszkedhetünk. A térkép szerint ezt egy kerítéskapu után már mindenképpen meg kell tenni, így érkezünk le pontosan az "ifjúsági tábor"-nak nevezett nyitott réthez, ahol az esőházak alatt felvert néhány sátorban - szerintem kéktúrázók - még éppen alszanak.

Az OKT Pszentlászló felé vezető szakaszára térve hamarosan Güszi és Visztula mögött bandukolhatok, ha egy kicsit belekocogok, ennyit a meglógásomról. De Kisrigónál még megvan az időelőny, hivatalos rajtnyitáskor érkezünk. Visztula búcsúzik, Güszivel és Bélabácsival rövid időre elveszítjük a P+ jelzést, majd útvonalhelyesbítés után megleljük.

Eközben jut eszembe, hogy én ma kultúrális program keretében szavalni szeretnék, egy ezen a túrán játszódó, 2000-ben írt költeményt - legközelebb talán majd énekelni fogok, vagy népitáncot lejtek egy szikláról jövet lefelé - ezzel feldobva az eseményeket, sanyargatva a túratársakat. De hogy ki lesz az a szerencsés(?) mellettem, aki meghallgathatja Pilisszentlélek határában még nem tudhatom. Előre bocsátom, hogy a verselemzés nem volt erősségem, szegény magyartanáraimmal sosem sikerült zöldágra vergődnöm, honnan is tudhatná ő, vagy én, hogy mire is gondolt a költő amikor tollat ragadott. Meg pl. kit érdekel, hogy a szerkezetlakatos mire gondolt a liftgépházban a nyolcadik és kilencedik között hegesztés közben? Senkit. Valami vagy szép, vagy csúnya, vagy közömbös. Vagy működik, vagy nem. Máig sem tudom, hogy jutottam át az érettségin.

Pataporc:

A PILIS ÉS A SÖR
avagy
A SÖR ÉS A PILIS

Szomorún szikkad a szikla,
Rőten fonnyad a zsom-
béka üget a patakba
(De jaj! Hova tűnt el a csermely?)
S elmereng nedves alkonyokon.

A tájleírás elemeit azért is hagyom el, mert hiszen mindent máris pontosan bemutat ez az 5 remekbe szabott sor. Alliterációval indít, majd egyre sötétebb, naturalisztikus látásmódba visz be a 2. versszaktól. Itt még megenged magának egy barokkos lezárást, melyet érdekesen cizellál, hogy ott már nincs rím. Figyelemre méltó a 2. sor átvezetése a harmadikba, egy szójáték képében (zsombék-béka), hiszen a "zsom" szó önmagában nem szerepel az értelmező kéziszótárban, de békával összekötve se lenne értelme. Aki ugye üget, bár ezzel az erővel ugathatna is, de jól érezte meg a költőnő, hogy az már erős lenne, s ezért szerényen - a 4. sor beszúrásával - inkább megosztja velünk a béka gondolatait, ami az utolsó sor értelmezéséhez elengedhetetlenül szükséges.

Figyeljük még meg a címválasztást! Némi bizonytalanságra utal, miszerint nem tudhatjuk, hogy a Pilis-e a fontosabb vagy a sör, s egyáltalán mi volt előbb? Ezt nem is fogjuk megtudni majd, csak a legvégén, de addig még többször váltakoznak az inkább sörpárti vagy pilispárti versszakok.

Szolgálati helyükre tartó pontőrhölgyekre lelünk félúton Prédikálószék felé. Már nem túl sietősen baktatok, élvezem a kerítés mögött időnként feltáruló tájat. Valaki egyszer mondta nekem, hogy innen milyen könnyen fel lehet érni a csúcsra, de én már nem emlékeztem rá. De tényleg. Odafenn beírunk az ezernyi különálló lapból álló csúcskönyvbe. Ilyent ma már kevés helyen látni. A kilátás csodás, elöttünk-alattunk a Börzsöny déli része és a Dunakanyar. Kajálni kezdek, a többiek lassan tovaszedelődzködnek. Lemaradok.

Töpped a tegnapi zsömle,
Izzad a rúd, (á la Pick),
Zsákomban aszalódnak
Dzsemmé érett rút valamikk.

Egy egyértelműen sörpárti verszakhoz érkeztünk, noha sörröl egyáltalán nincs szó benne. De annak megivását meg kell alapoznuk, nem ám csak úgy éhgyomorra nekirontani! Mindannyian megjártuk már, hogy benyúltunk a zsákba a kajáért, de az nem volt ott, hanem egészen máshol. Ilyenkor környezetünk felé (túratársak) egy enyhe félmosoly kíséretében, "összerázódott" szóval mentettük a helyzetet, majd elkomorultunk, mert tudtuk, hogy valójában elmászott. Ilyen nem fordulhat elő a sörrel, az csak rútul felmelegszik. Mindegyik sor negatív állítmányokkal operál, még "dzsemmé érni" is borzasztó jelen esetben. A zord hangzást erősíti a mássalhangzók kettőzése minden sorban. A "pick" szót a "dzsem"-hez hasonlóan lehetett volna szintén fonetikusan pikknek írni, de akkor nem lenne hatásos a lezáró "valamikk", meg túrán egyébként sem kártyázunk. Ez a legfegyelmezettebb versszak 8-7-7-8 szótagszámával, középszimmetrikus és dallamával "mesélő" üzemmódba helyezi a felolvasót. Pont e mögül a fegyelmezettségből kacsint ki pajkosan a kellő undorrral kiejthető utolsó szó, amely hatására mindenki gusztustalannak érezheti, amit a hátizsákjában talált.

A Vadálló-köveknél gyakran állok meg nézelődni, van ott nem messze, szemben egy olyan keskeny szirt sziklákkal és a végén kereszttel, hogy HŰŰŰ!!! De nem kellek én oda, itt is szédülök. Elindulok lefelé nagyon óvatosan, mellettem ekkor húznak el Snipperék. Lejjebb a már látott GPS-es sráccal találkozom, csodálkozom, hogy érhettem utol, de aztán látom, biceg. Egy Kinizsis esés nem múlt el még nyomtalanul. Pár mondatot váltunk, sajnos annyi a mai túrájának és a mérésnek is. Már éppen megnyugszom, hogy sikeresen leértem, amikor már a nagy fák alatt dobok egy hátast. Jól megrándul a lábam, majd néhány lépés után helyrejön. A jobb kezem kisujjából csöpög a vér, de most a lenti rétig nem szeretnék megállni ragtapaszozni. Csanyáék előznek, egy kicsit utánuk kocogok, ők hamar átugranak valami árkon, amit én már nem vállalok be.

A völgy közelében kirándulók hosszú sora jön szembe, egy kb. 15 méter hosszú tüskés bokros-csalános szakaszon éppen szünet van, futni kezdek a 20 centi keskeny ösvényen, hogy előrekerüljek. Valami gyökérbe beleakad a lábam... A szemből jövők ebből csak azt látják, hogy egy pocakos, mondhatni tohonya mozgású alkat a szúrkálódástól félve, feltartott kezekkel zúdul a lejtőn, majd egyszercsak 2 métert repülve eltűnik a csalán aljában. Döbbent csend, a környéken semmi nevetés, majd valami mintha mégis mozdulna. De inkább csak szentségelés hallatszik.

Feltápászkodom. Na most aztán a másik lábamnak is annyi. Gyógyjellegű séta. Ránézek a jobb karomra és mint egy nyukas locsolótömlő, több tucat pici lyukból tör elő a vér. Hmm, ennyi ragtapaszom nincs is. Ha leérek, majd keverek gipszet és bevakolom az egészet. A tüskéket ekkor nem nagyon látom, abból még másnapra is marad. A táborhely közeli padnál lemosom a patakban és beöltözöm a Rám-szakadékhoz. Bár nem tudom, hogy még érdemes-e. Egészen az utolsó 100 méterekig szép tiszta maradtam, most pedig már a pólóm is elszakadt. A Rám-ot szeretem, de csak a túrák vége felé, mert ha beázik a cipőm, az nagyon visszafog és később a vízhólyagok megkínoznak. Nézegetem az itinert engedélyez-e más utat is, de nem.

Sebnyalogatás közben érkezik Salikó, utolérnek Cam Mogóék valamint BHG csapata, de velük eddig is - ezután is még többször összefutok. A szakadék elején a forrás közelében VadMalaccal van szerencsém együtt tartani, aki a Pilisi Források mozgalom miatt időnként szép nagy kerülőket is tesz ma az útvonalba. Irigylésre méltó. Megüzenem Güszinek, hogy még küzdök. Ő már ebből tudni szokta: nem valószínű, hogy beérem, különben nem üzennék, csak mennék. A szurdokban jóval kevesebb a víz és a sár mint azt gondoltam és a sok fehérzoknis már kitaposta a mindenkori patakátrendeződés utáni új csapásokat. "Anyukám, ha szombat délelőtt nem esik az eső, akkor okvetlenül menjünk bejáratni az új Adidas csukádat a Rám-szakadékba. Ha esik, akkor esernyőt is viszünk, az praktikus."

A láncon most is fürtökben lógnak kisgyerekek, ami nem baj, engem is hoztak annak idején. Kár, hogy utána 20 évnyi mozgás kimaradt. Viszonylag hamar felérek Júlia-forráshoz, beázás, különösebb sár nélkül. BHG-t utoléri Valter, majd Szakó-nyeregnél engem Ryan, Kósza és Nagyondinnye. Pygmea ekkor még nem, neki nehéz dolga van, ő cipeli az "End of Topic" táblát. Előremegyek, hogy néhány perc múlva ismét eltévedjek. A Z+ innentől érdekes dolgokat ad elő, alig bírjuk követni. Néhány cikk-cakk után valami fejünk fölé boruló susnyában húzunk előre, úgy érzem kilométereken át. Sehol egy jelzés, itt fényes nappal is sötét van, most fog egy anyóka mindjárt elénk toppanni. Kiérünk egy rétre.

De jaj, nem viccel a sziksó,
A réten itt-ott jő s kicsapong,
Némán veszi ezt tudomásul
A szirmát (s kedvét) vesztett kis pityapong*.

* pityapong=pitypang (kaszásdűlői nyelvjárás)
(A kiadó megjegyzése)

Fordulóponthoz érkeztünk. Másodszor hangzik fel jajongás, de már egyáltalán nem zárójelben. Izgatott hadarássá fokozódik a 2. sor végéig a cselekmény, majd ezután lelassul és depressziós beletörődésbe fullad. A 4. sor egy ismert szófordulat (szárnyaszegett, szárnyát-kedvét vesztett) alkalmazása egy virágra vonatkoztatva, de a szerző a kiadó álcájába bújva - eredetileg csak a vers lábjegyzetében - meg is kívánja magyarázni a növény nevének hangtani elváltozását. De miért - tehetnénk fel a kérdést -, amikor a versben ennél nagyobb kilengések is vannak? Nos, ennek valószínű oka, hogy így szeretne megemlékezni a költőnő, a Pilis közeli, nagy néphagyományokat ápoló, helyes kis nádfedeles település eredeti nyelvezetére, mint amilyen Kaszásdűlő.

A kolostor-rom után a P jelzést a térképpel ellentétben csak a faluba levezető betonnál találjuk meg. Dinnyéékkel közlöm, hogy most, hogy a HELYSZÍNRE értünk, mindjárt jön a vers, ha eszembe jut. De nem jut. Valaki álnok módon lecserélte a Soproni Sör feliratokat és poharakat Kanizsaira, a közeli házak egyikéből mulatós zene, a másikból techno rombolja agysejtjeimet, majd mikor meglátom a falu utáni emelkedőt, még a saját nevem is elfelejtem. Előtte azért még kisebb topiktalálkozó keretében megállunk a kocsma teraszánál.

Porporosan nyikorognak a táblák,
Körkörös írás: SOPRONI SÖR,
Ne gyötörj, ó bús felirat,
Mer' mingyár nem megyek arra a rohadványosan magas Pilisre föl!

Ennél szebben még senki nem írt e szép fekvésű hegyi faluról, a négy sorban szinte minden nevezetesség benne van, amit tudni érdemes. Ha a helyiek ezt ismernék, nem csúfitanák el idegen cégtáblákkal az épületek elötti oszlopokat. Szinesztéziával indul a versszak, de a 2. sorig csak száraz tényközlés, ezt ellensúlyozza az a kitörés, melynek végét heves fejcsóválások közepette kell egy szuszra végigmondania a szavalónak. Nem egyszerű ez - próbálja meg a kedves olvasó -, mint ahogy feljutni sem Fekete-kőre! Teljesen érthető a poéta elkeseredése, döbbenetes megpillantani a falu feletti függőleges sziklafalakat.

Leülünk és tanulmányozni kezdjük a hátralévő táv szakaszait. Mögöttünk egy részeg öregúr motyog, negyedóráig nem értem, hogy mit. Aztán egy mondat mégis csak felsejlik: most mázolta frissen a padokat. S valóban! A kissé nehézkes felállást betudom a festéknek. Félórás késésben vagyok, a község határában átveszem a képzeletbeli "End of Topic" táblát és magamra maradok. A térképem a szintvonalak alapján a betonútig enyhe, a nyeregig erős, a csúcsig megint enyhe emelkedést jelez. Csókoltatom a Cartographiát! Pont ellenkezőleg van. A betonút sorompója után magam alá rogyok, hogy ha ez volt az enyhe, akkor mi jöhet ezek után? Közben eszembe jut a vers összes sora, bár egyben nem tudom még elmondani, meg nincs is kinek.

Matatni kezdek a zsákomban. A múltkor megismerkedtünk a "válságértekezlet" fogalmával, most nézzük a "rendkívüli állapot" ismertetését. Többen kérdezték tőlem, mi van a zsákomban, hogy ilyen tömött. Most eltekintve attól, hogy ritkán takarítom, az alábbi virtuális és valóságos rétegek figyelhetők meg benne, fentről lefelé:

1." Nyugi, jó úton vagy!"-réteg. Ha boríték lenne, ez volna beleírva, az első bizonytalankodás esetére, de azért itt a térkép is.
2. Második boríték. "Még mindig jó úton vagy, de azért ezt teóriákkal támaszd alá!" + mások leírásai, útvonaltáblázat, közkönyvtári kölcsönzések, levéltári kutatási eredmények, IV. Béla határbejárási feljegyzései.
3. Harmadik boríték. "Én a helyedben lejjebb túrnék, van ott egy tájoló!" + kompass, szélerősségmérő, vasmacska, nyugalmazott fregattkapitány
4. Elemlámpa besötétedés ellen.
5. Tartalékelem, szintén sötét ellen.
6. Napszemüveg, a felkelő nap vakító sugarai ellen.
7. Negyedik boríték. "Én most már kicsit visszavennék a hiúságomból és megkérdezném valakitől, hogy merre a jó irány. De te tudod."
8. Mobiltelefon. (Bekapcs. Most már valaki jöjjön értem!)
9. "M" zárolt tartalék. Felirat a csomagon: Felbontani tilos, csak ügyeletes tiszt jelenlétében és utasítására! Rendkívüli állapot kihirdetése esetén azonnal. Kihirdetés alapesetei: hullafáradtság, motivációcsökkenés, még10méteremelkedésésmegdöglöm szindróma. Tartalma: vészcsokoládé, vészszőlőcukor.
10. Utolsó boríték. "Ha túlélted, otthon töltsd fel az M tartalékot és írj meg 5 borítékot! Ha nem élted túl, hát nem."

Szóval letúrtam a legaljára és felvettem az ÜTI karszalagot. Szőlőcukorzabálás közben helyrerázódom és az úton legalább 30 fős menetoszlopot látok közeledni. Ez valami második/harmadik turnus lehet, a Pomázra érkezett későbbi vonat vagy repülő utasai Elindulok a csúcsra, de mind megelőznek. Odafent balra kanyarodok és lebámulok. Alattam a falu, a távolban Esztergom autógyára. A mienk. Jobbra pontőr bácsi, körülötte fekvő alakok, néha egy-egy bakancs vagy hátizsák bemozdul. Én is eldobnám magam, de inkább meghallgatom, hogy most vagyok a 29-30. km környékén, ez az én adataimmal is egybevág. Kicsivel több, mint egy órás késésben vagyok, szinte hihetetlen, hogy majdnem 5 órába telt Prédikálótól átérni (12,5 km). Továbbindulok és hamarosan ismerős helyre, a Kétbükkfa-nyereg Pilis-tetőre vezető útját lezáró sorompóhoz érek. Nem bírom megmozdítani, nagyon helyes, a repülő herkentyűket csak cipeljék gyalog végig a betonon.

Kábán kőröz fenn suta sólyom,
Csőre a szomjtól összeragad,
(már távoli kép csak a sör-felirat),
Ennek örülve nyúl fut a fűre,
Leül, relaxál, hőlead.

Itt próbál azért elemelkedni a költő, egyszemélyes problémájától - miszerint kapitális hiba volt Szentléleken kihagyni a frissítést - már csak állatképekkel operál és minden arra utal a vers kezdete óta, hogy hmm... mondjuk ki nyíltan, most már tovább nem halogathatjuk: kurvamelegvan! Ha nem lenne az a középső, önmagában is rímelő remek betoldás, akkor nem feltétlenül asszociálnánk a sörre, ha meg nem lenne zárójelben, akkor azt gondolhatnánk, hogy a nyúl annak örül, hogy távolra került a sörfelirat. Ami mégiscsak nonszensz, mivel ebben az esetben egy alkoholista sólyom és egy absztinens nyúl szombat délutáni tevékenységét figyelhetnénk meg.

A Z+ lefelé sem vízszintesnek tűnő szakaszán vánszorgok ezúttal felfelé. Egy túratárssal lemérjük, hogy az utolsó szakaszon melyik a gyorsabb az aszfalt vagy a jelzés. Na vajon, ki ment a jelzésen? Miután úgy 10 perccel később beérek Dobogókőre, legalább elmondhatom, hogy hűvösben haladtam és megint láttam egy újabb "emlékművet". Egy kőnél jól láthatóan kigazoltak, odahordtak még pár másikat, csak nem tudom ez mire jó, jól láthatóan nem lehet akusztikai kölcsönhatásban az alatta lévő vulkánikus kőzettel. Bár otthon hagytam a sztetoszkópomat. Sajnos néha én is beleolvasok olyan topikokba, mely szerint itt valaminek dobognia kő', továbbá a Szerköveket és Thirring-sziklákat betonozták, de a hülyeség ilyen foka mindig fáj. Most az ep. közelében gyerekek ülnek a réten és folyik az agymosás.

Porzik az út
És Korzika torkom,
Szögként karcol a lellei rost,
Sört ide pincér,
Sört ide nékem,
Sört ide gyorsan,
Sört ide MOST!

A finisbe érkeztünk: újabb szóhasonulás, majd ismét egy reklám, de ezúttal negatív színben tüntetve fel egy terméket. A fokozás eszköztárát használja fel a költő, hogy a végén egy igazi magyar virtusnak megfelelő kurjantásba csapja ki a biztosítékot a hallgatóban. Ez egy igazi Bánk Bán-i bordalhoz hasonló hangulatú, méltó befejezés.

Itt lapzártakor bökdösik az oldalamat, hogy volt még a költeményben jambus, spondeus, trochaerus és daktilus - és azokkal mi van - de ezek olyan apró, versben megbúvó állatkák, amelynek elemzésére ilyen rövid keretek között nem vállalkozhatom, meg különben is az utóbbihoz például ki kellene kölcsönözni a daktilusszkópot a szertárból.

A pontőr bácsikák közlik velem, hogy még mindig csak a 30. km-nél vagyok, ettől lelkileg magam alá zuhanok és bemegyek a turistaházba, ahol csak azért nem kezdem el ordítozni "ide nekem a sört", mert nem szeretem. Veszekednek itt éppen eléggé, az idősebb pincérnő anyázza a tulajt. Átveszem az üdítőt, a jubileumi zsíroskenyeret (nagyon finom!) és egy pite társaságában üldögélek a kinti asztalnál. A pite nem a legjobb társ, hamar ellaposodott (beszélgetésünk) és utána, mintha már ott se lett volna. Közben arra gondolok, ha már ilyen egyszerűen szeretik megoldani az ellátást, akkor szemben a Matyi büfénél ebből többet vagy olcsóbban is ki lehetne hozni. Ha már itt üldögélünk a régi faépület (ma turistamúzeum) közelében, emlékezzünk meg tisztességesen a túra és a rendező-egyesület névadójáról:

"Eötvös Lóránd főként túrázásairól volt híres. Kevés szabadidejében néha foglalkozott az ingával is."
(dr. Gazda István tudománytörténeti előadásából)

20 perccel érkezésem után az esélytelenek nyugalmával hagyom el a süllyedő teraszt, majd a P- többé-kevésbé sikeres követésével érkezem Pilisszentkeresztre. A kék kutat megpillantva alátartom üvegemet, de a fáradtságtól elfelejtem kivenni a zsákot védő nejlonzacskójából. Így tankolok az üvegbe fél liter, a zacsiba másfél liter vizet. Ehh, nem érdekel már, elcsomagolom így a hogy van.

A teraszon ismét egy kisöreg üldögél. Kíváncsi vagyok mit mond, de ha azt, hogy még csak a 30. km-nél vagyok, agyonütöm. Ezt valószinűleg megérzi, mert nem mond semmit. Azon vigyorgok, hogy 70 körüli volt ma a pontőrök átlagéletkora - és ezt a hölgyek még jelentősen csökkentették is - de kiállnék egy stopperral megnézni, mennyi idő alatt tudnák a távot abszolválni. Lelkileg kissé enerváltan haladok az OKT vonalán a mai túra után kissé túlépítettnek tűnő Szurdok felé. Nincs már lendület, motiváció. Átérve a parkolóhoz, egy padnál kiszámolom, hogy 2 órás késést nem lehet behozni 14 km-en, ráadásul már a következő pont is bezár. Meg láthatnék egy elhagyatott művházat is este 9 körül.

A kirándulásból ennyi elég - az összes szép részre eljutottam, tartalmasabb volt mint a 30-as - beszólnék telefonon a rendezőknek, de semmi nincs az itineren. Na jó, végülis majdnem útbaesik, legalább 38 km-nél lezárom a túranaplómat. Jön egy busz, rajta sok haloványan ismerős arc, de nincs kedvem mindenkinek gratulálni a feladáshoz. Kinézek a térképen egy cél közeli buszmegállót, amikor meglátom Pomáz főutcáján Güszit. Leugrom a járatról és ráköszönök. Együtt érünk be, kb. 10 perccel 19 óra előtt.

"A jó hír az, hogy beértem szintidőben. A rossz hír, hogy busszal jöttem."
(SK klasszikusának aktualizált változata)

Ezért a topiktalálkozóért már érdemes volt így dönteni, sorra érkeznek be a nap folyamán látott túratársak. Sopánka és családja a célban - mint helyi lakos beleszippant a feelingbe -, javaslatunkra szépen lassan kitalálja a PHTCS (Pilis Hegység Távoli Csúcsai) túrát. Azon gondolkodom, ez nem olyan volt-e. Egy időnként ránkdőlni készülő esőcsatorna körül üldögélünk, kapok egy vígaszdíj 30-as kitűzőt és sikerül fejből (majdnem) végigmondanom a sördalt.

De azt hiszem verselemzés helyett, jövőre megint indulok, mert az mégiscsak egyszerűbb. Ja, ha nincs ez a szűk szintidő- és távolságmizéria, a végén meg a "nekünk, ez úgyis mindegy" hozzáállás, akkor nem futom el az elejét. Hát most nem egyszerűbb lenne azt mondani: 13 óra, viszont kőkeményen betartatjuk?