rumci Creative Commons License 2004.01.30 0 0 90
Gratulálok ezen fantasztikus, megvilágosító erejű gondolatokhoz. Mivel én sajnos még nem vagyok a szellemi érettség ilyen magas fokán, ezért egy klasszikus tanulmányt idéznék e helyt:

Babits Mihály: Káp isten
Nyelvtudományi humoreszk

Nem, még nem haltak ki, sőt ott találjuk, ahol legkevésbé vélnők őket. Rokonok ők, régi nemes család ivadékai mind, tősgyökeresen magyar családé. Papi áhítat száll e családban örökül; hasonlatosak hindu varázslókhoz: adj nekik egyetlen narancsmagot, s szemed láttára percek alatt narancserdőt varázsolnak elő! Csakhogy nekik a magyar szó az, ami a hindunak a narancsmag. Minden kis szó csodálatosan kihajt, oszlik, elágazik és továbbsarjadzik, mihelyt ők a késük alá veszik.

– Elgondolkodtam: ihar, juhar… – mondta nekem nemrég egy fiatal költő: a legkülönbek egyike, egyébként, azok közt, akik a régi naiv gyökeres magyarságot s szépséget modern értékké tenni törekszenek. Előtte kincs és kincset rejt minden, ami magyar, a legkisebb szó is. Adj hát neki egy szót, elgondolkodik, és előveszi kését, mint a bojtár, ha egy szép vesszőt lát: – ihar, juhar…

– Úgy mint: iszalag, juszalag…

– Úgy van: iszalag, juszalag. Világos, hogy a juhval van összefüggésben, mint a juszalag is: juh-szalag. De hát mi köze az iharnak a juhhoz, és mi az az ar: juh-ar? Ki felel meg erre?

S láttam a szemében megvillanni a varázslók szemeinek lángját.

– Megfelel maga a juhar termése; amelyik a juh körméhöz hasonlít. Úgy van: a magyar szó fest, és pontosan fest. A magyar természetimádó volt, és ismeri a természetet. Ez a hasonlóság feltűnt neki. Íme, a nyelv titkai. Az ar: köröm, és juh-ar: juh-köröm! S megerősítik ezt az -ar végű igék, amelyek mind valami körömmel történő műveletet jelentenek, mint: vak-ar, kap-ar…

– Tak-ar…

– Tak-ar – mondta utánam, észre sem véve az ártatlan csúfolódást, amivel ezt a szót fölvetettem. Istenem! Egy kis ártatlan csúfolódás legtermészetesebb joga és kárpótlása a szegény józannak, hitetlennek, aki irigyli a lángoló mágust. A fő, hogy a mágusok faja még nem halt ki. Én magam is, bevallom, föllelkesedtem a számos példán, lángot fogtam a lángnál, s kutatni kezdtem a magyar nyelv csodálatos titkait. Mi mindent mond a nyelv, annak, aki rá figyel és érteni tud! A mágusok tanítványa lettem. Fáradozásaimat siker koronázta, s némi vezeklésül hadd közöljem itt kutatásaim eredményét, mely hivatva van a magyar ősműveltség egy homályos pontjára világosságot deríteni. Ím, hát a varázslat: hókuszpókusz…

Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait, melyet a keresztény papok oly emléktelenül kiirtottak. Mint földünk sötét kőzetei az őstenyészet óriásait, mint a lélek tudat alá süllyedt mélyei a gyermekfantázia rémvilágát, úgy őrzik meg a nyelv elmosódott képletei a kihalt pogányság maradványait. Ipolyi Arnold és mások el is indultak ezen a nyomon, de eredményeik nem elégíthettek ki. Bizonyára semmi sincs, ami annyira betöltené a primitív népek egész kedélyét, mint a vallási képzetek; s eleve valószínűtlen volt előttem, hogy ezek a képzetek csak azt a néhány határozatlan nyomot hagyták volna a nyelvben – mely tudvalevőleg a lélek hű tükre –, amit az eddigi vizsgálók megtaláltak. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem? A germán mitológia névlajstroma összeállítható a hét napjainak német neveiből, de ki tud megnevezni akár egyet is – homályos lehetőségeket, kétes hipotéziseket nem számítva – azok közül, akiket a magyar primitív évszázadain át imádott?

Úgy véltem, ezen a csapáson sikerrel kell járni a keresésnek.

Így okoskodtam: a magyar természetimádó volt, s a földművelést úgy tanulta meg hosszú vándorlásai alatt. A primitív nép minden tanulást, minden kulturális haladást istenek nevéhez fűz; a természetben lakó Hatalmak nevéhez, akik őt a természet kincseinek felhasználására, a természet leigázására megtanítják. Így volt a görög is, mely a gabonát még késő korban is Démétérnek nevezte a földművelés istennőjének nevéről. Kérdés: nincs-e a természet adományainak magyar nevei közt olyan, mely az ajándékozó istenség nevére utal? Nincs-e például valamely növénynév ilyen, vagy hagyomány, szójárás valamely növényről?

Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni, tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene.

Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak?

Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén, s íme, adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé, s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel!

Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szent helyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szent helynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szent helyeihez legközelebb állhatott. Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhatták valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét:

Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán:
Borod sötét, mint a cigányleány…

A magyar kereszténység egyébiránt több más szavában is megőrizte a régi pogány Káp elfeledett nevét. Ezek közé tartozik bizonnyal a káplán is, mely arra látszik vallani, hogy az ős Káp tiszteleténél papnők, szüzek is szerepeltek (Káp-lány). S a legújabb időkig kápsáló barátoknak hívták azokat a kolduló szerzeteseket, akik faluról falura járva kosaraikban zöldséget, főzeléket, szóval mezei termékeket kéregettek össze a lakosságtól, ebben a szokásban nyilván a mezei Káp papjai által gyűjtött áldozati zsengék emléke maradt meg.

Milyen lehetett a Káp isten tisztelete? Erre nézve felvilágosítást ad ez az ige: káprázni. A régi magyarok rítusa sámánizmus volt; a sámán vagy bűvös ember isteni ihletbe, valóságos trance állapotba jött. Tudósaink, akik a rokon népek vallását tanulmányozták, jól ismerik a sámánok révült, őrjöngő zenéjét, melyben a boszorkányos gyorsasággal vert dob szava dominál. Mindez eléggé elárulja, hogy az ihlet külső megjelenésében a remegés formáját öltötte, az isten rázta papját, mint Apolló a Pythiát, vagy ma is, a quackerek ihletett prédikátorait a Szentlélek. Ezért nevezték a Káp isten ihletését káprázásnak (Káp-rázás). Az ihlett ember víziókat látott, melyeknek káprázat volt a nevük. A szó ebben az értelemben máig megmaradt.

Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek körül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték.

Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohsem veszett ki egészen népünkből. Sőt modern városi nyelvünk is bizonyságot tesz róla, hogy a mai elfajzott, elvárosiasodott magyar lélekben is él valami tudat alatti, de annál erősebb érzése a Káp isten iránti tartozásnak és lekötelezettségnek. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kapnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja:

– Kápé!

Azt hiszem, az érvek e tömegével szemben senki sem kételkedhetik tovább, hogy az ősmagyar Pantheon egyik fontos mezei istensége Káp volt. S a nyelvész avval a büszke öntudattal teheti le értekező tollat, hogy egy istennek adott életet.

Előzmény: LvT (89)