a csendből és a topic elhagyatottságából ítélve nem hittem, hogy ez bárkit is érdekelne...
Köszi szendergő...:o)
Néha úgy érzem, mintha élnék és irányithatnék vmit.
Munka alakul, külsősként dolgozom egy nívós magazinnak.
Egészségileg azóta is tart valami gázos ügy, amit a dokik egyelőre nem tudnak kideríteni. (nőgyógyászati...)
Gyakran visszaesek az önsanyargató, önsajnáló szenvedő állapotba.Ami felesleges. Vagy nem?
tegnap este kisebb összeröffenés volt, mert végre már egy hete van lakótársam, összehívta a barátait. Az anyagi dolgok lassacskán normalizálódnak így, hogy osztozunk a költségeken.+ nem vagyok olyan magányos otthon.
De ma hajnalban felébredtem és félálomban elküldtem egy verset neki sms-ben - amire nem emlékszem - és amire válaszolt, "örülök neki, hogy túléltél"...
Kár volt két hónap után feltölteni a kártyát, mert máris hülyeségeket csinálok...Jobb lett volna, ha nem reagál. A közöny azt hiszem a legjobb eszköz, hogy felfogjam, amit oly sokáig nem akartam. Hogy csak könnyelműség volt részéről az az egy év és csak én voltam az, aki ezt bizonyosságnak hitte a szerelem hevében.
Volt két randevúm. De reménytelen és korai. Még élnek bennem a mozdulatai, szokásai, szavai és zavar ha valaki más mint ő.Mintha ő is ott lenne és mikor eltérő reakciókat kapok felébredek. MIért hiányzik az a hazug, lopott meghittség??? Ráadásul az egyik férfi csak ott mondta meg, a vacsorán, hogy nős két gyerekkel. Ugyhogy a vacsorával be is fejeztük az ismerkedést.
Decemberben ismét lesz koncertünk az énekiskolával és szerencsére van bőven munka, úgyhogy az energiámat erre fogom lekötni. Magánéletre egyelőre teljesen felesleges időt szánnom. Jobb lenne kikecmeregni.
Egészségileg is.. Ha meg nagyobb baj lesz (még csak most megyek laborra), csak a tartozásaim tudjam rendezni, aztán már oly mindegy.