Athen Marathon 2003
(Zsazsi csapongó gondolataival)
Ones upon a time... indulhatna a mese, ha avval szeretném kezdeni, hogy milyen volt 10 évvel ezelőtt Londonban nézni a maraton befutóját vagy szintén 10 éve, de már nyáron Olimpiában (sic!) 25kg-val nehezebben szemlélni a helyet, ahol mindig meggyújtják az olimpiai lángot.
Vagy kezdhetném onnan is, hogy az idén viszonylag kerek évfordulót éltem meg, ami fölött a nők már seniornak számítanak. (Igen-igen, én is tudom, hogy letagadhatok akár két hetet is belőle. :o))
De én inkább onnan kezdem, hogy a Testvérem fejében is szöget ütött ez a sok kerek és emlékezetes évforduló és úgy gondolta, hogy ennek méltó megünneplése lenne, ha valahol maratont futnék, e két helyszín közül. (Ötletes ajándék, nem?! :o)) Szóval, elkezdődött a szervezkedés, amihez a Futóbolondok rengeteg segítséget nyújtottak! Aagica a bankkártyáját, Alan a barátját, Spyrost, aki Athénben él. (Róla még szó fog esni, mert a hihetetlen történések egy része szorosan kapcsolódik hozzá.)
Hogy ne szaporítsam a szót tovább, múlt héten csütörtökön elutaztunk a családommal Athénbe, hogy együtt legyünk részesei egy olyan kalandnak, amit amíg élek nem fogok elfelejteni. (Első könnycsepp.)
Már a repülőtéren le kellett cövekelnem a maratont hírdető plakát előtt és hosszan szemlélnem. A képen a klasszikus futóalakok voltak, akik az amfórákon mindig fellelhetők. Egek, én ezekhez mérhető vagyok?!-bizonytalanodtam el. Aztán a majd 20kg-os táskám visszarántotta földre és folyattuk utunkat a szállásunk, majd másnap az Expo felé. Ez egy 5 csillagos szálloda (Caravel Hotel) halljában volt megrendezve, nem kis megrökönyödésemre. A futók nem a süppedős szőnyegekhez és a makulátlan szmokingban feszítő pincérekhez vannak szokva. Gyors ismerkedés a rajtlistával, "Úristen itt a nevem, nincs visszaút!" A rajtszám és indulócsomag átvétel gyorsan megtörtént, mindenki a helyzet magaslatán, kedvesek, segítőkészek és jól beszélnek angolul. Saját statisztika szerint a résztvevők 80-85%-a külföldi, ezért kell is. HIHETELEN! Hatalmas poszter a csomagban, rajta egy futó, aki az olajfák között kanyarog a szerpentinen a Marathon jobbra tábla mellett. A felirat: It's not a morning run, it's the real thing. (Második könnycsepp.)
Kicsi negatívumok:
-a póló fehér, amit Zsazsi utál
-nincsenek kiállítók, pedig jó lenne nézegetni a sportcuccokat
Nagy pozitívum:
-a sajtófogadáson isteni a süti, a kávé és a gyümölcslé :o) Ja, hogy én nem fotósnak mentem?! Bocs!
Másnap a hivatalos megnyitón elhangzik, hogy nevezési csúcs van az idén, 2800 fölötti indulóval, amiből 570 nő. Egyidőben zajlik a gyengénlátók 2. világkupája. (Embertelen küzdelem, amikor két futó 25cm-es vezetőszalagon van egymáshoz kötve és futja le a távot. És a vak sporttárs meghallva a Márvány-stadion tomboló tömegét magaután húzva a segítőjét, hihetelen eufóriában rohan át a célkapun.) (Könnycsepp most, orrfújás.)
Aztán felvirradt a NAP! A Nap még nem kelt fel, de többezer futó indult remekül szervezetten Marathonba. Az útvonal végig biztosítva, a 4 sávos hermetikusan lezárva 6 órától ki tudja meddig. Nincs anyázás, nincs morgás, a tájékoztatás hetek óta folyik. A futók igazi HŐSökként kezelve az utcán is!
Remegő térdekkel szállok ki a buszból, világosodik. Hosszú-hosszú sorok a WC-k előtt, erre nincs megoldás, ismerem el magamban. Fél óra alatt kellene többezer embert ellátni "hellyel".
Futók mustrálgatása, öltözködés, a hely szellemének befogadása. Nem hiszem el, hogy én vagyok a legfiatalabb. Amerre nézek nálam idősebb emberek, japánok jógáznak, zörgőcsontú kanadai nyugdíjas klub egyenmezt húz. Melegítő krémek illata, ragtapasz szaggatás, na végre "itthon" vagyok. Fiatal lányok karjukon kosárral olajágat osztanak. Szinte mindenki kér belőle és magára aplikálja. Furcsa, ezek nem futni jöttek?! (Nem, ők egy életérzést akarnak, amiben megtalálják a nyugalmukat. Halljátok versenyzőtársaim!!!) Később hallom Spyrostól a mondát, hogy az ókori játékok idején kizárták azt a versenyzőt, akinek nem volt mosolyt az arcán. A küzdelmet mindig játékkénk kell felfogni, sosem görcsös igyekezetként.
Persze a percek peregnek, a szpíker elmondja a maraton történetét, a tömeg a rajtzónában egy emberként néma csöndben áll. Mondom ÁLL, nem zsizseg, nem igazgatja az óráját, ÁLL és emlékezik. Aztán sokszáz lufi emel rengeteg olajágat a levegőbe és kezdetét veszi egy álomutazás. (Harmadik könnycsepp.) Mert a futás, valahol csak egy eszköz ebben a folyamatban. Persze lesznek elsők, akik majd megnyerik a versenyt, de ez most elhanyagolható. Kb. 4km megtétele után érünk a Stadionból a csata színhelyére, ahol mindenki üvölt és lengeti az olajágat, sokan fényképezkednek, mindenki pacsizik mindenkivel. Furcsán érzem magam, de kezdem megszokni, hogy itt minden másképp van, mint más maratonokon. A km-ek gyorsan peregnek, 2,5km-ként frissítő, orvosi szolgálat, készséges rendezők, akik lesik a kíváságainkat. A harangok zúgnak a falvakban, amiket elhagyunk, a lakók kint vannak az útvonal mentén és nagyon, de nagyon buzdítanak bennünket. Kell is, mert 19km emelkedőt és 27 fokos meleget kell legyűrnünk a táv során. Zsazsi a tömegben jól érzi magát, nem fáj semmije, jó a cipője, sétál a többiekkel a húzós emelkedőkön, bíztat másokat és mosolyogva fogadja a baráti gesztusokat. Aztán a 32-33-nál kicsit elbágyad, elgondolkozik, hogy mit is csinál éppen és miért is?!, de megy tovább és várja a 35km-es táblát, mert onnan már csak lefelé vezet az útja. Aztán jön a döbbenet, hogy néhány km múlva már lefelé sem esik jól. Megáll, visszafordulva tesz néhány lépést. Csak a szurkolók kiabálnak, hogy rossz az irány. A futók értik a mozdulatot. Kell egy kis más jellegű terhelés, különben nem bírnának el a lábaim és ott csuklanék össze. Aztán jön a pillanat, amire oly sokat vártam és ezerszer elképzeltem. Láttam magam, amint az emberek sorfala között vigyorogva befutok a Márvány-stadionba és az olajágat magasra tartva üvöltöm, hogy „NENIKÉKAMEN!”
A valóságban azonban halálosan fáradtan, de boldogan, a kezemben egy megtépázott olajággal, amit az Anyukámnak hoztam, vánszorogtam be a Stadionba. A hirtelen megindultságomban elfelejtettem mondani, hogy Győztünk, de ez mit számít 2500 év után. Szerintetek, megmondta valaki ezt a görögöknek már? :o) (Könnycseppek száma nem publikus.)

Jó sok idő telt el, amíg felfogtam a dolgot és örültem felhőtlenül. Az úton lassítottak az autósok, kiintegettek, amikor látták a nyakamban a babérkoszorút és az érmet. Akkor már olyan igazi Zsazsisan örültem. :o)))))

És este ért a legszebb ajándék, ami egy valamikor is sportoló embert érhet, kaptam egy olimpiai aranyérmet. Despiona, Spyros párja elismert képzőművész, akinek a pályamunkáját fogadták el az 1996-os athéni érempályázaton. Az csak a sors fintora, hogy a rendezés jogát, akkor nem Athen nyerte.

Hát, ilyen volt kedves olvasóim! Köszönöm a türelmet, hogy végigolvastatok!
Zsazsi