Hogy az előbb írtam, ilyen és olyan "elvárásom" lenne az új lemezzel kapcsolatban, eszembe jutott, hogy mennyire érdekes kérdés: vajon a mindenkori alkotókat mennyire zavarja, avagy éppen ellenkezőleg, talán még stimulálja is, hogy a hallgatók (pláne a rajongók) "elvárnak" tőlük valamit.
Egyrészt, ugye, a zenész független művész, aki azt teszi - írja, játssza -, amit éppen helyesnek tart, egyszerűbben: ami neki aktuálisan tetszik. Durván fogalmazva: a fenét se érdekli, hogy valakiknek tetszett egy x évvel ezelőtti hangzás, ha az illető muzsikusnak most más stílus, más ritmus, más dallamvilág fekszik. Sőt, akár dühítő is lehet, hogy a rajongók folyton azt "követelik", hogy ezt meg azt a számot játsszátok, illetve "másoljátok" újra meg újra.

Ugyanakkor egy alkotónak ugyan mi más is jelenthetne nagyobb segítséget, amennyiben munkájával örömet akar szerezni a befogadónak, mint hogy kvázi pontosan tudja, mire vágyik az utóbbi. Hogy van valami, ami már bevált, amire fogékony a hallgató, amit biztosan szeretni fog. És, ideális esetben, a zenész sem "utálja" (hiszen az az ő saját, jól ismert arca, hangja). Ha direkt változtat az ember, a kimenetel bizonytalan. Ha akar és képes törekedni az állandóságra - megengedve, hogy a zene mint műfaj lényegileg feltételezi a változást, fejlődést -, akkor bizton számíthat rá, hogy változatlan örömet okoz az ízlésében jellemzően nem változó közönségnek.

Vagy ez a megkülönböztetés túlságosan művi? Lehet, maga nem vagyok művészember. Pusztán csak kíváncsi: Erdész Robi vajon örül avagy bosszankodik, ha valahol azt olvassa (vajon olvassa? :), hogy "olyan M'ars poeticásat szeretnénk"? Jó, hogy még mindig emlékeznek ilyesmire az emberek - vagy idegesítő, hogy nem az újra, a megújulásra kíváncsiak?
Szerintetek hogy van ez?