Századik teljesítménytúrám
Eötvös 50
(avagy hogyan kell futva négyszer is utolérni H-algát, aki csak kirándul)


   Az utazó régóta készült visszatérni egykori sikere színhelyére. Vágyott erre a hajdan nagy kihívást jelentő túrára, mely utazásainak kezdetén oly nehéznek tűnt és oly nagy büszkeséggel töltötte el. Most már nem félt újból nekivágni az útnak, de tudta, hogy a feladatot most sem szabad lebecsülnie.

   Napokig vívódott, hogy gyalogosan vagy futva próbálkozzék-e inkább. Az előbbi mellett szólt a túra nehézsége és a hetek óta tartó rekkenő nyár. A hátizsákra biztatta a magával viendő étel s ital mennyisége is. Ugyanakkor éppen a meleg vette el a kedvét a zsák cipelésétől. Tudta, hogy futva lecsökken a fogyasztása is. De mi lesz, ha le kell állnia -- mert pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy ennek a túrának csak kisebb része lesz futható a számára, s jó az is, ha a harmadát meg tudja így tenni, nem áltatta magát --, s gyalog folytatva az utat már kevésnek bizonyul az, amit egy övtáskában magával vihet? Az esze a hátizsákot ajánlotta, hiszen ezt az utat nem tudja lefutni. De a szíve mást diktált, mert megkedvelte a könnyű felszereléssel járó kényelmet, s mert egy titkos belső vetítőgép újra és újra lepergette előtte a képeket, ahogyan elmaradnak mögötte a jól ismert pilisi táj kilométerei, s azért is, mert újból érezni akarta a mámort, amit a sikeres futás okozott legutóbb. De mikor az indulás előtti napon vásárolni indult, a szívére hallgatott... Aztán felhívta Vadmalacot, kinek szavára adni lehet ilyen dolgokban, de ő nem bátorította a futásra. Végül este szüleinek házában meghallotta az eső dobolását, aztán hazaérve hűs szellőre szállt ki autójából -- kissé meg is borzongott, oly váratlanul futamodott meg a kánikula --, s ekkor úgy érezte: jelet kapott.

   Reggel futáshoz öltözvén hű kerékpárja, Szergej nyergébe pattant, hogy bemelegítse a lábát, mire a rajthoz ér. Matolcsi úr mint rajtbácsi igen akkurátusan terelgette a dolgok folyását. Gondosan félreállított és kupacokba rendezett mindenkit, aki a rövidebb útra készült, hiszen még csak fertályórája nyílt meg a rajt a messzire menőknek, s utazónk pénzét sem engedte az asztalra letenni, míg csak az a nevezési lapot ki nem töltötte. De a rajtidővel nagyvonalúan bánt, s jelezte: nem fog akadékoskodni, ha tovább tart az út a megszabott időnél. Az utazót csak az bántotta, hogy midőn tisztességgel megfelelt Pygmea kérdésére: hogy hívnák a kerékpárját (Szergej Zavodovics Harákov, mondta büszkén, na és doktor is), akkor a rajtszemélyzet harsány hahotára fakadt, pedig hát nem illik a különösen hangzó nevéért kinevetni egy embert, gondolta ő, még ha az az ember adott esetben csak egy kerékpár is. Megállapította, hogy éppen úgy mennek a dolgok, mint eddig bármikor, ugyanazt a múlt évezredből való, írógéppel készült papírt másolgatják ugyanazokkal a hibákkal, s még mindig nincsenek adatok benne; de egy változás azért volt, a rendezői kempingasztal öregedett meg annyira, hogy már egy becsületes rajtbélyegzéstől is nyikorogva megadta magát. No de itt legalább nem szirénázó delfint bélyegeznek.

   Hét óra múlt huszonkét perccel, amikor utazónk felcsatolta táskáját, s búcsút vévén lábát útnak egyengette. Most volt összehasonlítási alapja, hiszen az út első részét alig két hete tette meg a Dobbantón. Még kevés volt a kerékpáros bemelegítés, de azért nem haladt rosszul. Az útvillában telepített utolsó kútnál érte utol először H-algát (a rajtban látta őt elindulni, de akkor még sok elintéznivaló tartotta vissza), s ha már régi útitársa keze amúgy is a kút karján volt, engedelmesen a csap alá hajtotta a fejét. A János-forrásig gyorsan szállt az idő, talán már annyira hazai volt a pálya, hogy azért is nem rögzültek a részletek. Továbbhaladván észrevette, hogy a rég lekopott kék kereszt alatt hasonló állapotú piros négyszög jelzi a fát, s mivel tudta, hogy efféle jel nincs a környéken, megértette, hogy ez a kék kereszt kegyeletből meghagyott elődje (otthon aztán meg is találta 1960-as kiadású Pilis-térképén). Hasznát is látta ezen megfigyelésének, mert a továbbiakban inkább a piros négyszög emléke, semmint a kék kereszt mutatta az utat. Emberek mellett futott el, s bár tudta, hogy ennek semmi jelentősége ott, ahol a fontos dolgokat mérik, mégis örült. Figyelmét nem kerülte el a jobb kéz felől nyíló szép kilátás sem. Ötvenkilenc perce utazott, amikor a Lajos-forrásnál dohányzó pontőr bűzkörébe törve megszerezte az első pecsétet. Elégedetten állapította meg, hogy eddig megvan a hetes átlaga. Csak keveset pihent a forrásnál, mielőtt a kanyargós, kidőlt fákkal nehezített vadregényes lejtőre tért. Két énje viaskodott itt; az egyiknek nem tetszett az út, mely akadályozta a futásban, a másik meg azt mondta, hogy ez az igazi kirándulás, az ilyenekért érdemes elindulni. Hamarosan néma forrásra lett figyelmes a bal kezénél: a Kármán-forrásnál járt.

   Ahogy utólag felidézte az eseményeket, ez volt az utolsó pillanat, amikor győztesnek érezhette magát, s egy másodperc alatt rontotta el az addig kellemes utazást. A fejében pergő lassított felvétel úgy mutatta, hogy bal felé s kissé hátrafordulva szemrevételezte a forrást (ennek is annyi, hiába van a térképen, gondolta), aztán visszafordította fejét az egyenes irányba, s úgy vágott az útnak. Ha körbenéz, ha kételkedik egy kicsit, hogy vajon valóban mindig csak egyenesen előre visz-e az útja, ha legalább emlékszik a néma forrás környékére a térképről, akkor minden egészen másképp alakul.

   Egyelőre nem látszott a baj, egy-két keresztben heverő faág még belefért a képbe, s még nem telt el sok idő. Jött az első ember, aki az utazót megelőzte; ez bizony futott igazán, nemcsak kocogott, és két síbotjával ügyesen kalimpálva vette az akadályokat. Jófelé megyünk? -- kérdezte. -- A forrásnál még megvolt a jelzés -- válaszolt magabiztosan az utazó. A jelzések eddigi állapotát figyelembe véve nem látszott szokatlannak számára, hogy azóta sem találkozott többel. A jövevény úgy vélte, hogy mégis ott kellett volna jobbra menni, ez pedig itt a régi kék kereszt jelzés. De lassítás nélkül futott tovább, s hamarosan eltűnt utazónk szeme elől. Az pedig bizakodva haladt tovább, pedig itt még érdemes lett volna visszafordulni a forrásig. De az utazó látta, hogy még egész tűrhetően futható a terep, s gondolta, hamarosan visszajut a jó jelzésre; bizakodását táplálta a futó töretlen száguldása s a pólója hátán a Földmérés felirat is (akinek ilyen pólója van, az csak jóban van a térképpel, s tudja, mit csinál, gondolta). De aztán egyre szaporodtak a csúszós, erodált, meredek lejtők, hol kapaszkodni is alig voltak ágak, s szaporodott a csalán és a szurkáló-karmoló-tépő növények is. Egyszer a fájdalomra lenézve azt látta, hogy a bőrébe épp beleakaszkodott az egyik, s húzza, húzza, mintha ki akarná szakítani. Szeme serényen forgott, hogy botot leljen a sűrű növényzet között olykor már el-eltünedező csapás mellett. Bot nélkül már nem vagyok itt senki és semmi, futott át az agyán egy különösen félelmet keltő lejtődarab előtt, de itt még valahogy lejutott, aztán az utolsó pillanatban két alkalmas botot talált, amelyekkel folytathatta az úját. De még mindig bízott benne, hogy hamarosan vége lesz ennek a kifejezetten kellemetlen és rettentően lassú szakasznak. Mit tudta ekkor még, mi áll előtte...

   Már eddigre a költő szavaival írhatta le magát (minden ág megtépte, tüske megszaggatta), de még ehhez a csalánt is hozzá kellett volna tenni. Érezte, minden előnyét elveszíti, amit a futással felhalmozott. Kívánta, hogy a Prédikálószék oldalában kapaszkodhasson inkább, de bármit, bárhol, csak út lenne végre a lába alatt. Hanem a java még hátra volt. Az utazó csodálkozott, hogy a botos ember merre futhatott előtte, hogy így eltűnt, mert olykor az ösvénynek is alig volt nyoma, meg kellett állni és keresgélni, aztán érzésre haladt tovább, s ahol a csapásnyom követhető volt, ott is nehézkesen lehetett haladni. Botjaival már nemcsak félrehajtotta a csalánt s a szúrós ágakat, hanem olykor -- szégyenkezve bár -- agyon is ütött közülük néhányat, ha így látta egyszerűbbnek. Képzeletében a hamarosan elérendő kellemes turistaúton futott, s a menetszél hűtötte a csípésektől-karmolásoktól égő lábszárát. Vajon csakugyan ez lehetett valaha a jelzett út? -- morfondírozott magában. Úgy az elég régen lehetett, mert már se jelzés, se út nincs egy ideje. Egyszer arra gondolt, hogy milyen egyedül van: nem számíthat rá, hogy más is ugyanerre téved, még ha hasonlóan indul is tovább a forrástól, s ha most valami történne vele, nem könnyen találnák meg. Kevéssel később egy érdekes helyre ért, ahol a lába sem érte a földet; így volt, szó szerint, a talaj közelében sűrűn egymásba kapcsolódó dzsindzsás szövevény épp csak behajlott alatta, de fenntartotta. Ez érdekes volt és veszélyes, hiszen bármikor egy gödörbe szakadhatott. Botjaival azért igyekezett mindig stabilan letámasztani, s jól megfontolt minden lépést. Ahol a szövevény elengedte őt, s csakugyan egy mély gödör következett a csapás lejtős oldalán, sokáig kereste a bottal talajfogást, s arra gondolt, hogy ha itt elesik a mellmagasságú bozótosban és netán eszméletét veszti, napokig is eltarthat, amíg rátalálnak a csalán tövében. De nem volt pesszimista az efféle gondolatoktól, s nem a félelmét jelezték ezek; félni csak magától az eleséstől tudott, nem attól, ami utána jön. inkább csak leszögezte magában mint tényt, hogy veszélyes utakon jár. Nem kereste ugyan szándékosan a veszélyt, de szerette a túrázásban ezt a férfias kihívást, mindig örült, hogy érezheti: ebben a túlbiztosított, agyonszabályozott civilizációban akad még hely, ahol magára van utalva és a saját erejében kell bíznia. De azért igencsak elfáradt a gazossal vívott küzdelemben.

   Mintha jobb kéz felől emberhangot hallott volna a mélyből. Ez bizakodással töltötte el, hogy már közel jár a jó úthoz, de még ettől nem volt kézenfekvő lejutni oda. Egyelőre a vélt úttal párhuzamosan kellett haladnia, majd jobbra fordult és becélozta a mélyben az első fasort, hogy ott útnak kell lennie, de ekkor végleg eltűnt a keskeny csapás is körülötte. A terepet egyforma sűrűséggel lepték el a most már alacsonyodó bokrok és gyomnövények, bármilyen irányban csak csípés és karmolás árán lehetett egy métert is megtenni, de már ez nem érdekelte. Áttört, és nem sokkal lejjebb meglepve látta, hogy az ösvény ismét a lába alatt van, tehát az érzései jól vezették, és végig a csapás irányát követte. Egy-két perc múltán leért a fákhoz, ahol ugyan a kívánt utat nem lelte, de egy járható, kellemes ösvényen folytathatta útját a lejtőn, s hamarosan csakugyan kocsiúton találta magát, ahol balra fordulva futásnak eredt, ahogy elképzelte. Úgy érezte, ez a szakasz minden erőt kivett belőle, s immáron lemondhat szép terveiről.

   Az út végre járható volt, csak jelzést nem látott még mindig; csak egy újnak látszó sárga nyíl utasította egy jobb felé visszakanyarodó ösvényre a járkélőket, amit nem igazán értett. Viszont szaporodtak az emberek körülötte, utolért egy-kettőt, kiket már elhagyott, s másodszor is beérte H-algát. Hármasban haladtak egy túrázóval, s a többiek még néhány sárga jelzést véltek látni. Az utazó egyre kevésbé értette, mi történik, hiszen sárga jelzés errefelé a térkép szerint nem létezik, mert az a Lajos-forrástól a Tölgyikrek felé megy, tehát végig tőlük balra volt. Viszont a kék keresztnek nyoma sincs. H-alga mind határozottabban hangoztatta, hogy ez sem a jó út, hanem le kéne jobbra zúdulni a mélybe, de utazónk lelke mélyéből berzenkedett ellene, hogy még egyszer elhagyja ma a járható utat. Hanem a kocsiút egyre félreérthetetlenebbül ment balra, egy kerítésnél előkerült a térkép, s H-alga most már szinte erőszakosan sugallta, hogy le kell bizony menni, ez itt a Som-hegyre vezető út lenne, s ha most lemennek, már akkor is visszafelé kell majd menni egy darabon. AZ utazó itt kénytelen volt belátni, hogy H-alga (korábbi eltévedésének emlékeiből is) többet tud a helyzetről, mint ő, s látta, hogy itt egy aljnövényzet nélküli szálerdővel áll szemben, csalán és inda nélkül, s végül beadta a derekát, és lefutottak a lejtőn.

   A pavilonok láttán már tudta, hova keveredett. Ez az ifjúsági tábor a kék jelzés mellett, balra pár lépésnyire a Kárpát-forrás, jobbra pedig néhány száz méter a kék és a kék kereszt elágazása, ahol ki kellett volna bukkanniuk a jó úton érkezvén, s most csakugyan visszafelé kell mennie. H-algának tehát mindenben igaza volt. Csak azon csodálkozott az utazó, hogy milyen sokan vándoroltak ezen a titokzatosan megsárgított som-hegyi kocsiúton felettük. Háromnegyed óra telt el a Lajos-forrás óta, érzékelte lehangoltan, s pihenés nélkül futni kezdett az elágazás felé. Itt újból megelőzött több csapatot, akik mellett már a Lajos-forrás előtt elfutott, de ereje már nem volt, sétára váltott, olykor-olykor belekocogva. Pilisszentlászlón az erdő szélén az utolsó fán, ahonnan már jól látszott a pontőr, sárga szalag lógott, s egy másik a szemközti fa ágán, a pontőr feje felett. Ez ám a szalagozás! -- gondolta. S azt is, hogy ez a nap nem a pilisi jelzésfestők dicsőségét zengi. De mire a pecsételéssel végzett volna, feltűnt a parkoló szélén H-alga a másik emberrel, akivel az előbb jöttek, s ő innen tudhatta, hogy futása már csak önámítás, mert a gyaloglásaival együtt nem gyorsabb a többi túrázónál. Csalódottan regisztrálta, hogy a Lajos-forrástól idáig hatvanöt perc kellett az úthoz, ami minden elképzelését messze alulmúlta.