"Az első dogmát, az „ártatlan füves" metaforáját Konrád György vezette be a magyar drogpolémiába.
A gondolat mögött álló eszmeiség tipikusan liberális, tipikusan zavart. (Itt jegyzem meg, a kettő jelen korunkig nem volt szinonima.)
Abból indul ki, hogy az emberi élet egyedüli célja és értelme az önmegvalósítás.
Ennek egyetlenegy korlátja van, az egyén saját vágyainak és álmainak beteljesítése során kíméljen másokat.
Azaz fizikailag egyáltalán, lelkileg pedig lehetőleg ne gázoljon másokba.
Ha ennek a kritériumnak, egyedüli erkölcsi elvnek megfelel viselkedésünk, akkor mindent szabad. Talán most felesleges volna belemenni, mennyire embertől idegen, megrontott és vak nézet az ilyen, mert nagyon messzire szaladnánk.
Hiszen belebotlanánk abba a kényes kérdésbe, mi is tesz bennünket emberré? Emberi (azaz biológián túli) létezésnek nevezhető-e az, amely számára minden csak annyiban fontos, amennyiben neki szolgál, őt gyarapítja, ő érdekei szerinti?
Nem ezt hívják-e állati létnek, mégha az olyan fejlett is? És nem onnantól kezdődik-e az emberi létezés, ahonnan a szeretet?
Azaz egy másik ember általunk átérzett fontosságától?
De ne rugaszkodjunk el ennyire, mert még idealizmussal vádolnak meg bennünket.
Induljunk ki abból, hogy Konrád György tétele igaz. Legalábbis odáig, hogy aki nem árt másnak, az nem bűnös. De nem árt-e másnak a könnyű drogos? Azzal, hogy lemond egy kiegyensúlyozott, egészséges életről, nem árt-e környezetének, családjának, szeretteinek, az egész társadalomnak?
És nem bűnös-e az, aki propagálja, sőt legalizálni akarja a drogot?
Nem bűnös-e az, aki saját életének kudarcával szeretne megfertőzni másokat?
Aki erőtlenségében, gyengeségében mások bajáért kiált?
Ha nem, akkor az annyit tesz, mintha reggelente a lelkileg összeroppant osztályfőnök az iskolában kiosztana egy vadászpuskát minden tanulónak.
„Gyerekek, nyugodtan lőjétek főbe magatokat az udvaron, én is ezt fogom tenni. Fantasztikus élmény.
Egyre vigyázzatok, mást meg ne sebesítsetek!” "