Kedves LvT

Áru. A ritka eset, amikor a magánhangzó hosszának jelentésmegkülönböztető szerepe van.

Viszont a gyermeknyelvről… khm… Ugyanis az szerintem más. Például szabályos toldalékolás alkalmazása szabálytalan szók esetében (angol ’go-goed’), vagy akár értelmetlen hangsorok felruházása jelentéssel (ingyom-bingyom táliber). A ’mama’ szó más. Azt hallja a legtöbbet a gyerek, egy idő múlva már jelentést is társít hozzá – hang, illat, érzés -; természetes, hogy ezt a szót mondja ki először vagy az elsők között. De nem ő alkotja. Csak kimondja. Tetszik neki, hogy ki tudja mondani, a szülők öröme pedig inspirálja, hogy minél gyakrabban tegye egyre több szóval. Még egyszer mondom, ez nem gyereknyelv. Rendes szó; más kérdés, hogy a felnőttek szeretnek a gyerekkel úgy beszélni, mintha az hülye lenne. Pedig nem az, csak még nem tudja tökéletesen koordinálni az artikulációban részt vevő izmait. (vö. Karinthy Frigyes: Gőgicse.) Egyébként a magyarban sokkal inkább jövevénynek tűnik a ’mama’. Mikori az első adatolása?
És még egy apró részlet: a kínai nyelvben is ’ma’.

Néhány tekintetben hasonló kérdéseket vet fel bennem a hangutánzó és hangfestő eredetek túlerőltetése, de erről majd más alkalommal párbajozzunk.