Furcsa álmom volt.

Egy hatalmas, homályos teremben voltam, olyanban, mint egy templom. Sok ember volt körülöttem. Valaki prédikált, mint egy istentiszteleten, de látni nem láttam, mert a tömeg eltakarta előlem. Az emberek mindnyájan nagyon ünnepélyesek voltak és úgy tűnt, ők tudják, mi történik itt, de nekem halvány sejtelmem sem volt semmiről. Végül megkérdeztem egy mellettem állótól, miről van itt szó. Elég furcsán nézett rám, majd sztentori hangon így válaszolt: - Nem tudod, hogy azért vagyunk itt, hogy a sorsunkra várjunk?
Ennek nem sok értelmét láttam, de az alkalom ünnepélyessége miatt nem mertem többet kérdezni.
Aztán azt vettem észre, hogy a tömeg lassan a szentély közepe felé mozog. Én velük együtt sodródtam, és amikor eléggé közel értem, hogy megláthassam, egy nagyon öreg embert vettem észre ezüstös szakállal, hosszú, fehér ruhában. Egy rulett asztal mellett állt, és egy világító kőből készült golyót dobott. Sok játékos állt az asztal körül. Mindenkinek csak egy lehetősége volt, hogy játsszon. A játék után egy kis Maxwell-démon minden játékosnak egy borítékot adott át, amelyben a sorsa állt, majd kikísérte a teremből.
Mikor rám került a sor, megrémültem, és el akartam szaladni. De az egyik Maxwell-démon a görbe ujjait a csuklóm köré fonta, és fantasztikus szökdécselések közepette ezt károgta: - Gyere csak pajtás, nem menekülhetsz a sorsod elől.
Látva, hogy mást nem tehetek, fogtam a zsetonomat, és a hármas számra tettem. Egy mellettem álló nő a fülembe súgta: - Bolond vagy, a hármas számon soha sem fogod az ellentétek egységét megteremteni. A négyest kellett volna választanod.
Szörnyen ostobának éreztem magam, hogy erre én nem jöttem rá, de ebben a pillanatban az öregember éles hangon megszólalt: -Les jeux sont faits, rien ne va plus.
A világító golyó ugrálva körözött egyik számról a másikra botladozva, míg végül a hármas számon állapodott meg. Nyertem!
A csodálkozásom elfojtott kiáltása törte meg a csendet. Mindenki elképedve és irigykedve nézett rám. A kis csúnya Maxwell-démon túláradóan kedvessé vált, a krupié pedig egy arany borítékot nyújtott át nekem, amelyben egy lap volt, azon pedig ez állt:
A Zöld Ember várja Önt a szobájában, kövesse az utasításait.
Ekkor a kis démon gyengéden megfogta a kezem, és átvezetett a tömegen, amely tiszteletteljesen szétnyílt előttünk. Egy ajtóhoz értünk, majd csigalépcsőn egy hosszú, sötét folyosóra ereszkedtünk le. A folyosó végén kellemes, zöld fénnyel megvilágított szobába léptünk. A bejárattal szemközti falnál egy trón állt, amin a Zöld Ember ült. Ezekkel a szavakkal fogadott: - Már régóta vártalak, de sohasem jöttél. Most azonban itt vagy, és itt az idő, hogy elkezdjük. Meg kell találnod az igazsághoz vezető ismeretlen utat.
Igen nagy hatással volt rám, nem tudtam mit is mondjak. Mielőtt összeszedhettem volna a gondolataimat, a Zöld Ember így folytatta: - Mondd meg nekünk, mire van szükséged az igazság kereséséhez, és mi megadjuk neked. De ne feledd, csak egy kívánságod lehet, a többi már tőled függ. Annyira elképedtem ettől a hirtelen kinyilatkoztatástól, hogy szinte megbénultak a gondolataim. Aztán mégiscsak felfogtam a kérdést, és gyorsan ezt válaszoltam: - Adj nekem egy könyvtárat, amelyben benne van minden könyv, minden tudással, bölcsességgel, és minden idők minden szépségével.
Épphogy csak befejeztem a mondatomat, amikor a szobában elhalványult a fény, és furcsa változások mentek végbe.
Amikor kezdtem a környezetem részleteit felismerni, felfedeztem, hogy valamiféle űrhajóban vagyok, amely könyvraktárak végeláthatatlan sorain keresztül úszik, amelyek minden irányban végtelen kiterjedésűek. Az űrhajó tetszőleges sebességgel tudott mozogni, egészen a fénysebességig, és egy pillanat alatt meg tudott állni a legkisebb kényelmetlenség érzését sem okozva. Száz kilométerenként minden irányban egy kis padlós rész volt, amelyen egy könyvtáros dolgozott az asztala mellett. Odamentem az egyik könyvespolchoz és kinyitottam egy gyönyörű, bőrkötéses kötetet. Meglepetésemre nem tudtam elolvasni, mert úgy tűnt, hogy csak betűk és szóközök véletlenszerű sorozata van benne. Gondolván, hogy talán valami idegen nyelven van írva, a legközelebbi könyvtároshoz mentem, úgy 30 km-re onnan, és megkérdeztem tőle, milyen nyelv ez. Ezt válaszolta:
- Ezek a könyvek mindent tartalmaznak, amit valaha is írtak, vagy fognak írni bármilyen nyelven a múltban, vagy a jövőben. De minden értelmes mondattal együtt a betűk minden lehetséges sorozatát tartalmazzák, a valaha is megírandó leghosszabb könyv méretéig. Ez az egyetlen valóban teljes könyvtár a világon, mert mindent tartalmaz.
- De egy ilyen könyvtárnak végtelen nagynak kell lennie! - kiáltottam
- Nem - válaszolta - ez a könyvtár véges számú kötetet tartalmaz. A teljes számuk ismeretlen, de véges.
- De hogy találjak meg bármit is ebben a könyvtárban? - kérdeztem kétségbeesve.
- Nekünk van a leghatékonyabb elektronikus visszakereső rendszerünk, - mondta - és bármilyen parancsot azonnal kiadhatsz ezen a konzolon a központi adattárnak.
Hogy megmutassa, hogy működik, egy pillanat alatt lekérte Galileinek a lányához, Maria Celeste nővérhez 1633-ban írott egyik levelét.
Teljesen elámultam, mivel ez a levél, amelyet eddig elveszettnek hittem, tartalmazza Galileinek az inkvizíció előtt 1633-ban történt meghurcolásával kapcsolatos megoldatlan rejtélynek a kulcsát.
De mielőtt időm lett volna kinyitni a könyvet és elolvasni a levelet, a könyvtáros folytatta:
- Bármi, amit látni kívánsz, a rendelkezésedre áll. Próbáld ki magad.
Gyorsan átgondoltam, mit kérjek, majd kis latolgatás után ezt válaszoltam:
- Mutasd meg nekem az elemi részecskék elméletét, amely minden ismert tényt megmagyaráz.
- Melyiket?
Egy kicsit meglepődtem ettől a kérdéstől, majd így válaszoltam:
- Nem tudtam, hogy több van. Természetesen a hibátlant kérem, amelyik az egyetlen, amely minden ma ismert ténnyel összhangban van.
Elmosolyodott, és megmagyarázta a dolgot:
- 137 különböző olyan elmélet létezik, ami megfelel a követelményeidnek. További feltételeket adj meg, hogy egyet ki tudjak választani. Vagy mindegyiket látni akarod?
Még jobban meglepődtem, hogy ennyi különböző hibátlan elmélet létezhet, képtelen voltam egyéb kritériumot kitalálni, hogy egyet kiválaszthassunk az elméletek e gazdag választékából, és mivel kevéssé hajlottam afelé, hogy mindet áttanulmányozzam, így szóltam:
- Nem, most nem, csak azt akartam tudni, mi áll rendelkezésre.
Mielőtt visszatért a munkájához, amely kétségkívül hatalmas lehetett, szívélyesen, bár egy kicsit szárazan ezt mondta:
- Bármikor, ha van valamire szükséged, a rendelkezésedre állok.
Otthagytam, és mély csüggedés vett rajtam erőt, amint céltalanul bolyongtam tovább a rengeteg könyvtáramban, a sehol véget nem érő háromdimenziós térben...