Azután, úgymond annak jeleként, hogy vezeklése teljes, mélységes nyugalom múlja felül szomorúságát, szinte ettöl a pillanattól kezdve egészen a darab végéig.
A lélek és a Szellem halál utáni örök unióját jelzi az a tény, hogy Othelo "egy csókban múlik el", és szintén a halálos ágy "nászi lepedöjén"; ezt a részletet Shakespeare éppúgy hangsúlyozza mint azt, hogy IV. Henrik a Jeruzsálem-teremben hal meg.
Antonius mondja egy, Othellóéval szimbolikusan azonos helyzetben:
Én meg völegény
Leszek halálomban, s mint nászi ágyba,
Futok felé.
Valóban, a végén minden magyarázatot nyer a mór elfogulatlan ítéletében önmaga felett, amikor is azt mondja Lodovicónak, akinek hírül kell adnia az esemyényt, hogy
Olyannak fess, ki szertelen szeret,
S nem okosan; ki nem könnyen gyanakszik,
de ha igen, örjöngve dúl.