Kedves Desider,

Ön írja:
"2. A munkaerő, mint áru a munkavállaló oldaláról közelíthető meg ily definitíve. A gond ott jelentkezik, ha a munkavállaló árunak érzi magát. Ő nem az, hanem termelő egység, aki produktumot, árut hoz létre. A mikrogazdaságtani megközelítésben áldozatot hoz a termelés érdekében, ennek az áldozatnak a haszna, azaz az eladott termékbő befolyt bevétel (annak egy része!) lesz az áldozatának a jutalma, azaz a bére."

Én úgy gondolom, hogy a munkavállaló nem magát érzi árúnak, hanem a munkáját. A munkavállaló, ha a különbözo szabályokban nem is így írják le, valóban vállalkozó, a munkáját adja el. Rendben van, a bevétele a bér. Csakhogy költségei is vannak. Ha speciálisan a közalkalmazottakat nézem, akkor az egyik legnagyobb költsége a munkahelyre való eljutáshoz feltétlenül szükséges utazási költség, Ez nem elhanyagolható, hiszen egy évben ez azonos nagyságrendu az egy havi bérével. Sok mintát nem tudok prezentálni, de Franciaországban ez a költség levonható az adóalapból ( Büdzsé '99 [1998-10-15 22:49:00]). Vannak munkahelyek (nem a pénzügyi ágazatra gondolok), ahol úgy követelik meg a jó megjelenést, hogy a ruha árát nem finanszírozzák. Mi ez ha nem a munkavállaló vállalkozásával kapcsolatos költség? Nyilván még lehetne sorolni költségeket, mint ahogy a vállalkozóknak kitaláltak egy csomó elszámolható költséget, de minek? A lényeg az, hogy a költségek levonásának lehetelenné tétele az adóalapból súlyos diszkrimináció azokkal szemben, akik a munkájuk eladásával vállalkoznak. Még egy elonye lenne, ha levonható lenne a költség. Ez azt jelentené, hogy a munkavállalók is, akiknek tetemes a száma, számlát kérnének.

Tisztelettel,
mint fent