Péntek délután érkeztem Veszprémbe, így este még volt alkalmam felderíteni az útvonal elejét és végét. Érdemes volt, mert az első 1-2 kilométer bizony elég cifra nyomvonalon vezetett, bár - mint másnap kiderült - a rutinosak tudtak "egy rövidebb utat az erdőn keresztül". Így tehát megnéztem a pályát a Csatári hídig, innen átkanyarodtam a körgyűrűre, és az utolsó 3-4 kilométert tekertem végig, enyhén elszörnyedve az utolsó emelkedőtől.

Másnap reggel hatkor keltem, reggeli után elkészítettem az útravalót: Isostart egy 7,5 és egy 6 decis kulacsba, egy félliteresbe pedig csak a port szórtam bele, bízván az itinerben felsorolt vízvételi lehetőségekben. Ezen kívül két banán, 3 Cornexi energiaszelet, és egy csomag keksz. A rajtban Vilardra csaptam le amikor megláttam a topicmezét, ezután sajnos nem találkoztunk már. A nevezéskor 7:15-ös rajtidőt kaptam, ebből lett talán 7:30 is mire valóban elindultunk: Butch, Butchné, és két tájfutó klubtársunk/társnőnk. Az első ellenőrzőpont után abban maradtunk, hogy Butch-csal, mint a hosszabb távon indulók, megyünk a saját tempónkban. A másodikon még éppen utolértek amikor mi indultunk tovább a pecsételés után, de többet nem láttuk őket.

Herend után a hosszú emelkedőnek éppen nekikezdtünk, amikor jó párszáz méterrel előttünk, és elég sokkal fölöttünk megpillantottunk egy népes bolyt. Az aszfaltutat elhagyva, a Fodor tanya felé hamarosan el is hagytuk őket, vidáman száguldozva a mező hullámzó szélén, a kerekek által a fűről felvert friss harmatban zuhanyozva. Itt, a harmadik ponton kezdtem az evést és a frissítést, felidézve azt a régi tapasztalatot, hogy jóval azelőtt kell elkezdeni, mielőtt szükségét érezné az ember. Jót kortyoltam az Isostarból, ráhúztam az arcom egy banánra, és már indultunk is tovább. Hamarosan elbizonytalanodtunk, mert háromfelé ágazott az út, és a majdnem sehova sem vezető, de biztosan legkevésbé kijárt középsőt választottuk. Szerencsénk volt, mert pár száz méter után összefutott mindhárom út, és kicsit később, Öreghálásnál szalagozás mutatta a helyes irányt.

Ezután következett első komolyabb kavarásunk, az ösvényről a dózerútra érve nem vettük észre balra a szalagot, és jobbra indultunk a Tiszta-víz forrás felé. Leküzdve egy iszonyú sáros, mocsaras útszakaszt, egyenesen egy indiántábor közepébe csöppentünk. Szerencsére gyanút fogtunk, és a törzs éppen utunkba akadó varázslóját (?) megkérdeztük, láttot-e errefelé sápadtarcúakat kétkerekű alkalmatosságokon. Miután tisztáztuk vele tévedésünket, és megbeszéltük a helyes útirányt, fordulhattunk vissza, az éppen magunk mögött hagyott fékbetétszomorító sárba...

Innentől viszont nagyrészt gyönyörű lett az út, fenyővel borított gerinc tetején vezetett a pihenést ígérő aszfaltútig. Ezen majd' 4 kilométert suhantunk a Királykapunál lévő ellenőrzőpontig. Itt könnyítés, újabb ivás és banán, majd jött a túra egyik talán legszebb szakasza: völgyeken, gerinceken át kanyargó, néha enyhén lejtő, néha enyhén emelkedő murvás út. Hosszabb volt, mint amire a térkép alapján számítottunk, de szerencsére ezt nem nagyon lehetett eltéveszteni. A végén újra hosszú lefelé, míg végre kibukkantunk a Bakonybél - Bakonykoppány országútra, ahol különvált a két táv útvonala. 2 km után jobbra fordultunk, és megkezdtük a hosszú kapaszkodást a Kőris-hegyre.

Bizony nem szégyelltem szinte csak az első három fokozat között kapcsolgatni, eltekintve egy igen rövid, nagyjából vízszintes szakasztól. Így viszont elkerültem a savasodást, a túlzott izommerevedést. Félút környékén elhagytunk újabb két előttünk indulót. Kiértünk az aszfaltra, itt már csak 80 méter szint várt ránk, aminek a végén a lokátorállomás őrzője közölte, hogy ivóvize bizony nincsen. Szerencsére én eddigre még meg sem kezdtem a kisebbik kulacs Isostart, így Butchot is ki tudtam segíteni. Előkerült és eltűnt az első Cornexi, aztán már száguldottunk is lefelé Kisszépalmapuszta, illetve tovább, Vinye irányába. Egy kicsit izgultam a keskeny aszfaltúton lefelé, nehogy a többiek éppen most jöjjenek szembe.

Vinyéig majdnem folyamatosan lejtett, ez 20 szinte fájdalommentes kilométert jelentett, eleinte aszfalton, később elég jó minőségű, bár itt-ott vízmosásokkal szabdalt murvás úton. A Pokol csárdánál már egy kicsit hosszabban pihentünk. Butch árpaszörppel kezelte fáradtságát, én feloldottam a harmadik kulacsban levő Isostar-port, feltöltöttem a második kulacsot, ettem egy újabb Cornexit, néhány szem kekszet, és éppen akkor indultunk tovább, amikor a Kőris-hegyre fölfelé elhagyott páros begurult.

Következtek a gázlók... Az alacsony vízállásnak köszönhetően szárazon megúsztuk, de az alaposan lekoptatott, vizes kövek néha kegyetlenül csúsztak. Egy jó 15-20 méter hosszú, ki tudja milyen mély pocsolya mellett inkább toltam... Nemsokára egy hosszú, enyhe emelkedőn már Borzavár felé tartottunk, utána a szántóföldön át, és a faluba befelé kellemes, részben lejtős út vezetett, Porva felé pedig már aszfalt. Itt is eltéveszettünk egy elágazást, de talán 200 méter után húzós emelkedő következett, ami szerencsére a térkép tanulmányozására indított. Bár a Vinye felé vezető hosszú lejtőkön néha felrémlett, hogy sajnos vissza kell majd mászni Kisszépalmapusztára, ez a szakasz végül a vártnál kevesebb küzdelmet kívánt. Nem is beszélve a 8-10 kilométer jó minőségű, végig lejtő aszfaltról Bakonybélig. A minőségével csak egy helyen volt baj. A szikrázó napsütésből éppen egy árnyékos-fényfoltos részbe érve, 10-15 centi mélységben, jó fél méter hosszon, és az út csaknem teljes szélességében hiányzott az aszfalt. Azóta sem tudom, hogy 40-50 közötti sebességgel hogyan tudtam kihúzódni az út szélére.

Bakonybélben aztán nehéz lett volna eltéveszteni az ellenőrzőpontot, 15-20 bicikli, és igen színes társaság evett-ivott a kocsma körül. Bélyegzés, frissítés, evés szokás szerint, Butch itt már egész korsó árpaszörpöt kockáztatott, ez nem biztos hogy jó választás volt. Hosszúra nyúlt ez a pihenő, és csak itt tudatosodott bennünk, hogy milyen emelkedő vár még ránk. Itt én újra Duracell-nyuszi üzzemmódra kapcsolva, egészen alacson fokozaton tekertem fölfelé. Butch elkezdett lemaradni, valamint egy ötös-hatos boly is, köztük Larzen topic- és márkatárssal. A hegytetőn rövid térképnézés következett, de sikerült megtalálnom a helyes utat, utána a lefelében pedig majdnem eltévszteni is, amikor a piros jelzés elvált a legjobban kijárt úttól. Szerencsére egy percnél nem tarthatott tovább a bizonytalankodás, vágtathattam tovább lefelé Hárskútnak, az emelkedőn megelőzöttek nem értek utol.

Valószínűleg az ezután következő lefelében értem el az 59 km/órás max sebességet, érdekes volt hallgatni, ahogy a gumi szaggatta az olvadozó aszfaltot. Az utolsó ellenőrzőpont, illetve a leágazás nekem sem volt teljesen egyértelmű, így az országúton is eltöltöttem legalább fél percet térképezéssel, de aztán bízva a felfestett jelzésekben továbbindultam, és szerencsére nem kellett csalódnom.

Az itt kezdődő murvás úton csodálatos hátszéllel lehetett vitorlázni, a sík szakaszokon még könnyedén 35-40 közötti iramban. A Jutas környéki részen meglepően könnyen eligazodtam, a körgyűrűtől pedig már ismertem az útvonalat. Végül az utolsó fölfelé sem bizonyult olyan szörnyűnek, mint ahogy előző este gondoltam, így aránylag jó állapotban sikerült begurulnom a célba. Itt Togával tudtam néhány szót váltani, sajnos más topictársak nem érkeztek azalatt, amíg még a célban voltam.

Nincsenek kéznél az óra adatai, csak azt írhatom amire emlékszem:

Nettó idő: 6 óra 14 perc
Bruttó idő kb. 7 óra.
Táv: 133 km, (!) talán túlságosan fel volt fújva az első gumi...

Mindent összevetve nagyon tetszett, gyönyörű helyeken jártunk, az útvonal nehézsége összhangban volt technikai tudásommal, fizikailag jobban bírtam, semmint hittem volna.