HVG 2001/21. szám
2001. május 26.

Karatehistóriák
A kezes-lábas közelharc

A hét végén Szentesen Európa-bajnokság, június elején Budapesten Világkupa keretében gyűlnek össze az úgynevezett kiokusinkaj, más néven erőkarate művelői. Az ázsiai eredetű fegyvertelen küzdősportok legkeményebbje alig néhány évtizedes múltra nézhet vissza, a kézzel ölés némi filozófiával is turbósított "művészete" azonban ennél sokkal ősibb.

"A küzdelem elkezdődött. Mindenki láthatta, amint egymással szemben álltak, de ami utána következett, az túl gyors volt ahhoz, hogy követhető legyen. Az óriás termetű szumóbajnok ugyanis egy pillanattal később a földön feküdt, mellette legyőzője, az apró és törékeny alkatú munkás." Az idézet akár egy Távol-Keleten játszódó ponyvaregényből is származhatna, ám egy bizonyos Ojama Maszutacu, a hét végén Európa-bajnokságot rendező, kiokusinkaj néven ismert karateirányzat megalapítója emlékezett így a "bunyózás" általa kidolgozott irányzatának megteremtéséhez vezető út első, valamikor a múlt század harmincas éveiben, még gyermekként megélt élményére. A világ karatékái az e szakágat művelő sportolók által az egyik legnagyobb mesternek tartott, koreai származású Ojama saját bevallása szerint ugyanis e látszólag egyenlőtlen küzdelemben született, szélvészgyors győzelem láttán határozta el, hogy a közelharc művésze lesz.

Egyetlen ütéssel embert ölni, ököllel vagy tenyéréllel méter vastag deszkát, cserepeket, köveket törni, a havon ülve félmeztelenül meditálni, torokból vezérelt furcsa kiáltások kíséretében "hadonászni" valami ilyesmit észlelnek az európai kultúrkörben nevelkedettek, amikor először látnak karatét. A tájékozottabbak viszont a közelharc keleti művészetéről, a zen buddhizmusról és szigorú hierarchiába szervezett, leginkább a szabadkőműves-páholyok zárt, misztikus világához hasonlítható "sportági" szövetségekről is hallottak már ezt-azt.

"Való igaz, a mai karatéban, főképp a kiokusinkajban a hatékonyságon, a test test elleni küzdelmen, az ellenfél harcképtelenné tételén van a fő hangsúly, ám elhivatott űzői számára legalább ennyire jelent életformát és filozófiát" tereli a szót szellemibb szférák felé Brezovai Sándor háromdanos karatemester, a május utolsó hétvégéjén Szentesen megrendezendő kiokusinkaj Európa-bajnokság fő szervezője. A kétszeres Európa-bajnok magyar karatéka szerint a gyökerekig kell visszamenni, hogy érthető legyen a mára számtalan irányzatra szakadt, ám alapjaiban, felfogásában egységes művelői által egyenesen művészetként aposztrofált küzdősport lényege.

Mindehhez tudni kell, hogy a magát a zen buddhizmusra is visszavezető karate legalábbis mai formájában alig valamivel több mint százéves múltra tekint vissza. Bár az is igaz, szülőhazája a később amerikai haditámaszpontjáról híressé vált Okinava szigete, amelyet az 1400-as években megszálltak a japánok, és megtiltották az őshonos lakosságnak a fegyverviselést. "A tilalom nyomán a templomokhoz tartozó iskolákban a szerzetesek egyfajta fegyver nélküli harcot kezdtek oktatni" írja Adámy István Kyokushin karate című könyvében. Az okinava-te, azaz okinavai kéz nevezetű, évszázadokon át titkos harci technikát amelyet a japán megszállók a köreikben arató, sorozatos és rejtélyes, erőszakos halálesetek miatt csendes halálnak hívtak egy bizonyos Funakosi Jositaka Gicsin nevű, akkor katonatisztként szolgáló tanár "leplezte le" 1920-ban Tokióban. Igaz, ő is csak egy, a japán császári udvarnak tartott bemutatón. A kardforgató mivoltukra oly büszke japán nemeseknek és hivatásos harcművészeiknek, a hagyományokat szentírásként betartó szamurájoknak olyannyira elnyerte a tetszését az okinavai őslakos "prezentációja", hogy felkérték, telepedjen le Tokióban, és adja át tudását az ifjúságnak. Funakosi, aki Soto álnéven verseket is írt, Soto-kan, azaz Soto klubja néven meg is nyitotta edzőtermét (dodzsóját). Itt tanítványait már az okinavai kézről az "üres kéz útjára" átkeresztelt, japánul kara-te-do-nak, később az edzőtermük okán sotokan karaténak nevezett önvédelmi technika rejtelmeibe avatta be. Méghozzá úgy, hogy a testedzéssel párhuzamosan a zen buddhizmust és a hozzá kapcsolódó meditációs technikát is tanulmányozniuk, illetve gyakorolniuk, ily módon szellemiekben is acélozódniuk kellett. Tegyük hozzá, Funakosi tanítványai sohasem küzdöttek meg egymással mint ahogyan a sotokan karate mai követői sem.

Akadtak azonban az erejüket mindenképp "igazi" küzdelemben kipróbálni kívánó ifjak is. Köztük a kiokusinkajt megalapító Ojama mester, aki saját bevallása szerint eleve agresszív alaptermészetének megfelelő sportágat keresett magának. Az említett temperamentumnak megfelelően ráadásul a második világháborúbeli katonáskodás idején, majd az amerikai megszállás alatt számtalan alkalommal keveredett verekedésbe, utóbb még a koreai gengszterszindikátus megbízásából védelmi pénzek beszedésében és zsarolásokban is részt vett. A dolog vége az lett, hogy egy halálos végű verekedés nyomán hat hónap börtönre ítélték. A cellabeli magány aztán jó útra térítette: a hat hónap sittet 18 hónapos elvonulással megfejelve, magányosan gyakorolt és meditált a hegyekben, és ennek során kidolgozta a kioku-sin-kaj (magyarul találkozás a teljes igazsággal) elnevezésű karatestílust.

Amelynek Adámy István szerint az a fő alapelve, hogy nem fogadja el a csupán jelzett, illetve bemutatott találatokat, hanem csakis a teljes erővel és hatékonysággal végrehajtott akciókat értékeli. Vagyis itt aztán lehet valóságosan rúgni és ütni. Kivéve az ellenfél fejét, amire csak lábbal szabad célozni, illetve a szeméremtájékot, amely így is, úgy is tabu. Marad persze éppen elég üthető fertály: Ojama az akupunktúrás pontok alapján feltérképezte az emberi test legsérülékenyebb felületeit, és kidolgozta ezek támadásának és persze védelmének technikáit. Mindezt a legapróbb mozdulatokig részletezve és hogy teljes legyen az ütések-rúgások hatékonysága, egy sor gyakorlatot alkotott, hogy a munka dandárját végző ökölélt és lábfejet minden elé kerülő kemény dolog törésével kőkeménnyé eddze. Ily módon valóságos élő fegyverré képezte ki magát. Hogy erejét bebizonyítsa, a hegyek között eltöltött hónapok után, 1950-ben bekéredzkedett egy vágóhídra, ahol mint életrajzírói állítják egyetlen puszta kezes ütésével megölt egy bikát.

Mindennek a modern kommunikáció korában hamar híre ment. Ojama hamarosan a háború után Japánban állomásozó amerikai katonákat oktathatta az általa kitalált közelharcra. A kiokusinkaj karatét, pontosabban annak modern hadi célokra specializált változatát aztán az amerikai haderőn kívül átvette az ausztrál és az új-zélandi hadsereg is. Sőt az 1970-es évek derekára már a Varsói Szerződéshez tartozó vezérkarok közül történetesen éppen a lengyel döntött úgy, az erőkarate alapján is fokozza rekrutáinak acélosságát. Magyarországon a szolnoki mélységi felderítők parancsnoka, Furkó Kálmán alig pár évvel később avatta be e harcmodorba deszantosait. A kiokusinkaj katonai közelharcra történő adaptációjával párhuzamosan világszerte sorra nyíltak a dodzsók, azaz edzőtermek. Ojama megszervezte a világszövetséget úgy, hogy az országos szövetségek élére csak az ő tanítványai kerülhettek. Regionális helytartókat nevezett ki, Japánban pedig bentlakásos iskolát, csupán spártai körülményeket biztosító, hároméves mesterképzőt (úgynevezett Honbut) alapított. "Mint kolostorban a szerzetesek, úgy éltünk: hajnaltól napnyugtáig percre pontos időbeosztás szerint takarítás, edzés, főzés, meditálás aztán edzés megint" mondja a már idézett magyar mester, Brezovai Sándor, aki a kilencvenes évek fordulóján maga is lakott pár hónapot a Honbuban, s edzett is Ojama vezénylete alatt.

Az alapító atya, Ojama 1994-ban bekövetkezett halála után aztán az utódok feltehetően az elégtelen meditáció okán összemarakodtak. A világon végiggyűrűzött a szervezetek osztódással történő szaporodása, minek nyomán immár Magyarországon is három külön kiokusinkajszervezet létezik, az Eb-t rendező Magyar Tradicionális Kyokushin Karate szövetség, a Furkó Kálmán vezette és az említett világkupát szervező Magyar Kyokushin Karate Szervezet, valamint az Ojama Kyokushin Karate nevű autonóm társaság. Ezek tagjai legalább ebben hasonlóan a két japán szövetséghez perben és haragban állnak egymással. A zen buddhizmusról már csak a promóciós füzetekben elmélkedő japán főmogulok aztán a Forma1-es autóversenyek világbajnokságainak mintájára létrehozták a keleti harcművészek utazó cirkuszát, az 1993-ban alapított, Oszakában székelő K1-et, amelynek legnagyobb sztárja, a dán Nicholas Pettas egyedüli "fehérként" kijárta a már említett mesterképzőt. Ma, mint a profi bokszban, a karatékák világában is tucatnyi harci szövetségnek titulált cég született, melyek részvényesei immár nemcsak egymást, hanem az ügyben forgó részvények szelvényeit is igencsak vagdossák.

Vajna Tamás